|
Apaffy Mihály erdélyi fejedelemrõl azt jegyezték föl az
íródeákok, hogy nagyon jókedvû ember volt, mikor haragos nem volt. Haragos
pedig csak akkor volt õkegyelme, ha az ország dolgát kellett intézni.
- Nehéz süveg a korona, nem hordhatom mindig a fejemen - ez
volt neki a szavajárása.
No, ami neki nehéz volt, bezzeg könnyû volt az a
feleségének, híres Bornemissza Annának. Nem volt az országnak olyan dolga,
amibe a fejedelemasszony bele nem ártotta volna magát. Néha még az
országgyûlésen is odaállt az ura trónja mögé s õ mosta meg helyette az erdélyi
nemes urak fejét.
- Haszontalan dibdáb népek vagytok, ti erdélyi urak. Bor,
vadászat az egész életetek. A munkával összevesztetek s holtig akarjátok vele a
haragot tartani.
Zúgtak-morogtak is az urak eleget, hogy így asszonykirály,
úgy asszonykirály, de hangosan szólni senki se mert. Legtöbbet pedig maga a
jámbor fejedelem hallgatott. Legföljebb azt cselekedte, hogyha már nem gyõzte
tûrömfûvel, akkor hátatfordított a fejedelmi palotának s hétszámra oda
vadászgatott a bodolai erdõkben.
Ott esett meg vele egyszer, hogy eltévedt a rengeteg
közepén. Mentül tovább kereste az utat, annál kevésbé tudott eligazodni.
Ahogy tévelyeg elõre-hátra, egyszer csak fejszecsattogást
hall valahol a környéken. A hang után hamarosan oda is talált egy hatalmas öreg
bükkfához, amivel egy kisded székely ember birkózott nagy igyekezettel.
- Jó napot adjon isten, te szegény ember - szólította meg a
fejedelem.
- Fogadj isten, vadász úr - biccentett rá a székely -,
látod, milyen nagy fába vágtam a kis fejszém. Nem is akarja fogni sehogy se.
- No hát akkor ne is veszkõdj vele tovább - mosolygott
Apaffy. - Adok én neked ennél jobb munkát. Mennyit keresel, mire kivágod ezt a
nagy fát?
- Egy máriás-huszast.
- No, én adok neked kettõt, ha kivezetsz az erdõbõl.
- Ki én, két huszasért akár Erdélybõl is - örvendett a
favágó. - Hanem akkor szedjük ám a tenyerünkbe a lábunkat, mert nem macskaugrás
ide a bodolai út.
Ahogy aztán mennek-mendegélnek a bükkfák hûvösében, egyszercsak
elõhúz a fejedelem a tarisznyájából egy kristálykulacsot s kortyant belõle
egyet. Megkínálja a favágót is, aki ugyancsak nyalogatja ám a száját a finom
tokaji borocska után.
- No még ilyet se kóstoltam életemben - ezt mondja. - Ugyan,
vadász úr, kiféle ember kegyelmed, hogy ilyesmivel él?
- Én bizony udvari vadász vagyok a fejedelemnél.
- No, isten éltesse a vadász urat, az is szép hivatal. Hát
aztán meg van-e legalább elégedve a szolgálatával?
- Meg én -
nevetett Apaffy -, s azt hiszem, a fejedelem is meg van elégedve énvelem. Nem
olyan rossz ember ám az, amilyennek mondják.
- Dehogy
rossz, dehogy rossz! - bizonykodott a szegény ember. - Nem teremtett annál jobb
szívû urat az isten, csak az a sárkány felesége ne volna!
- Micsoda?
- hüledezett Apaffy. - A fejedelemasszonyról beszélsz?
- Arról ám,
arról a minden lében kanálról. Õ hordja a koronát a derék ura helyett. Hát való
az ilyen munka asszonyszemélynek? De hiszen majd megmutatnám én, ki az úr a
háznál, csak én volnék a fejedelem!
Bosszankodott
is, mulatott is Apaffy a beszéden s nagyon örült neki, mikor kiértek az útra,
oda már oda is látszott a bodolai vár karcsú tornya, azért elbúcsúzott az
útmutatótól.
- No, innen
már hazatalálok magam is, köszönöm az eddig való szívességed, te szegény ember.
Mi is a becsületes neved, hogy megemlegethesselek róla?
- Nekem
bizony csak Szür Illés - mondta a favágó. - Itt a gunyhóm az erdõszélben,
nézzen be hozzám vadász úr, ha erre jár olykor, majd máskor is elbeszélgetünk.
Azzal a
favágó visszafordult, a fejedelem pedig fölkocogott a várba. Nem a legjobbkor
érkezett, nagyon rossz kedvben találta a feleségét. Adóért küldött a török
császár, azért csattogott-pattogott Anna asszony.
- Sohase
láttam ilyen fejedelmet, mint te vagy - nézett haragosan. - Már a csizmád is
rég elvitte volna a török, ha éntõlem nem félne.
- Csitt
asszony! - ütött az asztalra a jó Apaffy - mától fogva hallgass a neved! Én
vagyok az úr a háznál, ahogy Szür Illés barátom mondta.
- Hát az
micsoda istenteremtése már megint? - nevette el magát a fejedelemné.
- Az csak az okos ember, igaz ember! - bizonyította a
fejedelem. - Máskülönben favágó itt az erdõszélben.
No, Anna királynénak se kellett egyéb, másnap már színe elé
hurcoltatta a mokány kis székelyt és rákiáltott:
- No, Szür Illés, hát te vagy az a híres okos ember, igaz
ember? Hát mit mondtál te énrólam tegnap a bodolai erdõben?
Szegény Szür Illés nem volt se holt, se eleven, úgy
megijedt. Alig bírta kinyögni a választ:
- Mondtam, mondtam, amit mondtam - de hát utóvégre
igazmondás nem emberszólás.
- Hát az igazság lesz-e, ha én téged mogyoróhájjal
megkenetlek?
A hajdúk már suhogtatták is a mogyorópálcákat, Szür Illés
pedig nagyon nekivörösödve vakargatta a tarkóját:
- Neked is igazságod lesz, asszonyom, de nekem is az lesz,
ha elagyabugyálom azt a nagy mihaszna vadászt, aki úgy beáztatott elõtted!
Olyan ügyefogyott ábrázata volt pedig, mintha háromig se tudna olvasni.
De erre már Apaffy is kilépett a nagy szárnyasablak
bíborfüggönye mögül. Anna asszony pedig kacagva fordult hozzá.
- No, fejedelem uram, kelmed is megkapta most már a magáét. Mégiscsak okos ember, igaz ember ez a Szür
Illés. Meg is tesszük udvari favágónak.
Meg is tették s
szókimondó Szür Illés haláláig híven szolgálta fejedelmét, fejedelemasszonyát.
|