FURFANGOS TÁMADI

Furfangos Támadi a legkedvesebb hadnagya volt Rákóczi fejedelemnek. Tûz az esze, villám a karja. Nekiszilajodott oroszlán a csatában, pajkos tréfák kieszelõje békességes napokban. Szerette is mindenki a fejedelemtõl kezdve az utolsó kurucig. (Ámbár hiszen kurucnak mind elsõ volt a Rákóczi népe.)

De nemcsak a kurucok szerették Furfangos Támadit, hanem a labancok is. Az újvári csatában ejtették foglyul, s úgy megörültek neki, hogy tán akkor sem örültek volna jobban, ha nagy Bercsényi Miklóst juttatja nekik a hadiszerencse.

- Hát kelmed a híres tréfacsináló? - vette szemügyre Heister generális, a labanc hadak fõvezére. - No, majd meglátjuk, hány zsákkal telik.

Doria generális is megveregette a vállát, aki szintén nevezetes labanc vezér volt abban az idõben.

- Mi is szeretjük ám a tréfát - mondta mosolyogva. - Itt pedig lesz ideje hozzá kegyelmednek, mert innen ugyan szárny nélkül meg nem szabadul.

- Bánom is én - vont vállat a kuruc hadnagy. - Legalább kipihenhetem magam egy kicsit.

Úgy látszott, csakugyan nem is sokat búsul a társai után. Jól érezte magát Újvárban, egész nap aludt a medvebõrös kanapén, este együtt poharazgatott a labanc tisztekkel, és úgy elmulattatta õket bohókás ötletekkel, hogy belefájdult az oldaluk a nevetésbe.

- Sohase eresztjük többet vissza kegyelmedet - ölelgették a generálisok.

- De el sem megyek ingyen - nevetett Rákóczi hadnagya. - Jobb itt, mint a kuruc táborban. Ott, ha éhes az ember, azt mondják neki: eredj, fogj magadnak labancot. De itt, úgy nézem, nem élnek kurucpecsenyén.

Pár hét múlva követ érkezett Rákóczi táborából, s pecsétes levelet mutatott Heister a hadnagynak.

- Haza kívánja kegyelmedet a fejedelem. Harminc labanc foglyot ajánl föl érette. Mit üzenjek neki?

Támadi Gábor a szemébe húzta a kucsmáját, hogy könnybe borulását meg ne lássa a német. Mégis meglátta. Azt gondolta magában.

„Fáj neki itt hagyni a jó helyet, a vidám cimborákat.”

A hadnagy pedig ennyit mondott:

- Megmondtam már, hogy ingyen nem megyek. Ezt üzenje meg generális uram a fejedelem õnagyságának is.

Ettõl fogva nem is igen vigyáztak a labancok Támadira. Maguk közé valónak számították. Jöhetett-mehetett a várban szabadon. Ha a várkapu elõtt gyakorlatoztak a katonák a szabad mezõben, azok közé is kimehetett. Még örültek is neki, mert mindig tudott okos tanáccsal szolgálni.

Egy szép õszi délben is ott beszélgetett Heister generálissal, amikor nyargal be a kapun valami labanc vitéz, s kötõféken vezetve egy gyönyörû pej lovat.

- Kié ez a fejedelmi állat? - állította meg a generális.

- Doria uram õkegyelméé - tisztelgett a labanc. - Az imént vette száz aranyon a priboji lócsiszártól.

- Szavamra mondom, százegy aranyat adok érte! - mondja Heister nekilelkesedve, s el nem eresztette addig a labancot, míg le nem olvasott neki százegy aranyat.

- Add oda Doria uramnak köszöntésemmel együtt! A lovat pedig kössétek az istállómba.

A lovat még el sem vezették, mikor már jött Doris generális, csörgetve az aranyakat az erszényben.

- Szavamra mondom, nem adom neked a lovat! - kiabálta haragosan.

- Én meg szavamra mondom, hogy enyim lesz a ló! - ütötte össze Heister a sarkantyúját.

Többrõl többre mentek, annyira, hogy már maguk is megbánták, mert máskülönben igen jó pajtások voltak.

- A macska bánná a lovat - legyintett Heister -, csak szavamra ne fogadtam volna, hogy az enyém lesz.

- Én se bánnám, ha tied lenne is, csak szavamra ne fogadtam volna, hogy nem adom neked - nevette el magát bosszúsan Doria.

Ahogy ott néztek egymásra tanácstalanul, megszólal a kurucból lett labanc hadnagy:

- Mondanék én egyet, kettõ lesz belõle!

- Halljuk, halljuk a furfangos Támadit! - kapott a szón a két vezér.

- Kegyelmed azt mondta, ugye, hogy Heister õkegyelmének nem adja a lovat? - fordult Doriához a hadnagy.

- Azt mondtam.

- De azt nem mondta, hogy nekem nem adja - hunyorított furfangosan. - Kegyelmed nekem adja a lovat. Heister õkegyelme nekem adja a százegy aranyat...

- Értjük, értjük, furfangos kópé! - nevettek a generálisok.

- Annál jobb, ha értik kegyelmetek - mosolygott a bajusza alatt a hadnagy. - Hát enyim a ló, generális uram?

- Igen, igen, kegyelmednek adom - erõsítette Doria, aki örült, hogy se a jó barátját nem kellett megbántani, se a szavát megszegni.

- Hát én akkor erre fölülhetek, mert az enyém - pattant nyeregbe a kuruc. - Hát kegyelmed ád-e nekem százegy aranyat?

- Adok, fiam, hogyne adnék - nyújtotta oda Heister az erszényt. - Te pedig nekem adod a lovat, amit most kaptál ajándékba.

- De már olyan bolondot nem teszek - akasztotta a kuruc a nyeregkápára az erszényt, azzal sarkantyúba kapta a lovat, s úgy elporzott vele, hogy meg se állt Kassáig. A két generális szájtátva nézett utána. Aztán keserves mosollyal nevettek össze.

- Megmondta a kópé, hogy ingyen el nem mén innen!