|
Jó embereivel, hív szolgáival, válogatott nagyurakkal Mátra
széliben vadászgatott egyszer Mátyás király. Ûzték a szarvast, s dél idején
terebélyes fák árnyában jóízûen megették a cigánypecsenyét.
- No, most már hunyjunk egyet ebben a szép bársonyfûben,
urak - heveredett le ebéd után a király. - Tóbiás mester majd vigyáz a lovakra,
míg mi szundikálunk.
Tóbiás mester olasz tudós volt, s az eszével szolgálta a
királyt. Szörnyû okos ember volt, nemhiába mindig a könyveket bújta. Értett
olyan nyelveken, amiken semmi élõ ember nem beszél. Megmondta, hogy ezer
esztendõvel ezelõtt ezen meg ezen a napon nap sütött-e, vagy esõ esett. Tudta,
hogy mért dong a szúnyog, és mért nem kukorékol a szamár. Tudott az mindent az égvilágon,
mert minden benne volt a nagy könyveiben, amik közül mindig magával hurcolt
egyet-kettõt.
Most is úgy belemerült az olvasásba a galagonyabokrok alatt,
hogy egy szót se hallott a király beszédébõl.
- Neked szóltam, mester - kiáltott rá Mátyás -, van-e kedved
bojtárkodni?!
Tóbiás mester akkora igent bólintott, hogy az orrára
csúszott a hegyes bársonysüveg.
- Van, királyom, van. A lovak elolvasgatnak ebben a szép
könyvben, én meg ellegelgetek ebben a szép zöld mezõben.
Az urak elnevették magukat, aztán elszéledtek aludni. Tóbiás
mester pedig meg nem tudta érteni, hogy mit nevetnek most õrajta. Nagy mérgesen
bújt vissza a könyvébe, s ki se gubódzott belõle, míg napáldozat táján a király
föl nem ébredt, és össze nem kürtölte az urakat.
- Gyerünk, urak, gyerünk, megfõtt már azóta otthon a
malackörmös bableves.
Az urak talpra ugráltak, Tóbiás mester is becsapta a nagy
könyvet, és megdörzsölte a szemét:
- Mehetünk,
királyom, mehetünk.
No, pedig nem
mehettek. Tóbiás mester rosszul bojtárkodott: szõrén-szálán elveszett a király
fakó lova.
- No, híres
bölcs, most add elõ a tudományod! - ráncolta össze a szemöldökét Mátyás. -
Elveszett a fakó, te felelsz érte.
- Engedelmet
kérek - tette az orrára a mutatóujját Tóbiás mester -, nem veszett az el. Azt
mondja az írás, hogy a világon semmi se vész el. Megvan az a fakó valahol.
- Süsd meg a
tudományodat! - legyintett a király. - A lovat add elõ akárhonnan, vagy
utánamehetsz magad is.
Nosza, a válla
közé kapta a nyakát erre a nagy tudós, s alázatosan elsompolygott a lovat
keresni. A harmadik lépésnél visszafordult. Könnyebb egy tût megtalálni a
szalmakazalban, mint egy lovat a Mátrában.
- Pardon, grácia
fejemnek - somfordált oda a király elé -, bizonyosan a farkasok ették meg a
fakót.
- Farkasok nyár
derekán? - csóválta a fejét bosszúsan a király. - Különben eredj utánuk, tudsz
te a farkasok nyelvén is.
A kíséret
elnevette magát, a mester pedig nagy morogva bebújt a sûrûbe. Megzörgetett
minden bokrot, megvallatott minden levelet, s utoljára is összekarmolászva,
megtépett gúnyában borult a király elé.
- Egy életem, egy
halálom, fejemet neked ajánlom, de a fakót nem találom.
- Sebaj, no,
mester - esett meg a király szíve az öreg Tóbiáson. - Én majd fölülök a nádor
lovára, a nádor az országbíróéra, az országbíró a tárnokmesterére, a
tárnokmester a kunkapitányéra, a kunkapitány a sereghajtó hadnagyéra, a
sereghajtó hadnagy a tiedre, te pedig hazakutyagolsz gyalogszerrel vagy
nádparipán, ahogy jobban esik.
Már éppen
indulóban voltak, mikor egyszer csak közéjük toppan egy öreg pásztorember.
Szûre a vállán, bocskor a lábán, görbe bot a kezében, illedelmes köszöntés a
száján.
- No, mire
végzik? - azt mondja. - Hazafelé igyekeznek?
- Igyekeznénk ám,
ha kár nem ért volna - feleli a király.
- Kis kár nem
nagy kár - azt mondja a pásztor.
- De nagy kár ám
az, hogy a fakó lovam elveszett - magyarázta Mátyás. - Nem találkoztál vele
jártodban-keltedben, jó ember?
- Színét se
láttam - nézett körül a pásztor -, hát aztán legalább keresték-e valahol?
- Mindenütt, ahol
nincs - kottyant bele mérgesen Tóbiás.
- Hát ott kell
megnézni, ahol van - mondta komolyan a pásztor. - Meg kell nézni a
szarkafészekben.
Szép kerek
szarkafészek ringatózott a legmagasabb nyárfa hegyében, arra mutatott föl a
pásztor, Tóbiás mester pedig elvihogta magát:
- Hihi! Lovat a
szarkafészekben! No, még ilyet se hallottam életemben.
- Meg kell pedig
azt próbálni, mester! - ütött a vállára a király, aki egyszerre keresztüllátott
a szitán. - Mássz föl csak erre a fára, nézd meg azt a szarkafészket!
Tóbiás mester csavargatta a fejét jobbra-balra. Mégiscsak
furcsállotta, hogy õ udvari tudós létére fára másszék. De a király olyan
keményen biztatta a szemeivel, hogy jobbnak látta lerúgni a kordován csizmát, s
nekirugaszkodott a fának.
Hosszú lábával egykettõre fönt termett, s le is kiáltott
csúfolódva:
- Szarka sincs ebben, nemhogy ló volna!
- Nono! - szólt vissza a király -, nézz csak körül abból a
fahegybõl, hátha látsz valami szépet.
Hát akkorát rikoltott a mester, mint egy erdõ sárgarigó:
- Ne legyen Tóbiás a nevem, ha nem látom a fakót! Ott legel,
ni, az érparton, a másik erdõszélen!
Nem telt bele egy jó harapásnyi idõ, már a fakón ült a
király, de addig el nem indult, míg kezet nem szorított a pásztorral.
- No, jó
ember, többet tudsz egy regiment tudósnál. Tavaszra hozzád adom iskolába Tóbiás
mestert. Meg is fizetem érte a tandíjat elõre.
Azzal
elõvette az erszényét, de biz abban nem volt egyéb egy rézpolitúránál.
- Sebaj, no
- nevetett a király -, itt hagyom zálogba a bicskámat!
Ezüst volt
annak a vasa, arany a pántja, karbunkuluskõvel kirakott a nyele. Azóta se evett
magyar pásztor olyan bicskával paprikás szalonnát.
|