ULÁSZLÓ OROSZLÁNJA

Nagyon siralmas dolgokat jegyezett föl a történelem arról az Ulászló királyról, aki a dicsõséges Mátyás után gazdája lett a magyar koronának. A korona ugyan ragyogó volt, mert Mátyás hagyta rája örökbe, hanem már a csizmája sokszor lyukas volt szegény Ulászlónak. S bizony volt úgy, hogy nem vettethetett rá foltot az udvari csizmadiával, mert nem találkozott garas a ládafiában. Ilyenkor aztán búsan szólt oda szegény lyukas csizmájú király a kamarásához:

- Szaladjatok már, fiaim, kérjetek kölcsön egy-két aranyat az erdélyi vajda õkegyelmétõl, majd megtérítjük neki kamatostul, ha több lesz az ország kincstárában.

Nem csoda, hogy így elszegényedett a jámbor király, hiszen sehogy se tudott bánni az emberekkel. A nagyurak hamar elbántak a gyámoltalannal, egymás után szedegették el tõle a dús királyi birtokokat. Ki szép szóval, ki fenyegetéssel, kinek ahogy esett könnyebbségére. Õ meg, az istenadta, még örült neki, hogy szívességet tehetett ezeknek a hatalmas uraknak, ha maga aztán megkoplalta is a bõkezûségét egész udvari népével.

Egyszer Velence városa valami hatalmas oroszlánt küldött ajándékba a királynak. Gyönyörû állat volt, tûz a nézése, fejedelmi a tartása, erõ minden mozdulata.

- Jobb lett volna, ha egy ökröt kaptunk volna ajándékba - sóhajtozott a cselédség, míg a király a kalitka vasrostélyán keresztül kedvtelve nézegette a hatalmas vadat.

- Tisztelete jeléül küldi ezt fölségednek az én városom - jelentette a velencei követ -, csak viseltesse neki gondját, mert száz esztendõben egyszer ha akad ilyen oroszlán. Kicsivel beéri, egy napra elég neki egy borjú.

A király, ahogy ezt hallotta, ijedten kapott a koronájához az udvari népség savanyú mosolygása közben, de a dúsgazdag temesi gróf, aki szintén ott lézengett, megszólalt nagy dölyfösen:

- Ne ijedjen meg fölséged, én mindennap juttatok egy kövér borjút az oroszlán részére.

A király vidáman csapott a tenyerébe.

- Mindig mondtam én, hogy te vagy a leghívebb emberem. Mivel szolgáljam meg a jóságodat? Van-e még valami elajándékoznivaló, nótárius uram?

Az öreg nótárius szomorúan csóválta meg a fejét.

- Nincs már fölségednek a koronájánál egyebe.

A király elkomorodott, mert tudta, hogy a temesi gróf éppen a koronára szeretné legjobban rátenni a kezét. (Rá is tette késõbb, amikor János király lett belõle.)

- Ahol nincs, ott ne keress - mormogta Ulászló, s odafordult az udvari cselédséghez. - Hát az oroszlánetetõi méltóságot ki akarja elnyerni?

Nemigen törte magát senki az új méltóságért. Tudták, hogy csak a baj lesz vele, de a fizetség semmi. Utoljára a király odaintett egy csatlóst:

- Fiam, Lécz Péter, téged teszlek meg oroszlánetetõnek. Már csak azért is, mert te olyan sovány vagy, hogy tebeléd nem kívánkozik harapni ez a fenevad, akármilyen közel jársz hozzá.

Lécz Péter csakugyan elmehetett volna paszulykarónak a hosszúságával, a csontja meg csak úgy zörgött, ha mozdult. Nevették is pajtásai, mikor ismerkedni kezdett az oroszlánnal.

- Hej, te csúnya féreg, nem tudom, nem én eszlek-e meg elõbb téged, mint te engem!

Hanem a temesi gróf csakugyan szavának állt, s hûségesen beszolgáltatta minden napra a kövér borjút, aminek meg is felelt az oroszlán emberséggel. Déltájban, mikor türelmetlen morgása fölhallatszott a várkertbõl a palotába, ugyancsak biztatták Lécz Pétert a cimborái:

- Siess, Péter, ehetnék a macskád!

Péter hordta is le hûségesen az ebédet, hanem hogy esett, hogy se: egyszer csak az oroszlán elkezdett soványodni, az etetõje pedig gömbölyödni. Ulászlónak is szemet szúrt a dolog, s fülön csípte Lécz Pétert.

- Hékám, úgy látom, egész leromlik már az oroszlán a kezed alatt!

- Nem tesz neki jót a kerti levegõ, uram király.

- Bezzeg te ugyancsak gyarapszol az oroszlán mellett. Igazi oszlop lesz már a lécbõl.

- Nekem meg nagyon jót tesz a kerti levegõ, uram király.

Ulászló azonban gondolt egy okosat. Odaszólt egy másik inasának:

- Gyere csak, fiam, Keszeg Illés. Nem hiszek én ennek a hamis Lécz Péternek: terád bízom, hogy tartsd szemmel a munkáját. Mától fogva te vagy az oroszlánetetõ fölvigyázója.

Keszeg Illés megköszönte a kitüntetést, s ahogy a király odébbment, a vállára ütött az oroszlánetetõnek.

- Komám, Péter, szeretnék én is meghízni azon a te kerti levegõdön.

- Jut is, marad is - felelte Péter készséggel -, én csak az elsõ két combra tartok számot a borjúból.

Amire Keszeg Illés csak annyit mondott, hogy õ meg beéri a másik két borjúcombbal. Az oroszlán pedig köszönje meg, hogy megkapja a maradékot.

De biz azt nem nagyon köszönte meg az árva. Egy-két hét alatt úgy lefogyott az állatok királya, hogy szánalom volt látni. Majd kiszúrták a bõrét a csontjai. Bezzeg annál szûkebb lett Keszeg Illésnek a régi mente.

- Hej, Illés, Illés - azt mondja neki Ulászló -, nem szeretem én ezt a te munkátokat! Ehol, harcsa lett már a keszegbõl, az oroszlánból meg agárkutya. Hanem majd segítek én a bajon. Öcsém, Czinege Pál, kiveszlek az inasi sorból. Te ezentúl az oroszlánetetõ fölvigyázójának az ellenõrzõje leszel. Legyen gondod erre a szegény állatra.

Czinege Pál ugyancsak szót fogadott. Amit az oroszlánetetõ meg az oroszlánetetõ fölvigyázója meghagytak a borjúból, annak Czinege Pál fogta pártját, mint az oroszlánetetõ fölvigyázójának az ellenõrzõje. Az oroszlánnak nem maradt belõle befaló harapás se. Nem is sokáig bírta a böjtöt, negyednapra éhen veszett szegény.

A velencei követ éppen akkor érkezett meg megint a királyhoz, mikor Czinege Pál beszámolt az oroszlán bõrével. Ijedten csapta össze a kezét:

- Hát nem tudta fölséged jobban gondját viseltetni ennek a remek állatnak?!

- Inkább nagyon is gondját viseltettem - sóhajtozott a jámbor király -, hárman is etették egy borjúval. Ki nem tudom találni, mért unhatta meg az életét az istenadta oroszlán.

A velencei követ nem szólt semmit, hanem még azon az este elhurcolkodott Magyarországról.