HERVOJA HAZATÉRÉSE

Közel a Dráva vizéhez, rengeteg erdõk közt, magas hegy ormán meredt az égnek Hervoja vára. Most már jóformán csak a helye meg a neve van meg. Egy-két omladékfal, egy-egy rakás kõ, benõve mohával, befutva borostyánnal. Kökénybokrok sûrû bozótja aljában a téli zöld kövér indái futnak. Kék virágkelyhei sehol olyan csodálatos nagyra nem nõnek, mint ezen a vad helyen. Ember soha nem jár erre, madárnak is csak a legvadabbja vetõdik ide: a ragadozó sas, a kegyetlen sólyom.

Sok száz esztendõvel ezelõtt nem volt pompásabb vára az országnak Hervoja váránál, hatalmasabb ura Hervoja vajdánál. Tíz vármegye hallgatott a parancsára. Kétheti járóföld mind õt vallotta gazdájának. Várából sohase fogyott ki a vendég. Örökös dínomdánom volt ott az élet. Hébe-hóba Zsigmond király is megfordult a nagyúrnál, aki nagy szívességgel fogadta ugyan, de dölyfösségét nem tudta eltakarni. Egyszer nagy magabíztában azt mondta a királynak:

- Úgy nézz engem, uram király, hogy a te trónusodat az én vállam tartja. Ha én egyszer megrázom magamat, összedõl a trónod.

Zsigmond király elnyelte a sértést, mert csakugyan szüksége volt Hervoja barátságára. Kívül-belül sok volt az ellensége. Hanem azért csak nem soká tartott a barátság.

A Dráva mentén a fejedelmi birtokok határosak voltak a Hervoja erdejével. Egyszer a király vadászai egy hatalmas szarvast kergettek, amely átmenekült a Hervoja tölgyeseibe. A vadászok utánairamodtak, de mire lenyilazták, akkorra ott termettek a vajda szolgái is. Magukénak követelték a vadat, mert az õ földjükön esett el. Az udvari vadászok nem engedtek, nagy csetepaté támadt, s a vajda emberei véres fejjel mentek haza panaszt tenni.

Másnap Hervoja összeszedte a csatlósait, berontott a fejedelem erdeibe, s bosszújában olyan garázdálkodást vitt benne véghez, hogy ezt már Zsigmond se hagyhatta szó nélkül. Katonákat küldött a dölyfös nagyúr ellen, hogy láncra verve vigyék eléje. Hervoja nem hagyta magát, szembeszállt velük, de bizony elvesztette a csatát. A király hadai minden birtokát elszedték, s körülvették a várat is, ahol meghúzta magát.

A bosszút lihegõ embernek egy gonosz gondolata támadt. Behívta a maga segítségére a törököt, akik akkor jártak elõször Magyarországon. Mind szétverték Zsigmond hadait, s elborították az egész Dráva mentét. Égettek, pusztítottak, amerre jártak, földönfutóvá tették sok vármegye népét, s ezerszámra hurcolták ki magukkal a rabul ejtett magyarokat.

Hervojának nem telt öröme a diadalban. Mikor meglátta a szörnyû pusztítást, felébredt a lelkiismerete. Nézte a vár bástyáiról, hogy a török hadak kitakarodtak az országból, s mikor látta, hogy szidalmazzák ég elé emelt ököllel a szerencsétlen rab magyarok, kétségbeesve kiáltott fel:

- Jaj nekem, jaj nekem, amiért eladtam a hazát!

Hajadonfõvel futott le a várból, ahová vissza se tért többé. Ész nélkül bujdosott a vadon erdõkben hosszú esztendõkön keresztül. Vadállatokkal lakott, s maga is egészen vadállat formájú lett. Haja, szakálla földig nõtt, ruhája lerongyolódott, ijedten menekültek el a favágók, erdõkerülõk, ha olykor találkoztak az erdei rémmel, aki mindig csak azt hajtogatta:

- Jaj annak, aki eladja a hazáját!

De jaj volt Hervoja várának is. Abban a percben, ahogy a vajda elfutott belõle, elszáradtak a várkert hatalmas fái, pompás virágai. Lehányták levelüket a szomszéd erdõk, elfonnyadt az utolsó fûszál is. Kiapadt a várkút, kiapadt a vár alatt csörgõ kis patak. Az Isten sújtó keze nehezedett mindenre.

Jött egyik tavasz a másik után, de Hervoja várában nem virított ki soha többé a virág. Borzadva kerülte a tájat mindenki, s a nép közt szájról szájra járt az a jóslat, amit egy remete mondott:

- Hervoja vára addig marad puszta, míg a gazdája haza nem tér. Mikor majd egyszer visszajön, nagy pompával, diadalmenettel, akkor megindul a csörgõ patak, kihajtanak a fák, füvek, virágok.

Senki nem bízott abban, hogy teljesedjék a jóslat. Az erdõ vad lakója úgy eltûnt, hogy senki se látta többet. Hiába kereste ifjú felesége, hiába várta vissza aranyhajú kisfia. Apa nélkül kellett felnõni az istenadtának, és öröm nélkül. Nem állt vele szóba még az utolsó szolgagyerek se. Egy játszótársa volt csak, szomorú édesanyja, akit sohase látott nevetni. Sírva kelt, sírva feküdt, s viaszsárga orcával, mint az árnyék, bolyongott az elhagyatott várban.

Mikor az aranyhajú gyermek legénnyé cseperedett, egy reggel odaállt az édesanyja elé kigyulladt szemmel.

- Édesanyám, én elmegyek katonának, a hazát szolgálni. Addig nem látsz, míg le nem mosom az apám gyalázatát.

Az anyja ráborult, szerette volna ölelõ karjával örökre magánál tartani. Kije marad a nagy üres várban, az egész világon, ha a fia is elhagyja? De azért csak annyit mondott neki:

- Áldjon meg az Isten! Segítsen meg az Isten!

Az ifjú Hervoja elment. Névtelenül beállt közkatonának Hunyadi János seregébe. Nagy szükség volt a fiatal, erõs karra. A török, mióta Hervoja vajda behívta, úgy megszerette ezt a szép országot, mint az árvíz, s csak Hunyadi seregei bírtak nekik ellenállni.

Nagyobb ijedelem nem volt a töröknek az ifjú Hervojánál. Haragos oroszlán nem harcolhatott volna nála nagyobb dühösséggel. Mindig elöl járt a csatákban. Hunyadi nemsokára vezérnek tette meg a fiatal hõst, akirõl senki se tudta, kicsoda. Csak mikor egy diadalmas csatában szíven szúrta a török kopja, és haldokolva hullott le a lováról, ezzel a vallomással sóhajtotta ki a lelkét:

- A Hervoja fia vagyok. Jóvátettem az apám bûnét.

Az elhagyatott várban pedig a szegény öregasszony egyre várt, jön-e már az õ fia, akinek hírét se hallotta sok esztendõ óta. Éjt-napot ott töltött ablaka könyöklõjén, hogy minél elõbb láthassa jövetelét.

Jött is nagy pompával, diadalmenettel. Elöl ötven gyászruhás vitéz, hátul ötven gyászruhás vitéz. Közben hat fekete lovas halottasszekér, rajta nehéz koporsóban az ifjú Hervoja. Mosolygott, mintha élne, s halott kezével szorította hõsi kardját.

Mikor a menet a várútra kanyarodott, az erdõbõl lihegve törtetett elõ egy fehér hajú, fehér szakállú, törõdött öregember, s az ég felé emelt fejjel fölkiáltott:

- Hervoja hazatér!

Abban a percben elvágódott, s többé föl se kelt. Az öreg Hervoja volt. Azon a helyen temették el, s azon a helyen, az erdõk sûrûjében ma is kopár, fekete a föld. Nem terem rajta semmi.

A föld érzi, hogy keblében hazaáruló porlad.

De a várkert egyszerre virágba borult, ahogy a kapun befordult az ifjú Hervoja diadalszekere. A patak vize fölfakadt szelíd csobogással, s kihajtottak a fák és bokrok, hogy még nagyobb legyen a temetési pompa.

Az ifjú hõs után nemsokára meghalt az anyja is. Oda temették a fia mellé. Hervoja vára pedig elpusztult, kõ kövön alig van már belõle, benõve mohával, befutva borostyánnal. Kökénybokrok sûrû bozótja aljában a téli zöld kövér indái futnak. Kék virágkelyhei sehol olyan csodálatos nagyra nem nõnek, mint azon a helyen, ahová az utolsó Hervoját temették. Még a temetõ földje is háládatos ahhoz, aki a hazáját szereti.