|
Igazságos
Mátyás király amilyen kegyes pártfogója volt a szegény embernek, olyan szigorú
ura-parancsolója volt a hatalmas fõuraknak. Zúgolódtak is emiatt sokat az
udvari népek.
- Urunk,
királyunk - panaszolták nagy keservesen -, mióta te vagy a király, azóta jobb
dolga van a szegény jobbágynak, mint az úrnak. Mindig annak fogod pártját,
mindig azzal beszélsz kegyesen, mihozzánk alig van nyájas szavad.
- Ez az
igazság - felelte a nagy király. - Nem a nagy fáknak kell a támaszték, hanem a
kis bokroknak. Ti gazdagok vagytok, hatalmasak vagytok, megéltek a magatok
emberségébõl. A szegény népnek meg egyebe sincs a kerek világon, mint az én
szeretetem. Ha én nem vigyáznék az apró bokrokra, agyonnyomnátok ti hatalmas
nagy fák.
A fõurakat
azonban nem elégítette ki ez az okos beszéd. Össze-összesúgtak a király háta
mögött:
- Megállj,
Mátyás, a te trónusodra is rázuhanhatnak még azok a hatalmas nagy fák!
Addig
súgtak-búgtak aztán, hogy egyszer a királynak a fülét is megütötte a szóbeszéd.
Nem szólt semmit, csak végighordta királyi tekintetét a zúgolódókon. Hanem
azoknak torkukra akadt a szó attól az egy szempillantástól. A haragos ég
villámlása nem lehetett annál ijesztõbb.
Ettõl fogva
Esztergom várában fújták a követ az ármánykodó fõurak. Vitéz János volt ott a
házigazda, akibõl Mátyás király kegyelme csinált esztergomi érseket. Hálából õ
tüzelt legjobban királya ellen.
- Le kell
tenni a trónról. Beleültetjük helyette a német császárt.
- Nem úgy
lesz az - szólt bele a kevély Ujlaki, aki Mátyás királynak köszönhette
hercegségét -, inkább választunk királyt magunk közül!
- Ez a
beszéd! - helyeselte a gazdag Szapolyai s olyan büszkén vágta föl a fejét,
mintha már rajta volna a korona.
Ebben a
percben halkan megkocogtatták az ajtót s belépett rajta egy fekete ruhás ifjú
ember. Szomorú arca, magas fehér homloka, csak a szeme égett, mint a parázs. Az
urak haragosan kaptak a kardjukhoz: ki meri kihallgatni az õ titkos
beszédjüket?
- Mit
akarsz, atyafi? - kiáltott rá Vitéz János, a gazda.
- Szegény
festõ vagyok, érsek uram, munkát keresek - felelt nyugodtan a jövevény.
Az urak is
megnyugodtak ennek a hallatára. Vitéz János pedig sietett betuszkolni a festõt
a palota másik végén az oszlopos címerterembe. Tele voltak annak falai festve
gyönyörû történeti képekkel. Ott volt a honfoglaló Árpád, ahogy hódolnak elõtte
a hosszúhajú tótok. Szent István király, dicsfénnyel a feje körül. Szent
László, ahogy kergeti a kunokat. Nagy Lajos, amikor fogadja idegen fejedelmek
udvarló követeit. Mátyás király úgy volt ábrázolva, hogy a török császár nyakán
tartotta a lábát. Ez volt az utolsó kép.
- No festõ,
itt még van üres hely a falon: munkához láthatsz - mondta az érsek, s azzal
magára hagyta a jövevényt. Õ maga visszament a vendégeihez, tovább tanácskozni
afelõl, hogy s mint lehetne Mátyás királyt elpusztítani.
Egyik így
akarta, a másik úgy akarta, egyik jobban tüzeskedett, mint a másik, mikor
egyszer megint csak fölpattant az ajtó. Ott állt a küszöbön a festõ, kigyulladt
arccal. Kinyújtott karjával megfenyegette a fõurakat s hangja csengett, mint a
harang:
- Magyar
urak, elvégeztem a dolgom. Nézzétek meg, tanuljatok belõle. Mondom nektek, hogy
ha nem tanultok, olyan sors várakozik az országra, amilyen képeket én a falra
festettem. Jaj lesz Magyarországnak, ha Mátyás király meghal!
Ezzel
összetette a kezét a festõ, mintha imádkoznék s abban a percben már nem keze
volt neki, hanem szárnya, mint az angyaloknak. El is szállt ragyogva, mint az
angyal s repültében visszakiáltott:
- Én vagyok
Magyarország õrangyala, az Úristen parancsolatából szálltam le hozzátok.
Az urak
fakó orcával szaladtak a címerterembe, megnézni, mit csinált ott a festõ? Öt
képet festett a falra Mátyás király dicsõséges képe után.
Az elsõ
képen egy koronás férfi aludt a magyar trónusban. Sírva, jajgatva költögette
Magyarország népe, de csak nem nyitotta ki a szemét az alvó király.
A második
kép egy csendes patakocskát ábrázolt, amelynek sáros fenekén halva feküdt egy
vaspáncélos gyermek, fején a magyar koronával.
A harmadik
képre borzalom volt nézni. Lánggal égõ városok, véres csatamezõn haldokló
hadseregek voltak rajta.
A negyedik
képen két rongyos ember birkózott egymással a magyar koronáért s birkózás
közben kétfelé törték a szent koronát. Az ötödik kép volt a legszomorúbb.
Angyalok szálltak le az égbõl s fekete szemfödõvel takarták le Magyarországot.
Az urak
sokáig álltak lehajtott fejjel a csudálatos képek elõtt s aztán szó nélkül
szétváltak. Sose zúgolódtak többet Mátyás király ellen. Hanem alighogy meghalt
a nagy király, azonnal megkezdõdött az osztozkodás. Elfelejtették akkorára az
esztergomi képeket a festõjükkel együtt. Olyan királyt kerestek, aki nem tud
parancsolni nekik, hanem akinek a haját õk tartják a markukban.
Találtak is
ilyen gyámoltalan bábut. Megválasztották királynak Ulászlót, akivel azt tettek,
amit csak akartak. Sanyargathatták a szegény népet, marhatták, pusztíthatták
egymást, semmivel se törõdött a jámbor Ulászló. Aludt az istenadta a királyi
székben.
Utána Lajos
király következett, a szerencsétlen gyermek, aki a mohácsi csatában belefulladt
a Csele patak piszkos vizébe. Ahogy meg volt festve a második képen.
És azután
lánggal égett az ország, mint a harmadik festményen. Égette, rabolta,
pusztította a török.
Két királya lett az országnak, de egyforma árva, tehetetlen
mindkettõ: Kétfelé tört a magyar korona s egyik se tudta neki hasznát venni.
A siralom
földje lett Magyarország. Elszállt innen a szabadság s helyébe telepedett a
rabszolgaság sötét éjszakája. A török rabszolgái lettünk, meg a németé.
Leküldte angyalait a haragos Isten s azok gyászszemfödelet borítottak a halott
országra. Ahogy a csudálatos esztergomi festõ megfestette az ötödik képen.
|