ZSOMBOR DEÁK

Három deáklegény állított be egyszer Mátyás királyhoz a budai Várba. Az egyiknek az orra volt vastag, a másiknak a füle, a harmadiknak a nyaka.

- Jeromos deák vagyok Prágából - esett térdre a vastag orrú.

- Vládó deák vagyok Krakkóból - görbült kétrét a vastag fülû.

- Zsombor deák vagyok Debrecenbõl - hajolt meg tisztességtudóan a vastag nyakú.

- Hát aztán mi járatban volnátok? - nézett végig rajtuk a király.

A deákok azt mondták, hogy szolgálatot keresnek. Szeretnének beszegõdni õfelségéhez íródeáknak.

- Hja, deák urak, azt meg is kell érdemelni - mosolyodott el a király.

- Akit én megfogadok íródeákomnak, annak okosabbnak kell lenni, mint én vagyok.

- No, én az vagyok - tolta elõre magát a cseh deák.

- Szeretném én azt látni, amit én nem tudnék - hágott a sarkába a lengyel deák.

A magyar deák hallgatott, mint tyúk a búzában, s nem is szólt addig, míg a király a vállára nem ütött.

- Hát te, öcskös, tudsz-e valamit, amit õk nem tudnak?

- Tudok, királyom - mondta csendesen Zsombor deák.

- Hát mit tudsz, amit õk nem tudnak?

- Meg tudom tanulni, amit eddig nem tudtam.

- Hát mitõlünk lehet is - vigyorgott össze a másik kettõ.

Abban a percben a király leejtette a gyûrûjét úgy, hogy begurult a cédrusfa asztal alá. Mind a hárman kaptak utána, de a lengyel keze volt a leghosszabb. Õ kapta föl a gyûrût, de bele is vágta a fejét az asztal sarkába, hogy csak úgy kongott.

- Fájt-e, fiam? - nézett rá Mátyás.

- De még holnap ilyenkor is fáj - tapogatta a lengyel a feje búbját.

- Nini, deák urak - fordított hirtelen a szón Mátyás -, melyiktek tudná megmondani, hogy hát az miért nem fáj az embernek, ha márványfalba ütögeti a fejét? Amelyik efelül fölokosít engem, az lesz az íródeákom.

- No, ez könnyû kérdés - cihegett Jeromos deák -, holnap ilyenkorra könyvet írok róla.

- Én már ma este készen leszek vele - legyintett a lengyel.

A magyar deák megint csak lecsüggesztette a fejét, mint a jégverte búza.

„No, énbelülem se lesz a király íródeákja - gondolta magában. - Az öregapám se tudná ezt megmondani, nemhogy én tudnám.”

Bezzeg meg tudta a lengyel. Tizenkét kutyabõr hártyát teleszántott estélig a felelettel. Vitte is a királyhoz sebesen.

- No, uram király, ez majd fölokosít. Megtudod belõle, hogy a márványba olaj van belekövesedve, azért nem törik be rajta az ember feje.

- Én elhiszem, fiam - mondta a király -, de várjuk ki a másik két okosat is.

Reggelre Jeromos deák is beállított a felelettel. De annak még jobban eresztett a tudománya: talicskán tolta utána egy hajdú a sok irka-firkát.

- Ez az igaz, amit én írtam - bizonykodott erõsen. - Az emberi ész az, ami meglágyítja a márványt.

- Igaz lehet, Jeromos deák - bólintott a király -, de már csak hallgassuk meg a harmadik cimborátokat is.

No, azt várhatták még harmadnap is. Se híre, se hamva nem volt.

Utoljára a király az ajtónálló apródját kérdezte meg, hogy tudja-e, hova lett Zsombor deák.

- Igenis tudom, uram királyom - csapta össze a bokáját az apród. - Odalent van az apródszobában.

- Hát aztán mivel mulatja ott magát?

- Biz az a fejét borogatja levendulalevéllel.

- De már azt megnézzük - nevetett a király, s lement a két deákkal az apródszobába. Hát Zsombor deák akkor is vizet csurgatott a fejére a bükkfa kupából.

- No, deák - hunyorított rá a király -, tudod-e már, miért nem fáj az embernek, ha márványfalba veri a fejét?

- Tudom ám, fölség - nevette el magát a deák is -, mert úgy összetörtem a fejemet a palotád márványfalán, hogy fényes délben is Fiastyúk-csillagot láttam az égen.

- Jól van, fiú - veregette meg a deák vállát a király -, te vagy az íródeákom. Ilyen ember kell nekem, aki nem restelli kipróbálni, amit nem tudott.

Azon nyomban fel is öltöztették Zsombor deákot meggyszín bársonyruhába, s aranyos lúdtollat dugtak a füle mögé. A másik kettõ meg nem gyõzött irigyen settegni-suttogni: hogy hát õvelük már most mi lesz?

- Menjetek márványt lágyítani a tudományotokkal - adta ki nekik Mátyás az utat, s még akkor is nevette õket, mikor már rég elporzottak Buda várából.

Így volt, eddig volt, ezután is így lesz: aki azon erõsködik, amit nem tud, megérdemli, hogy kinevessék.