|
Nyitra megyének
kellõs közepén van egy kis falu. De akkorka falu csak, hogyha a piaca közepén
elmiákolja magát a bíró macskája, a legszélsõ viskóban is hideg rázza az
egereket. El se tudja gondolni az ember, hogy ebben a szegény kis faluban hogy
fért meg valamikor olyan nagy úr, mint Mátyás király.
Úgy volt az, hogy
akkoriban nagyon gonosz világ járt a Felvidéken. Fagyos nyár, esõs tél, száraz
tavasz, éhhalál, nyomorúság az egész vármegyében. Hullott az ember, mint õsszel
a légy, s fölhallatszott a nagy jajszó a király udvarába is.
Így esett aztán,
hogy Mátyás király útra kerekedett, s bejárta kíséretével az ínséges tájakat. Vigasztalta,
biztatgatta a föld népét, s nyújtotta a tanács mellé a kalácsot is. Nagy
társzekerek hordták szét a piros búzát, a fehér lisztet, amilyent azon a tájon
boldogabb világban se látott a szegény ember.
Áldotta is
jótevõjét a nép, mint az Isten angyalát. Harangzúgás fogadta, amerre járt, s
csókolgatták a köntöse szélét!
- Áldja meg az
Isten a lába nyomát is!
A nyitrai
kis faluban is minden ember kitódult a határra királyt fogadni. Ahogy
kiugratott az erdõbõl aranycsótáros lovon egy aranydolmányos levente, akkora
éljent kurjantott neki, hogy megreszketett bele az egész falu.
Pedig nem
is a király volt az a bársonydolmányos, csak az inasa. A király gyalog jött,
szürke köpönyegben. Csak akkor tudták meg a falusiak, hogy ez az igazi, mikor
fölemelte karját, és odamutatott az országútra, ahol a búzás szekerek
dübörögtek:
- Ez a
tiétek!
Örömében
egyszerre térdre borult az egész falu a harmatos zöld fûben. Nem maradt ott
talpon egyéb, csak a király meg egy szöszke siheder gyerek.
Rángatták
is a suhancot elõre-hátra.
- Térdre,
Béni!
- Nagy úr
ám ez, hékás!
- Tán
gyökeret eresztett a lábad?
A kisbíró
röstellte a legjobban, hogy ez a csúfság érte a falut. Nagy ijedten súgta oda a
gyereknek:
- Mindjárt
leütteti a király a fejedet, ha le nem térdelsz elõtte.
Megzavarodott
a gyerek, tekingetett elõre-hátra, végig-végigsimogatta a térdén a nadrágot, de
utoljára mégiscsak azt mondta:
- Nem
lehet.
De ezt
aztán olyan keményen kimondta, hogy meghallotta a király is. Odaállt a gyerek
elé, és rászögezte szúrós szemét.
- Mit nem
lehet, te gyerek?
A fiú állta
a nézést, nagy fekete szemével bátran visszanézte a nagy urat.
- Az nem
lehet, hogy én letérdeljek.
- Miért nem lehet
az, te gyerek?
- Azért, mert az
ünneplõ nadrágom van rajtam, s csupa harmat lenne a térde a zöld fûben. Pedig
édesszülém nagyon a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak rá, mint a két szememre,
mert keservesen kereste a rávalót. Meg... meg...
De itt már úgy
nyögött a gyerek, hogy a király meg nem állhatta szó nélkül.
- Mondjad
csak, fiam, bátran, mondjad!
- Meg azt
is mondta - sütötte le a fiúcska a szemét -, hogy ha elkeverem a nadrágot,
bizony a király nem ád helyette másikat.
A király
olyan jóízût nevetett, hogy a könnye is kicsordult. Megsimogatta a gyerek lángba
borult képét.
- Mi a neved, fiacskám?
- Birinkei Béni.
- Mi az édesanyád?
- Gyapjúnyíró özvegyasszony.
- No, fiam, Béni, tiszteltetem az édesszülédet, mondd meg
neki, ezután majd én varratom neked a ruhát, amiért olyan szófogadó gyerek
vagy.
A király szavának állt, s egész életében gondot viselt
Birinkei Bénire.
Nagy úr lett belõle, címeres nemes, s olyan furcsa címer nem
volt több az országban, amilyen az övé. Harmatos zöld fûbe mezítlábas
parasztfiúcskát festett a címerfestõ, ahogy a kezével a nadrágját simogatja.
|