|
Sok
nagyúrnak a nevét elnyelte az idõ, aki a Mátyás király udvarában pusztította a
kenyeret, de a János remetéét nem nyelte el. Pedig az bizony nem sokat koptatta
a budai Vár aranyos küszöbét. Kint remetéskedett a budai hegyek közt, azok
közül a legmagasabbat máig is õróla nevezik János-hegynek.
Afféle
mezítlábas remete volt az a János, mégis fél ország tele volt a hírével. Azt
tartották róla, hogy ésszel van tele a feje búbjától a lába ujjáig. Még maga
Hollós Mátyás is szívesen beszédbe ereszkedett vele, ha a barlangja körül
vadászgatott, pedig õ nemigen szokott észért a szomszédba menni.
Egyszer a
szemére is térítették az udvari urak a János remetéhez való jóindulatát.
- Miért van
az, urunk, hogy mindnyájunknál többre tartod azt a fatalpú remetét? - kérdezték
tõle zúgolódva.
- Azért,
mert több esze van, mint mindnyájatoknak együttvéve - nevette el magát a
király. Fölzúdultak erre az urak, mint a kifüstölt darazsak. Maga Mátyás is
megbánta a nagy õszinteséget. Tréfával akarta elütni hívei bosszúságát.
- Tegyünk
egy próbát, urak! Idehozatom János remetét, hadd látom, ki tudtok-e fogni
rajta!
El is ment
az aranyos hintó János remetéért, vissza is jött az aranyos hintó, de János
csak mögötte ballagott. Azt mondta, nincs õ megsántulva, hogy kocsin járjon.
- Lenyelem
a fejem, ha csúffá nem tesszük ezt az együgyû embert - súgta oda az udvari
kapitány az udvari könyvtárosnak, ahogy a budai remetét meglátta.
Jánosnak
csakugyan olyan ábrázata volt, mint aki háromig se tud olvasni. Kopott ruhája
kirojtozódott, kötéllel volt átkötve a derekán, borzas hajában egy-két
szénaszál is bujkált, a szemét pedig ijedten sütötte le, mikor a sok nagyurat
meglátta.
- Ne félj,
szolgám - bátorította a király nyájasan -, azt akarják kipróbálni az urak,
mekkora a tudományod.
De bizony
János erre a biztatásra sem mert föltekinteni, s a nagy tudományú udvari püspök
szinte restellt vele szóba állni. Csak úgy félvállról vetette oda neki a
kérdést:
- Hát azt
tudod, ugye, atyámfia, hogy az Úristen mindent megtehet?
- Nem lehet
biz az, püspök atyám - vágott közbe alázatosan János.
Lett erre
nagy zúgás, maga Mátyás is összeráncolta a homlokát, a püspök pedig haragosan
kérdezte:
- Hát mit nem
tehet meg az Úristen?
- Hegyet völgy
nélkül õ sem teremthet - felelte szelíden János. De úgy hátrahúzódott erre a
püspök úr, mint aki nagyon szeretné, hogy senki se lássa meg. Annál biztosabb
volt a dolgában az udvari könyvtáros. Az olyan kérdést adott, amire maga se
tudott volna felelni:
- Azt mondd meg,
te remete, hol van a világ közepe?
- Éppen itt, ahol
állok - felelt meg János -, ha nem hiszed, uram, mérd utána!
A tudós
könyvtáros úgy ellépkedett, mintha mindjárt meg akarná lépni a világ közepét.
Annál hányavetibben állt elõ az udvari kapitány.
- No, remete, én
könnyût kérdezek tõled. Olyant, amit mindenki tud. Azt mondd meg, mi a
különbség köztem meg a lovam közt?
- Semmi se, uram - felelte a remete gondolkozás nélkül.
Lett erre olyan nevetés, hogy a püspök úr is megbékült meg a
tudós könyvtáros is, csak a várkapitány kapkodott a kardjához.
- Sose bántsd azt a gyíklesõt, hívem - ütött a vállára
Mátyás -, inkább a kést, villát forgassuk helyette.
Azzal az egész udvar bevonult a nagy márványos ebédlõbe, hol
csupa arannyal volt fölterítve a nagy diófa asztal. Jutott ott hely
mindenkinek, Jánosnak éppen a király mellett.
- Fogj hozzá, szolgám - merítette Mátyás a suhantott levesbe
az aranykanalát -, minden becsületes ember megeszi a levesét.
Ette volna ám szegény János, ha kanala lett volna, csakhogy
azt elfelejtettek neki adni. Mégpedig szántszándékkal felejtették el, ahogy a
sok nevetésre görbült szájról látta. Arra aztán õ is elnevette magát, kétfelé
tört egy kalácscipót, kiszedte a fejér belét, a hajával meg úgy bekanalazta a
drága jó levest, hogy öröm volt nézni.
Hamarább készen lett, mint a többi az aranykanállal. Akkor
aztán szépen kétfelé szakította a cipóhajat, és utánaküldte a levesnek:
- Minden becsületes ember megeszi a kanalát - hunyorított
oda a királyra.
De senki se tudott ott többet enni a nagy nevetéstõl, s
attól fogva senki se vetette szemére Mátyásnak, hogy olyan sokra becsülte a
nagyeszû János remetét.
|