|
Réges-régen
történt. Egy erdélyi fejedelem kapott egyszer ajándékba a török császártól egy
agarat. Takaros ebállat volt, hegyes fejû, kajla fülû, horgas inú, de azért a
fejedelem nemigen örült meg neki.
- Öreg ember
vagyok már én, nem járok nyúlászni - mondta kelletlenül.
Az ajándék agár azonban, mintha csak megértette volna a
szót, hirtelen bukfencet vetett és ráesett a fejedelem csizmájára. Ott aztán
úgy nyúlt végig, hogy a fejedelem alig bírta kiszabadítani a lábát.
- Ejnye, de magakelletõ ebállat ez! - mondta most már
jobbkedvûen.
- Megismeri a jó embert, megismeri a rosszat - szólalt meg a
szerecsen szolga, aki az agarat hozta. - Körüludvarolja, aki jó, megmorogja,
aki nem jó.
- No, ilyen tudománnyal kevés ember dicsekszik, ugye, urak?
- fordult nevetve a fejedelem a tanácsosaihoz.
A tanácsurak is elnevették magukat s körülcirógatták a
kutyát.
A fejedelem különös pártfogásába vette az agarat. Mindig ott
lakatta maga körül s akárhányszor még tanácsot is kért tõle.
Ha valami ügyes-bajos ember járt nála, csak odahunyorított
az ajtónálló apródjának:
- Tartsunk tanácsot, fiam!
Az apród kinyitotta a benyíló ajtaját s beeresztette az
agarat. Akit az nagy jókedvében körültáncolt, az megkapta, amit kért. De akire
rosszkedvében rámordult, az hiába koptatta a küszöböt.
- Nem tehetek a bajodról - intette el maga elõl a fejedelem.
A fõuraknak ilyenformán sok bosszúságot szerzett a
nagytudományú állat. Hiába ajánltak akárkit a fejedelem jóindulatába, ha az
agár jóvá nem hagyta. Zúgolódtak is miatta sokat, hogy csúffá teszi õket egy
oktalan ebállat.
- Az egész világ kineveti az erdélyi agártanácsost -
mondogatták haragosan. Amire a fejedelem rendesen azt válaszolta:
- Mit tehetek én arról, hogy az a leghívebb szolgám? Azt
ugyan meg nem vesztegetheti senki ember fia!
Erre aztán az urak is jobbnak látták elhallgatni. Ami igaz,
igaz: annak az ostoba agárnak hiába kínálnák akár vékával az aranyat. Azért
mégis azt ugatná meg, akit akar.
- Megugatja biz az, akit nem akar is - mosolyodott el
egyszer az ilyen beszédek hallatára a fejedelem apródja. S megvigasztalta a
fõurakat, hogy majd megvesztegeti õ az agártanácsost, csak bízzák rá.
Másnap reggel, alig lépett a fejedelem a tanácsházba,
mindjárt az agarat követelte.
- Rég itt szûköl az ajtón, nagyságos uram - mondta az apród
s beeresztette az agarat. Az pedig abban a percben olyan rettenetes üvöltésben
tört ki, amilyent még nem hallott a fejedelmi palota.
- Mit jelent ez, fiam? - kérdezte megütõdve a fejedelem.
Az apród tisztességtudó meghajlással jelentette:
- Azt jelenti, nagyságos fejedelem, hogy kettõnk közül
valamelyik nem igaz ember.
Az agár pedig morogva, csaholva, a szemét szikráztatva, a
fogát csattogtatva ugrott neki a gazdájának. A fejedelem megdöbbenve húzódott
félre a nekidühödött állat elõl. Nem ért az semmit. Mentõl jobban csitította
volna szép szóval, annál szilajabban ugrált rá. S nem is csendesedett el addig,
míg le nem kapott két nagy nyúlfület a köntöse hátáról. Azokkal aztán nagy
megelégedetten bebújt a trónszék alá.
A nyúlfüleket a pajkos apród tûzte a fejedelem köntösére s
most lesütött arccal várta a büntetését. A fejedelem azonban nem haragudott
meg, hanem szomorúan elmosolyodott:
- Illetlen tréfa volt, fiam, de megbocsátom. Megtanultam
belõle, hogy a fejedelmek még a kutyájuknak se hihetnek, mert azt is
megvesztegetik.
Attól fogva az agártanácsosból közönséges agárkutya lett. Az
apródnak segített nyúlászni és sose panaszkodott régi méltósága elvesztése
miatt.
|