|
Egyszer
Mátyás király addig kergette a vadat a budai hegyekben, hogy utoljára õ maga
tévedt el köztük. Mentõl jobban igyekezett ki az erdõkbõl, annál jobban közéjük
keverõdzött. Pedig már a napocska is lefelé csúszkált az égrõl, s a
vacsoracsillag is ott nevetgélt a János-hegy tetejében.
No, az
éjszakától meg nem ijedt Mátyás. Aludt õ máskor is harmatos derékaljon,
takaródzott õ máskor is a csillagos éggel. Hanem annál jobban bántotta az
éhség. Kifog ez a leghatalmasabb királyon is, ha akkora darab sárarany húzza is
a tarisznyája sarkát, mint a Mátyás királyét.
Bezzeg neki
is örült Mátyás, mikor nagy sokára rátalált az országútra. Nem bánta õ, Pomázra
viszi-e vagy Kalázra, csak vacsorához jusson.
Az országút
meg egyenesen Kalázra vitt, ott is éppen a bíró házának. Kalázról ma se lehet
azt mondani, hogy ott van a világ közepe: akkor meg éppen csak akkorácska falu
volt, hogy ha az innensõ végén elmiákolta magát a macska, a másik végén is
hideg rázta az egereket. A kalázi bíró háza se volt valami kacsalábon forgó
kastély, hanem volt igenis olyan alacsony kis gunyhó, hogy lehajolva is
belevágta a király a fejét a szemöldökfába. Csupa szerencse, hogy a koronáját
otthon hagyta.
- Adjon
isten jó estét! - köszönt be illedelmesen.
- Edd meg,
ha jó! - mordult rá mérgesen a kalázi bíró, aki éppen azon szorgalmatoskodott,
hogy görbe szögeket kalapált egyenesre az ablakdeszkáján.
- Meg is
enném én, atyámfia, akármi jót - fûzte tovább a szót a király -, mert dél óta
nyelem az éhkoppot.
Erre már a
kalázi bíróné is megszólalt, aki a padkán üldögélve valami rongyos gúnyából
szedegette ki a cérnát, hogy kárba ne vesszen.
- Ejnye,
ejnye, jó ember, de kár, hogy tegnap ilyenkor nem jöttél! Akkor ettük meg annak
a kenyérkének a haját, amelyiknek a béle tegnapelõtt fogyott el vacsorára.
„No,
Mátyás, te se jártál még ilyen zsugori népnél életedben” - gondolta magában a
király, de szólni semmit se szólt, csak körül-körül hordozta szemét a szobában.
- Mit
vizslálkodsz, földi? - kérdezte tõle a bíró ijedten. Attól félt, hogy valami
kenyérmorzsa maradhatott az asztal alatt.
- Azt
nézem, találnék-e valahol egy darab követ - mondja a király.
- Már mire
mennél te azzal a kõvel, atyámfia?
- Fõznék
belõle kõlevest. Azzal is beéri a magamforma szegény vándorlólegény.
De már erre
a bíró úr is letette a görbe szögeit, bíróné is a rongyait.
- De már
azt magunk is megtanuljuk, hogy kell kõbõl levest fõzni.
- Hamar
hozzatok hát levesnekvalót - azt mondja a király, s elõkereste a tarisznyájából
a szegedi halbicskáját.
Hozott is
az asszony a kamrából akkora káposztáskövet, hogy csak úgy nyögött bele a
jámbor. Hanem a gazda megrántotta a kötõje sarkát:
- Hohó,
hékám! Nem lehet csak úgy prédálni az eleséget ebben a drága világban. Kisebb
kõvel is beéri ez a jó ember.
Azzal
keresett az udvaron egy szép kerek kavicsot, amivel a verebeket szokta
hajigálni, hogy ne koptassák a palánkot, s azt nyájasan letette Mátyás elé.
- No,
szegény ember, ne mondd, hogy sajnáljuk tõled a betevõ falatot.
- No, ezt
az isten is levesnek teremtette - örvendezett a király, csak most már
melegítsetek egy kis vizet, amiben megfõzzem.
Pergett a
bíróné, mint az orsó, mert majd megette a kíváncsiság, s egy-kettõre olyan tûz
lobogott a bogrács alatt, hogy ökröt lehetett volna nála sütni.
Mátyás
pedig megkaparászta a bicskával a követ, és belehajította a bográcsba.
- Egyéb se
hibádzik már, asszonynéném, csak egy kis lisztecske meg egy-két tojás meg egy
tenyérnyi szalonna. Az adja meg az ízét a kõlevesnek.
Ki se mondja Mátyás a szíve kívánságát, már
akkor ott volt az asztalon a szép fehér liszt, a pompás, húsos szalonna meg
három friss tojás. Gyúrt is belõlük Mátyás olyan szalonnás gombócot, hogy
olyant nem látott a kalázi bíró.
- Forr már a kõleves - jelentette ki a bíróné,
mire Mátyás beledobálta a vízbe a gombócokat.
- Lehet már teríteni, asszonynéném!
A kalázi bíróné elõszedte a ládafiából a
legfehérebb abroszát, leakasztotta a szögrõl a legrózsásabb tányérját - abból
kanalazta le Mátyás király fakanállal a kõlevest.
- No, gazduram, gyere velem - kínálta nagy
emberségtudóan a gazdát is. De az váltig szabódott feleségestül együtt.
- Jó lesz annak a köve is!
- Az még puhul egy kicsit, mert igen nehéz
fövésû - biztatta õket a király.
Mikor aztán az éhit elverte, odahajolt a
bogrács fölé, kivette belõle a kavicsot, s becsúsztatta helyette azt az
öklömnyi sáraranyat, amelyik a tarisznyája sarkát húzta.
- Úgy nézem, megpuhult már. Meg is dagadt a
nagy fövésben, bele se fért már a kanalamba.
Mikor aztán a kalázi bíróék odaszaladtak nagy
tamáskodva a bográcshoz, Mátyás király kiosont az ajtón, s nyomtalanul eltûnt,
mint a füst. S a kalázi bíróéknak kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy
utánaszaladjanak.
- Nini, apja, csupa színarannyá változott a
kavics, majd kiveri a szemem a ragyogása! - lelkendezett az asszony.
A kalázi bíró akkorára tátotta a száját, hogy
majd elnyelte a bográcsot katlanostul, s akkorát jajdult, hogy elhallatszott a
hetedik határba.
- Mi lelt, ember? - kérdezte ijedten a bíróné:
- Az lelt, hogyha a káposztáskövet fõzte volna
meg a vándorló legény, most akkora aranyam volna, hogy nem férne a szobában!
Azzal kapta magát a kalázi bíró, mérgében úgy
kihajította az aranykavicsot az ablakon, hogy tán meg se állt Pomázig.
Szaladtak is utána eszük nélkül, tûvé tették érte az egész határt, de máig se
találták meg.
Hanem a
szalonnásgombóc-levest máig is kõlevesnek hívják Kalázon.
|