A GYÖNGYÖSI TANÍTÓMESTER

Gyöngyös város ma is híres városa az országnak, de a Mátyás király idejében még híresebb volt. Mégpedig arról volt híres, hogy sehol az országban olyan foszló bélû selyem cipót nem tudtak sütni, mint ott. Maga a király is alig tudott vele eltelni, mikor legelõször ott járt. Meg is kérdezte a bírót, hogy minek hívják azt a várost, ahol ilyen tündérnek való kalácscipót tudnak sütni az asszonyok.

- Biz ezt, királyom, Göröngyösnek hívják - vallotta egy kicsit restelkedve a bíró.

- No, ezután Gyöngyös legyen a neve - parancsolta meg a király, és mindjárt belekészíttetett egy gyöngyösi cipót a vadásztarisznyájába. Azt azzal a kívánsággal adta otthon oda a királynénak, hogy másforma kenyér sose kerüljön többé az asztalra.

Maga gyúrta, maga szakajtotta másnap a királyné a kenyeret, még tán a sütõlapátra is maga tette rá, de azért csak nem olyan volt az, mint a gyöngyösi cipó.

- Kéz után keletlen, lapát után sületlen - csóválta meg Mátyás a fejét, s egy hét múlva már megint benézett Gyöngyösre cipót enni. De már akkor nem egyedül ment ám, hanem minden vadásztársát magával vitte, akikkel együtt kergette a Mátrában az õzeket.

- Gyertek, urak, nézzétek meg, mit tudnak a gyöngyösiek - biztatta õket.

Meg kell adni, hogy a gyöngyösiek kitettek magukért. Bíbor ponyvából húztak sátrat a nagy templom elõtt, aranytálcán hordták föl a sok hízott libát, selyemabroszba rakták a friss cipót, maguk meg csak a kerítés mellõl nézték, hogy töltik kedvüket a nagyurak.

No, azt meg kell adni, hogy azok is kitettek magukért. Öröm volt nézni, milyen jó étvággyal hányták a sok ételt a gallérjuk mögé.

Hanem azért a királynak mégis megakadt a torkán a selyem cipó, mikor egy kopasz fejû vénembert meglátott a sokadalomban.

- Nini, Bálint tanítómester, te vagy az?! - ugrott hozzá, s úgy megölelgette, hogy mindenki elbámult bele.

Bálint gyermekkori tanítómestere volt Hunyadi Mátyásnak. Gyönge kezében õ igazgatta valamikor az írónádat.

- Bizony, neked köszönhetem, hogy most királyi pálcát forgatok a kezemben - húzta oda a király az asztalhoz Bálintot. - Csakhogy rád találtam, többé meg se válok tõled! Viszlek magammal Budára udvarmesternek.

No, egyéb se kellett a jámbor öregnek ennél a biztatásnál. Úgy felugrott ijedtében, hogy Mátyás alig bírta visszatessékelni a helyére.

- Jaj, uram király, nem való vagyok én olyan nagy urak közé! - mondta szabadkozva. - Ki viselné akkor gondját a méhecskéimnek meg a fodormentavirágaimnak?

- No, jól van, Bálint tanítómesterem - nyújtott neki kezet Mátyás -, akkor én látogatlak meg téged minden hónapban.

Bálint örült is ennek nagyon, hanem bezzeg elszomorodtak a gyöngyösiek.

- Mi lesz belõlünk, ha minden hónapban meg kell vendégelni a királyt egész udvarával? - dugták össze a fejüket tanakodva. Utoljára aztán Bálint mesterhez fordultak tanácsért.

- Okos ember vagy te, a királynak is te voltál a mestere, taníts ki minket is - mondták neki.

Bálint barát pedig összehúzta a szemöldökét, aztán azt mondta a gyöngyösieknek, hogy nem lesz semmi baj se, csak egy lovat szerezzenek neki.

Azzal kapta magát, föllovagolt Budára, ahol a király nagyon megörült neki.

- No, szolgám, mégis meggondoltad a dolgot, ugye? - akasztott le mosolyogva a falról egy aranyláncot.

- Nem az kell nekem, uram - szabódott Bálint -, hanem törvény kellene.

- Micsoda törvény?

- Olyan törvény, hogy Gyöngyösön mindenki a maga kenyerét egye.

- No, az nem sokba kerül - mosolyodott el a király, s mindjárt megíratta a törvényt az íródeákjával, aranypapírra, ezüstbetûkkel, de már a pecsétet a maga kezével nyomta rá, aztán pedig átnyújtotta a barátnak.

- Használd egészséggel addig is, míg meglátogatlak.

No, arra nem soká kellett várni, mert egy hét múlva Gyöngyösön volt Mátyás egész háza népével, s az volt az elsõ szava, hogy kisült-e már a gyöngyösi cipó?

- Most nem szolgálhatunk vele - nevette el magát a bíró. - Azt mondja a törvény, hogy mindenki a maga kenyerét egye.

Nem szólt a király semmit, de úgy elváltozott a színében, mikor a lovára pattant, hogy a bíró egyszerre kétrét görnyedt ijedtében. Marasztalta volna is most már a királyt tyúkkal-kaláccsal, de az csak nyargaltában szólt vissza, akkor is csak annyit:

- Ne félj, bíró, visszajövök még!

Vissza is jött, de a fekete sereg élén, körülfogatta a várost katonáival, és kiadta a parancsot, hogy kõ kövön ne maradjon benne, mert csúfot mert ûzni a király személyébõl.

Volt is nagy ijedelmük a gyöngyösieknek. Egymás sarkát taposta a király elõtt a sok kegyelemkérõ követség.

- Se irgalom, se kegyelem! - intette el õket maga elõl a király. Szegény gyöngyösiek megint az öreg Bálinthoz fordultak segedelemért.

- A te szavadra hajlik a király - könyörögtek neki. - Ha te megkérleled, megkegyelmez a városnak.

Bálint mester nem is sokat kérette magát. Fölvette az ünneplõ ruháját, és kiballagott a táborba. De alig lépett ki a város kapuján, mikor már hallotta a király szigorú szavát.

- Ne fáraszd magadat, Bálint barátom! Királyi szavamra fogadom, hogy nem teljesítem a kérésedet!

- Már én arról se tehetek, uram király - borult eléje az öreg. - Én még csak arra kérlek, úgy pusztítsd el ezt a várost, hogy kõ kövön ne maradjon benne!

Mátyás nagyot nézett, aztán olyant kacagott, hogy egyszerre megvidámodtak bele a gyöngyösiek.

- No, Bálint mester, te szépen kifogtál rajtam! - emelte fel az öreget. - Ne félj, nem teszek most már semmi kárt a városotokban, csak a selyem cipót ne sajnáljátok többé tõlem!

Csaptak is a kibékülés örömére olyan lakomát, hogy belefáradt az evésbe a fekete sereg. S másnap olyan szekér aranyat küldött Mátyás a gyöngyösieknek, hogy még a kuckóba is jutott belõle. Akkor kerekedett szárnyra az a közmondás, hogy jó világ van Gyöngyösön, mert ott még a kutya is gyöngyösen jár.