|
Sose volt
még olyan gyámoltalan királya a magyarnak, mint ez az istenadta cseh ember.
Mikor a fejére tették neki a Mátyás király koronáját, ijedten sóhajtott fel:
- Hej,
urak, nehéz nekem ez a korona!
- Ne
hordozd, ha nehéz - nevettek a magyar fõurak.
- Dobzse,
dobzse - mosolygott a király, s csakugyan nem törõdött többet se koronával, se
országgal. Azt tartotta, hogy csak szundikálásra való a trónus, s akármilyen
rossz hírrel ébresztették, csak ennyit mondott rá: dobzse, dobzse! Ez pedig nem
jelent magyarul egyebet, mint azt, hogy: jól van, jól, ne bántsatok, hadd
alszom! Rá is ragadt a jámbor cseh emberre ez a név, a magyar nép azon emlegeti
örökétig.
Zsarolta az
országot mindenki, aki hozzáfért, az ország nádorától az utolsó étekfogóig.
Bánta is õ. Csak õt ne bántsák. A nép éhen veszett, a katonaság nem kapott
zsoldot, a török egyik várat a másik után szedegette el.
- Dobzse,
dobzse - bólintgatott mindezekre a fölséges úr.
Egyszer
fölkereste a budai Várban az oláh vajda. Segítséget kért tõle a török ellen.
- Uram
király - azt mondja -, ha mi ketten összefogtunk, úgy leszedjük a töröknek a
kontyát, hogy sose nõl ki többé.
- Dobzse! - billentette rá a fejét a magyar király.
- Ha a magyar hadak egyesülnek az oláh hadakkal, meg se mer
elõttünk állni a török.
- Dobzse! - helyesel megint a király, s azzal karon kapja az
oláh vajdát. - Gyerünk át a pesti síkra, nézzük meg a magyar tábort.
Bizony még akkor csak itt-ott találkozott deszkapalló is az
ország fõvárosában, s a barátságos sár ugyancsak marasztgatta a fejedelmek
csizmáit.
Egyszer meglátja ám az oláh vajda, hogy a magyar király
bársonycsizmája ásítozik már a foltozó varga után, s azt mondja neki nagy
szégyenkezéssel:
- Uram király, akkora lyuk van a csizmádon, mint a tenyerem,
majd befolyik rajta a víz.
- Dobzse - felelte emez -, van azon másik is, arra meg
kifolyik. Ne legyen neked arra gondod, jó vajda, nézz végig inkább a magyar táboron,
itt fekszik elõttünk.
Ott is feküdt halomban a tömérdek fegyver, egymásba
rozsdásodva kard, nyíl, pajzs, dárda. Hanem katona egy szál sem. Mind
hazaszéledt a sereg, hogy zsoldot nem kapott, hanem a fegyverét elhányta. Minek
az neki, mikor nincs vele kit vágni, se kenyeret, se törököt.
Ulászló megveregette a vendége vállát.
- Mert ez így van minálunk, emberséges vajda, ha tetszik, ha
nem. Olyan szegény ez az ország, hogy még egere sincs, mert az se talál benne
ennivalót magának. Magam is hitelbe hordatom a bõrös pecsenyét a lacikonyhából,
téged is szívesen látlak rá, hanem mégis inkább azt javallom, eredj el
vacsorára Tamás érsekhez.
El is
ment az oláh vajda, pedig ehetnékje se volt, hanem azt gondolta, hátha a
fõuraknál könnyebben találna segedelmet. Éppen ott találta õket karajban Tamás
érseknél. Ott volt Báthori nádor, Újlaki herceg, Ország Mihály bán. De bizony
mindnyájan a szemibe nevettek a vajdának.
- Szegények vagyunk mi hadat viselni, jó vajda - búsította
Tamás érsek. - Hanem jobbat mondok én annál: maradj itt nálam vacsorára, hátha
kerül valami hirtelen-hamar jó harapnivaló.
Nagy úr volt az oláh vajda maga is, hanem még a nevét se
hallotta soha azoknak a drága ételeknek, amik Tamás érseknél nagy hamarsággal
az asztalra kerültek. Volt ott még pávanyelv is, ettek ott még tán tengeri
herkentyût is.
- Engedelmet kérek, hogy csak ilyen szegényesen traktálhatom
kelmedet ebben a drága világban - mentegetõdzött Tamás érsek.
Báthori már fölhajtotta a kristálybillikomot, s elmosolyogta
magát.
- Bizony nem mindenkinek van olyan kára az országban, mint
nekem: ma is két véka ezüstöt láttam belõle.
A vajda értetlenül bámult rá, de Tamás érsek mindjárt
kiokosította:
- Nádor õkegyelmének van egy rengeteg pusztája Somogyban.
Azt úgy hívják, hogy Kár. Van rajta vagy tizenöt falu.
- Azért mégiscsak én vagyok akkora úr, hogy nekem még a
kutyáim is gyöngyösen járnak - feszítette ki a mellét Újlaki herceg.
Övé volt Gyöngyös városa egész gazdag határával, mezeivel,
szõleivel együtt.
- Az már igaz - ütött az asztalra Ország bán -, de azért
mégiscsak nekem van olyan parasztom, aki minden esztendõben három tarisznya
aranyat adózik.
Ennek meg az a magyarázata, hogy a jó úrnak a Dráva menti
birtokát úgy hívták: Parasztya. Istenáldotta föld, mezeje búzatermõ, erdeje
vadat termõ, vize halat termõ.
Utoljára Tamás érsek megsokallta a dicsekvést, s odaszól
szép csendesen az oláh vajdának:
- Hanem azért mégiscsak nekem van akkora kemencém, hogy ez a
három úr minden birtokostul, jobbágyostul elférne benne.
Ez is igaz volt, mert volt Hont megyében Tamás érseknek
akkora birtoka, hogy három nap mindig a maga földjén mehetett: azt hívták
Kemencének.
Hanem az oláh vajda egyszerre ellökte maga elõl a
pávanyelvet nagy fölháborodásában.
- Nem szégyenlitek magatokat, ti magyar urak, hogy így
dúskáltok a vagyonban, mikor a királyotok lyukas csizmában jár?! Hiszen ti
gonoszabbak vagytok a töröknél!
Azzal a tenyeribe szedte a lábát, s nyargalt föl a
királyhoz. Elmesélte neki a Tamás érsek vacsoráját. Aminek igen megörült a
király, vígan csapta össze a tenyerét.
- Dobzse! Tudom már, hol keressek egy kis sajtot a kenyerem
mellé. Szaladj csak, fiam kukta, Tamás érsekhez! Mondjad neki, hogy nem adnak
már hitelbe a gazdádnak bõrös pecsenyét a lacikonyhán.
- Bizony, király, megérdemled a fõuraidat! - köszönt el
keserûen az oláh vajda, s nagy elbúsultában meg se állt a török császárig.
Inkább lett alattvalója annak, mint szövetségese Dobzse Lászlónak.
|