|
Hiába kotorászok a mesetarisznyám fenekén, ma nem találok
benne vidám bohóságot. Elfogyott a tarka mese, kihullottak a mosolygó
históriák. Egyre csak a Nekopogi kovács története jár az eszemben. Úgy, ahogy
tõle magától hallottam néhány esztendõvel ezelõtt.
Balogh Demeter lett volna a becsületes neve, de az egész
falu aranykovácsnak hívta a régi jó világban. Azért hívták így, mert aranyat
ért a mestersége. Egész nap búgott a fujtató, szállt a szikra, csattogott a
pöröly a kovácsmûhelyben. Üllõje elõtt soha üres kézzel nem dologtalankodott az
aranykovács. Hanem akárhányszor éjszakával toldotta meg a nappalt, ha sok volt
a munka. Ennek örült õ nagyon, mert így gyarapodott a gazdaság. Volt már háza,
földje, szõleje s rakással az ezüst forint a ládafiában.
- Könnyû neki - mondogatták az emberek -, mert akinek olyan
derék, szorgalmas felesége van, annak játék az élet. Gondot felez, örömet
kétszerez a jó asszony a háznál. Hát még a kislánya, az aranyhajú Piroska!
Angyalt nem lehetne annál szebbet festeni az oltárra! Csak szereti a jó Isten
ezt az aranykovácsot!
De meg is
érdemelte Balogh Demeter, hogy jól menjen sora. Szorgalmának maga látta
hasznát, emberségtudásáért mindenki szerette, jó szívét áldották a falu
szegényei. Szelídségre, jó kedvre, se volt neki párja. Egész nap oly vidáman
fütyörészett, hogy még a nótás rigó is megirigyelhette volna. S mikor estenként
letette a kormos bõrkötõt és ölibe vette a kislányát, míg a felesége csendesen
dúdolgatva vasalgatta a kis patyolatszoknyákat, babafõkötõt, boldogan sóhajtott
föl az aranykovács:
- Nincs tinálatok
nagyobb kincs a kerek ég alatt.
De nem sokáig
tartott Balogh Demeter boldogsága. Felesége meghalt. Kivitték a jó asszonyt a
temetõ szomorúfûzfái alá s magára maradt az aranykovács az aranyhajú
Piroskával.
- Kicsi
virágszálam - gügyögött neki elfojtott sírással -, mi lesz most már mibelõlünk?
- Ne félj, aputám
- vígasztalta a csöppség -, fõzöt én teneted levestét, de a Bodjinak nem adunt
belõle.
Parányi kezével
összeszedte a mûhelyben a vas reszeléket, a törött patkódarabokat: azokból fõz
õ az apukájának finom csipedett leveskét. Az apja pedig nekifordult arccal a
falnak, hogy kisírja magát, de aztán megint csak az üllõhöz lépett, hogy érne õ
rá a sírásra, mikor úgy várja a munka? És búgott a fujtató, szállt a szikra,
csattogott a pöröly, de sose fütyörészett többet az aranykovács. Temetõi szomorúfûzfák
tövébe az õ jókedvét is eltemették.
Jajgató
fájdalomnak legjobb altatója a munka. Most még ezerszer jobban szerette a
kislányát, mint azelõtt. Aranyhajú Piroska nõtt, növekedett, egyre szebb lett
testben, lélekben. Kacagásától csengett a ház, mint madárszótól az erdõ.
- Szemem fénye,
aranyos pintyõkém - simogatta ragyogó haját az édesapja -, mit szeretnél
karácsonyra? Csengõs nyulat, táncoló babát, égig érõ karácsonyfát?
- Nincs nekem
kívánságom se egyikre, se másikra. Azt szeretném, ha az én apuskám ne lenne
mindig ilyen szomorú. Hanem nevetnél, danolnál te is, mint a többi
emberek.
De karácsonyra az édesapa még szomorúbb lett. Egyetlen
Piroskáját megfojtotta a torokgyík. Kivitték az aranyhajú Piroskát az édesanyja
mellé s a nagy üres házban egyes-egyedül maradt az aranykovács.
Ahogy a temetés napján bezárta a mûhelyt, ki se nyitotta
többet. Semmivel a világon nem törõdött többet. Emberek közé nem járt, a
hozzámenõket nem eresztette be. Földjét, szõlejét fölverte a gaz, eszébe se
jutott neki. Szerszámait a bezárt mûhelyben belepte a rozsda s a falubeliek
egész elszoktak onnan. Nem hívták már aranykovácsnak, hanem Nekopogi kovácsnak.
Nem bánt õ semmit a világon. Telt, múlt az idõ s õ egyre ott
ült kis szobájában s merõen nézett maga elé. A tükör alatt volt fölakasztva a
kislánya arcképe, oda-odaállt eléje s elkezdett vele beszélgetni.
- Itthagytál. Nem szerettél. Aranyos pintyõkém, mi
keresnivalóm van nekem most már a világon?
Az arckép csak nézett, nézett rá, mintha mondani akart volna
valamit.
- Ugyan mit
akarhat, mit? - tûnõdött a Nekopogi kovács.
De sehogy se
találta el.
Egyszer aztán
megértette. Csúnya, zimankós téleleji idõben szokás szerint üldögélt a
szobában, mikor hirtelen rányitották az ajtót. Egy drótos tót lépett be rajta,
hátán batyuja, öliben nagykendõbe takargatva a kislánya. Szánalom volt õket
nézni. Szellõs nyári gúnyájában, rongyos bocskorában didergett a tót s
gémberedett kezecskéjét félénken nyújtogatta ki kendõje alól a szép kékszemû,
lenhajú kislány.
- Jó napot kívánom
- köszönt alázatosan a drótos.
- Edd meg, ha jó
- mordult rá haragosan a Nekopogi kovács.
- Kérek valami
munkacska, drotoznyi, nagy jó uram.
- Ha csak ezt a
rongyos életet össze nem foltozod - motyogta a kovács s keserûen tekintett az
arcképre.
Aranyhajú Piroska
mintha szemrehányóan csóválta volna meg fejecskéjét a képen. A kovács valamivel
szelídebben szólt a drótoshoz:
- Mit jársz
télvíz idején ezzel az ártatlan teremtéssel?
- Nagy baj érte
engement - fakadt sírva a drótos - meghalt az enyim felesig.
Nekopogi kovács hirtelen befordult a kamrába s kihozott egy
nagy bundát.
- Jó ember - mondta a tótnak -, munka énnálam nem akad,
hanem vegye föl ezt a bundát. Ebben majd nem fázik.
Míg a drótos hálálkodva öltözködött, Nekopogi kovács megint
a kamrába motozott. A rossz csizmák közt válogatott, de egyik lyukasabb volt,
mint a másik. Aztán elmosolyogta magát s kifordult a szobába és lehúzta a
lábáról a csizmát. Odatette a tót elé:
- Nézze csak, atyámfia - rebegte szégyenlõsen - ez a csizma
nekem szûk. Próbálja meg, jó lenne-e magának?
Szegény tót ember erõvel kezet akart csókolni, ahogy
belebújt a ruhába s még az utcáról is egyre áldatta az Istennel a kovácsot. Ez
meg odaállt az arckép elé s nézte könnybelábadt szemmel, ahogy az arckép elkezd
mosolyogni. S hirtelen eszébe jutott valami a kovácsnak, utána szaladt a
tótnak:
- Kerüljön csak vissza, barátom! elfelejtettem valamit.
Mire visszajöttek, akkorra kiszedte a kovács a ládájából az
aranyhajú Piroska féltve õrizgetett ruháit. A jó meleg gúnyácskát, a bélelt kis
cipõket, a bodrosszõrû sapkácskát. S úgy felöltöztette a kis tót lányt, hogy
öröm volt nézni.
- Csupa grófkisasszony lette a Hanka - kacagott a drótos s
mint a záporesõ, hullott a könnye, mikor elment.
A gazda pedig nagy, nagy melegséget érzett a szíve körül,
ahogy odaállt a kép elé:
- Jól tettem-e aranyos pintyõkém?
- Édes jó apám - ragyogott a kép.
Nekopogi kovács megint kinyitotta a mûhelyajtót. És megint
búgott a fúvó, szállt a szikra, csattogott a pöröly. Amit keresett a kovács,
mind a szegények közt osztotta szét. Mikor meghalt békességben, derült
lélekkel, az egész határ szegénye megsiratta.
|