TIBORC VÁRA

Tiborc várának ma már csak az omladékát lehet látni az erdélyi havasokon, azon a tájon, ahol az Aranyos vize ered. Körös-körül mindenütt falvak fehérlenek a hegyoldalakon, s fehér lelkû, nyájas, jó emberek laknak a fehér házakban. Akármelyikük szívesen elmondja a Tiborc várának történetét.

Pár száz évvel ezelõtt még vándor se igen járt erre. A falucskák helyén mindenütt õsrengetegek ringatták a koronájukat, szarvasok, medvék, bölények komor tanyái. Csak a völgyekben kucorgott egy-két viskó: télidõben odahúzódtak a rossz idõ elõl azok a kecskepásztorok, akik ezen a tájon tengõdtek.

Abban az idõben vetõdött erre a tájékra egy felvidéki nemesember. Õsi fészkébõl kiüldözte a török, földönfutó lett feleségével, kicsi fiával együtt. Itt a székely hegyek közt megállapodott, megmaradt pénzecskéjén nyájat szerzett, kerekített egy kis tanyát, s hamarosan úgy beleszokott a pásztoréletbe, mintha sohase lett volna kardforgató nemes úr.

Hanem azért a székely havasok csak nem tudták elfelejtetni vele a gömöri szelíd hegyeket. Addig sóvárgott vissza közéjük, hogy utoljára is beleszakadt a szíve a nagy vágyakozásba. Halálos ágyán az volt az utolsó szava:

- Asszony feleségem, Tiborc fiam, gyönge kis árvám, mi lesz veletek, ha én itt hagylak benneteket?

Az lett abból, hogy most már Tiborc vette kis kezébe a pásztorbotot. Nap égette, esõ verte, vihar tépázta. Fehér orcája lesült, gyenge lábát szikla hasogatta, selyemhaját szélvész megkuszálta, hanem azért õ oda se nézett semminek. Egész nap õrizte a nyájat, s mikor estenden az anyja ölébe hajtotta a fejét, biztatva nézett rá fekete szemével.

- Ne félj, anyácskám, emberszámot teszek én már!

S imádkozás után, mikor végigheveredett földre terített subáján, mindig föltekintett az égre, mintha az édesapja szemét keresné a csillagok közt.

- Meg vagy-e velem elégedve, apácskám?

S mintha apja szava felelt volna a bükkerdõ éji zúgásában:

- Meg, fiam, meg vagyok!

De egy este, mikor hazatért, nem várta az ajtóban ölelõ anyai kar. Beteg szíve fektette ágyba anyját, oda is szögezte heteken keresztül. Néha olyan sebesen dobogott, majd megszakadt, azután meg egyszerre elállt a verése.

- Meghalok, kisfiam, meghalok! - lihegte kiszáradt ajakkal a beteg.

A gyerek pedig sírva bolyongott a kunyhók közt: ki tudna az õ anyjának orvosságot? Az utolsó kunyhóban azt mondotta neki egy százesztendõs pásztor:

- Kisfiam: fûben-fában rejtette el Isten az orvosságot. Az Átok-szikla tetején terem az aranylevelû szívvirág. Semmi más a te anyádat meg nem gyógyíthatja. De ember oda el nem juthat. Szarvas is leszédül arról a meredek oromról, azért a neve: Átok-szikla.

- Én pedig szakítok abból a csodatevõ virágból! - pirult ki a gyerek arca, s meg se állt, míg az Átok-sziklához nem ért. Borzalom volt arra rátekinteni is. Úgy meredt az ég felé, mint valami mutatóujj, rémítõ szakadékok tátongtak az oldalain, mint fekete sebek, s csúcsán szinte világítottak a szívvirág aranyszirmai.

A fiú föltekintett az égre, fohászkodott egyet, s nekiindult a bércnek, amit tán még soha nem taposott emberi láb. Sok helyen térden csúszott, tüskebokorba kapaszkodott; százszor is megtántorodott, de mikor az anyjára gondolt, mindig megerõsödött a szíve. A melle zihált, a halántéka lüktetett, mikor a csúcs tövébe ért. Óriási sziklatábla ingadozott a lába alatt, arról kellett felugrani a csúcsra. Behunyta szemét, s mire kinyitotta, már akkor ott állt a virágok közt. Aranyos kelyhük alázatosan simult a lábához.

Egyet leszakított belõlük reszketõ kézzel, visszafordult, és sikoltott olyat, hogy lehallott az anyja kunyhójáig. Ugrásával kimozdította helyébõl a nagy ingó követ, s az most mennydörögve gurult le a lejtõn. Helyébõl forrás fakadt, s csattogva-csörögve zuhogott le a völgybe.

A nagy zajra elõfutottak a pásztorok, s ijedten csapták össze a kezüket. A szél föl-fölkapta a hangot, s Tiborc halálsápadtan hallgatta a kétségbeesett lármát.

- Odavan, vége van! Onnan most már le nem jöhet.

Mi haszna tépte le a csodatévõ virágot, ha le nem viheti? Õ elvész idefönt, anyácska meghal - hogy számoljon õ be apácskának, ha találkozik vele az égi mezõkön?

Nem sokáig gondolkozott, kihajolt a szikla szélére, s meglengetve kezében a szívvirág hajlós szárát, lekiáltott a pásztoroknak:

- Jó emberek, én most leugrom innen, akárhová esem, keressetek meg, s vegyétek ki kezembõl a virágot! Gyógyítsátok meg vele anyácskát, s engem temessetek apácska mellé!

Azzal Istennek ajánlotta lelkét, s leugrott a tátongó mélységbe. S úgy esett le, hogy egy hajszála sem görbült meg neki. Jó szívéért vele volt az Isten. A pásztorok közt akadtak, akik látták, hogy angyalok terjesztették a szárnyukat, mikor leugrott.

A csodavirág csodát tett: meggyógyította az anyját. Az Átok-sziklát azóta Fiúk sziklájának hívják, a rajta fakadt patakot pedig Aranyosnak, mert vizében annyi volt az aranypor, hogy az egész táj meggazdagodott belõle.

Tiborc is dúsgazdag ember lett, büszke várat építtetett a sziklán, s ott élt sokáig szülõjével együtt az egész vidék szeretetében.

Nevét ma is õrzik a romok, emlékét pedig a szikla, a mindenható fiúi szeretet tanúja. Csúcsán ma is virít egy-két szívvirág, aranykelyhével ingva-lengve a régmúlt idõkrõl suttogó esti szélben.