A KARCAGI MÁK

Mézes Gergely nevezetes ember volt a maga idejében Karcagon. Arról volt pedig nevezetes, hogy a sasok elvitték a sapkáját.

Sose vétett pedig a jámbor semmit se a sasoknak. Inkább jót kívánt nekik még rosszkedvében is. Mert valahányszor a szolnoki törökök bekopogtak Karcagra szép jó reggelt kívánni, mindig azt kiabálta utánuk Mézes Gergely:

- Hogy a sasok mondanák a szemeteknek: csecse bogyó!

Mivel azonban a sasok nem sok kárt tettek a törökben. Mézes Gergely másképp fogott ki rajtuk. Amije volt, pénzzé tette. Ötven aranyat kapott érte, s azt mindjárt belerejtette a süvege bélésébe.

- Nem szántok-vetek többet a töröknek, szomszéd - mondta nagy boldogan. - Inkább elmegyek a Mátrába szénégetõnek.

Meg is indult szegény feje, de még ki se ért a karcagi határból, mikor egy falka sas suhogott el a feje fölött.

„Nyilván törököt érzenek” - gondolta Mézes Gergely, s lehajolt egy mákfejért, amit valaki elejthetett az úton.

Abban a percben lecsapott rá valami bolond sas, s elvitte a süvegét. El ám, ami benne volt is: az aranyát is meg az eszét is szegény Gergelynek.

- Ejnye, ejnye - csóválta a fejét -, most már meg kell várnom, még visszahozzák ezek a bolond sasok a pénzemet.

Azzal visszaballagott Karcagra, s ki se ment belõle többé. Mikor az emberek azt kérdezték tõle, hogy mitévõ lesz most már, azt mondta rá nagy komolyan:

- Újra gazdálkodásba kapok. Mákos gazda lesz belõlem ezután.

Árokparton, útszélen, gyepük mentén szórta el a talált mákot, s leste a termést szívszakadva. A száraz mákfejeket aztán tavaszig a tarisznyájába hordozta, s titkolódzva csörgette meg, ahol éjszakai szállást kapott.

- Ebbõl nem eszik a török. Mind-mind elültetem. Mákos Mézes Gergely lesz ezután a nevem.

Nem az lett, hanem Savanyú Mézes Gergely. Így hívták ezentúl az istenadtát a karcagiak. Szánták is, nevették is, különösen nyaranta, mikor a mákot aratta az árokparton. Lótott-futott szegény, s be nem tért volna sehová, akárhogy hívták egy kis meleg leveskére.

- Nem lehet, emberek - hadarta sebesen. - Sietni kell a mákkal, míg el nem jön érte a török.

Azt pedig igen kár volt emlegetni, mert csakugyan eljött. A város gulyásai rohantak a veszedelem hírével:

- Jön a szolnoki török, már a pora is látszik!

A karcagiak szokás szerint a templomba húzódtak. Aranyát, ezüstjét, drága holmiját odahurcolta mindenki, s ájtatos énekszóval várták, hogy teljesedjék az Úr akarata. Az énekszó csak akkor fagyott az ajkukra, mikor haragosan megütögették a bezárt templomajtót:

- Ohó, adjatok helyet az én vagyonomnak is! Én is karcagi polgár vagyok.

Savanyú Mézes Gergely volt biz az. Hát a drágasága: két tarisznya mák.

- Nézzétek, micsoda bõ termés volt az idén! - dicsekedett jobbra-balra, s odatette a két tarisznyát az aranyos oltárra. Senki se törõdött vele, mert most már csakugyan a török döngette az ajtót.

- Szép jó napot, karcagiak, kinyitjátok-e az ajtót, vagy lakatost hívassunk?

A karcagiak mindjárt megismerték a szaváról Kilicsárt, a szolnoki béget.

- Ezzel megalkudhatunk, ha kedviben érjük - mondta a fõbíró.

A török éppen jókedvében volt, mert a debreceniekkel is jó vásárt csinált. Három teve hozta onnan az aranyat, ezüstöt. A karcagiakkal is hamar megvolt az egyezség. Ötszáz arany, száz tinó, száz paripa: ez az egész.

- Valami szép ráadást meg majd odabent keresünk a templomban - harsogta be Kilicsár. - De siessünk, hogy a kivilágítással veszõdnünk ne kelljen.

A török urak felgyújtott házakkal szoktak világítani, a karcagiak tehát siettek az ajtónyitással. A martalócok betódultak a templomba, s Kilicsárnak legelõször is a két tarisznyán akadt meg a szeme, ahogy ott feketéllettek az aranyos oltáron.

- Nini - tolta oda a nagy fejét -, hát ezekben mit tartogattok?

Savanyú Mézes Gergely lekapott az oltárról egy égõ gyertyát, és odatartotta a mákos tarisznyához, hogy csak úgy csillogtak a mákszemek.

- Puskapor biz ez, hékám, s ha el nem kotródtok innen, úgy csapom bele az égõ gyertyát, hogy a hetedik határba se szedjük össze a kezünket-lábunkat.

A szeme tán még jobban tüzelt Mézes Gergelynek, mint a gyertyája, s a bégnek reszketés állt minden ízébe.

- Ne bolondozz, ember! - rikoltotta ijedten, s vak rémületében úgy lódult ki a templomból, hogy meg se állt, míg a paripájára nem kapott.

A katonái utána porzottak, s tán Szolnokig se mertek a hátuk mögé nézni.

Siettükben a három tevét is ott felejtették. A karcagiak abból kettõt hazaküldtek Debrecenbe, a harmadikat pedig terhestül odaítélték a mákos gazdának. Akkor egyszerre Édes Mézes Gergellyé változott, s a fõbíró mellett kapott helyet a tanácsban.

- De hiszen hivatalt is kell õkegyelmének adni, ha már az eszét megtalálta - mondták a karcagiak.

A karcagi mák pedig azóta is arról híres, hogy igen nagy ereje van neki, ha beleköltözködik a rétesbe. Olyan nagy az ereje, hogy addig föl nem bír kelni az ember az asztaltól, míg csak mákos rétest lát a tálban. Aki nem hiszi, próbálja meg.