|
Gyöngyös város ma
is híres városa az országnak, de a Mátyás király idejében még híresebb volt.
Mégpedig arról volt híres, hogy sehol az országban olyan foszlóbélű selyem
cipót nem tudtak sütni, mint ott. Maga a király is alig tudott vele eltelni,
mikor legelőször ott járt. Meg is kérdezte a bírót, hogy minek hívják azt
a várost, ahol ilyen tündéreknek való kalácscipót tudnak sütni az asszonyok.
- Biz ezt,
királyom, Göröngyösnek hívják - vallotta egy kicsit restelkedve a bíró.
- No, ezután
Gyöngyös legyen a neve - parancsolta meg a király és mindjárt belekészíttetett
egy gyöngyösi cipót a vadásztarisznyájába. Azt azzal a kívánsággal adta oda
otthon a királynénak, hogy másforma kenyér sose kerüljön többet az asztalra.
Maga gyúrta, maga
szakajtotta másnap a királyné a kenyeret, még tán a sütőlapátra is maga
tette rá, de azért csak nem olyan volt az, mint a gyöngyösi cipó.
- Kéz után
keletlen, lapát után sütetlen - csóválta meg Mátyás a fejét s egy hét múlva már
megint benézett Gyöngyösre cipót enni. De már akkor nem egyedül ment ám, hanem
minden vadásztársát magával vitte, akikkel együtt kergette a Mátrában az
őzeket.
- Gyertek, urak,
nézzétek meg, mit tudnak a gyöngyösiek - biztatta őket.
Meg kell adni,
hogy a gyöngyösiek kitettek magukért. Bíborponyvából húztak sátrat a nagy
templom előtt, arany tálcán hordták föl a sok hízott libát, selyem
abroszra rakták a friss cipót, maguk meg csak a kerítés mellől nézték,
hogy töltik kedvüket a nagyurak.
No, azt meg
kell adni, hogy azok is kitettek magukért. Öröm volt nézni, milyen jó étvággyal
hányták a sok jó ételt a gallérjuk mögé. Hanem azért a királynak mégis megakadt
a torkán a selyem cipó, mikor egy kopaszfejû, vén embert meglátott a sokadalomban.
- Nini,
Bálint tanítómester, te vagy az? - ugrott oda hozzá s úgy megölelgette, hogy
mindenki elbámult bele.
Bálint
gyermekkori tanítómestere volt Hunyadi Mátyásnak. Gyönge kezében õ igazgatta
valamikor az írónádat.
- Bizony,
neked köszönhetem, hogy most királyi pálcát forgatok a kezemben - húzta oda a
király az asztalhoz Bálintot. - Csakhogy rád találtam, többet meg se válok
tõled. Viszlek magammal Budára udvarmesternek.
No, egyéb
se kellett a jámbor öregnek ennél a biztatásnál. Úgy felugrott ijedtében, hogy
Mátyás alig bírta visszatessékelni a helyére.
- Jaj, uram
király, nem való vagyok én olyan nagy urak közé - mondta szabadkozva. - Ki
viselné akkor gondját a méhecskéimnek, meg a fodormenta virágaimnak?
- No, jól
van, Bálint tanítómesterem - nyújtott neki kezet Mátyás -, akkor én látogatlak
meg téged minden hónapban.
Bálint
örült is ennek nagyon, hanem bezzeg elszomorodtak a gyöngyösiek.
- Mi lesz
belõlünk, ha minden hónapban meg kell vendégelni a királyt egész udvarával? -
dugták össze a fejüket tanakodva. Utoljára aztán Bálint mesterhez fordultak
tanácsért.
- Okos
ember vagy te, a királynak is te voltál a mestere, taníts ki minket is -
mondták neki.
Bálint barát pedig összehúzta a szemöldökét,
aztán azt mondta a gyöngyösieknek, hogy nem lesz semmi baj se, csak egy lovat
szerezzenek neki. Azzal kapta magát, föllovagolt Budára, ahol a király nagyon
megörült neki.
- No, szolgám, mégis meggondoltad a dolgot,
ugye? - akasztott le mosolyogva a falról egy aranyláncot.
- Nem az kell nekem, uram - szabódott Bálint -,
hanem törvény kellene.
- Micsoda törvény?
- Olyan törvény, hogy Gyöngyösön mindenki a
maga kenyerét egye.
- No, az nem sokba kerül - mosolyodott el a
király s mindjárt megíratta a törvényt az íródeákjával, arany papírra, ezüst betûkkel,
de már a pecsétet a maga kezével nyomta rá, aztán pedig átnyújtotta a barátnak.
- Használd egészséggel addig is, míg meglátogatlak.
No arra nem soká kellett várni, mert egy hét
múlva Gyöngyösön volt Mátyás egész háza népével s az volt az elsõ szava, hogy
kisült-e már a gyöngyösi cipó?
- Most nem szolgálhatunk vele - nevette el
magát a bíró. - Azt mondja a törvény, hogy mindenki a maga kenyerét egye.
Nem szólt a király semmit, de úgy elváltozott a
színében, mikor a lovára pattant, hogy a bíró egyszerre kétrét görnyedt
ijedtében. Marasztalta volna is most már a királyt tyúkkal-kaláccsal, de az
csak nyargaltában szólt vissza, akkor is csak annyit:
- Ne félj, bíró, visszajövök még!
Vissza is jött, de a fekete sereg élén,
körülfogatta a várost katonáival és kiadta a parancsot, hogy kõ kövön ne
maradjon benne, mert csúfot mert ûzni a király személyébõl.
Volt is nagy ijedelmük a gyöngyösieknek. Egymás
sarkát taposta a király elõtt a sok kegyelemkérõ követség.
- Se irgalom, se kegyelem! -
intette el õket maga elõl a király. Szegény gyöngyösiek megint az öreg
Bálinthoz fordultak segedelemért.
- A te szavadra hajlik a király
- könyörögtek neki. - Ha te megkérleled, megkegyelmez a városnak.
Bálint mester nem is sokat
kérette magát. Fölvette az ünneplõ ruháját és kiballagott a táborba. De alig
lépett ki a város kapuján, mikor már hallotta a király szigorú szavát.
- Ne fáraszd magadat, Bálint barátom! Királyi szavamra fogadom, hogy nem
teljesítem a kérésedet!
- Már én arról se tehetek, uram király - borult eléje az öreg. - Én még
csak arra kérlek, úgy pusztítsd el ezt a várost, hogy kõ kövön ne maradjon
benne!
Mátyás nagyot nézett, aztán olyant kacagott, hogy egyszerre megvidámodtak
bele a gyöngyösiek.
- No, Bálint mester, te szépen kifogtál rajtam! - emelte fel az öreget. -
Ne félj, nem teszek most már semmi kárt a városotokban, csak a selyem cipót ne
sajnáljátok többet tõlem!
Csaptak is a kibékülés örömére olyan lakomát, hogy belefáradt az evésbe a
fekete sereg. S másnap olyan szekér aranyat küldött Mátyás a gyöngyösieknek,
hogy még a kuckóba is jutott belõle. Akkor kerekedett szárnyra az a közmondás,
hogy jó világ van Gyöngyösön, mert ott még a kutya is gyöngyösen jár.
|