|
Én ugyan még sose
láttam királyt új ruhában, de el tudom képzelni, milyen kényesen sétálgathat
olyankor, úgy napszállat felé a háza elõtt. Körülbelül úgy, mint Piros Palkó a
kõrösi nagyutcában, ahogy a cudar téli idõben igyekszik kifelé a vasúthoz.
Fején vidrabõr
sapka, selyembélésû, lábán bélelt csizma, csupa muzsika-csikorgású, rajta
prémes bunda, de olyan ám, hogy a prémjét tavaly ilyenkor még farkas hordta
bundának. No, de ez még nem nagy sor. Meleg sapkája, bélelt csizmája, prémes
bundája akárki fiának lehet. De kinek van olyan levele, amilyent Piros Palkó
szorongat a prémes bunda zsebében?
„Gyere ki, Palkó
pajtás, szombaton estére az irtási majorba. Csengõs szánkóval várunk az
állomásnál mind a hárman, Marci, Muki, Misike. Lesz olyan dáridó, hogy még a
Bodri is mákos rétest eszik. Csapunk olyan varjúvadászatot a nyárfásban,
hogy belesüketül hét falu.”
Ha nekem ilyen levelet küldene valaki, ott is szaladnék,
ahol nem kergetnének, csakhogy minél elõbb odaérjek. Bizony Piros Palkó is
ugyancsak szaporázta ám a lépést, nem is állt volna meg egy vak lóért.
Esze-lelke ott járt már az irtási majorban, szinte lõtte is már a varjút, mikor
egyszerre csak hangot hall a feje fölött:
- Miau, miau, miau!
Föltekint Piros Palkó, hát egy istenadta szegény kis cica
gubbaszkodik a feje fölött a háztetõ szélén, az esõfogó csatornában. Õ tudta, a
jámbor, hogy került oda, hanem azt már õ sem tudta, merre van a gyere le.
Leugrani nem mert, fölfelé menni nem tudott a süppedõs hóban. Didergett az
árva, borzas szõrinek minden szála reszketett, ahogy keservesen miákolt.
Nyilván az édesanyját hívta. Az is lehet, hogy Palkóhoz folyamodott a maga
nyelvén:
- Az Isten is megáld, kedves pajtikám, ha megszabadítasz!
Föl is
villant a Palkó gyereknek a szeme, ahogy a cirmost megpillantotta. Ezért már
érdemes megállni, ha még olyan siethetnékje van is. Leguggolt az útfélre,
belemarkolt a hóba és sebtiben olyan kemény hógolyót gyúrt össze, hogy akár
Bécset meg lehetett volna vele ostromolni.
- Sicc te!
- süvöltött a szegény cicusra s úgy fültövön találta bombázni a megriadt kis
jószágot, hogy annak egyszerre elment a kedve a miákolástól. Lekapta a fejét a
csatorna mögé, tán föl se emeli, míg az esõ ki nem önti onnan.
- Ezt
látták volna az irtási varjúvadászok! - kevélykedett Palkó, hanem egyben
nekiiramodott az útnak is, mert a vasparipa már nagyon nyerítgetett odabent az
állomás udvarán. El is indult mindjárt, ahogy Palkó beugrott a vonatba,
bizonyosan csak õrá várakozott.
Mert mit is
mondanának az irtási varjak, ha Palkó nélkül esnék meg holnap a nagy vadászat!
Egymaga
volt Palkó a vasúti kocsiban, nagy kényelmesen végigheveredett a bõrdíványon.
Azaz, hogy volt még ott egy igen hatalmas úr is: a hideg. Mikor Palkó ki akart
bújni a prémes bundából, a hideg nem engedte levetkõzni.
Inkább még
a gallérját is fölgyûrette vele, csak a közül nézett volna ki Palkó a havas
világba, ha az ablak be nem lett volna fagyva. De bizony szõtt arra tél olyan
gyönyörû virágos függönyt, hogy a kõrösi takácsok álmukban se csinálnak olyant.
Hanem
itt-ott le volt kapargatva a jég az ablakból. Valami unatkozó utas mulathatta
magát vele, hogy a körme hegyével olyan macska-formát rajzolt a befagyott
ablakra. Még bajusza is volt neki, öt szál az egyik felõl, három szál az
ábrázata másik oldalán. A farka akkorát kunkorodott, mint egy sós kifli. Az
egyik szeme már befagyott, hanem a másik még éppen elegendõ nagy volt arra,
hogy ki lehessen rajta látni a fehér mezõkre, a nyargaló sürgönykarókra, a
világos ablakú õrházakra.
Egy darabig ezzel töltötte az idõt Palkó, hanem aztán elunta
a mulatságot, hátradûlt a sarokban.
- Miai, miau, miau! - hallatszik egyszerre a nagy
csendességben. Palkó összerezzent s körültekintett a kocsiban. Nyoma se volt
ott macskának sehol se. Éppen csak a jégmacska hunyorgatott a fél szemével az
ablakon.
- Miau, miau - hallatszott megint -, én beszélek, a
jégmacska.
- Hát élsz te? - kérdezte Palkó csodálkozva.
- Majd mindjárt meglátod, mennyire élek! - nevetett a macska
s abban a percben akkorára felágaskodott, mint az oroszlán.
Csillogott-villogott minden szõre szála, csattogott-pattogott a farka, akár a
karikás ostor.
- Ejnye, cicuskám - hízelgett neki Palkó - ha tudtam volna,
hogy összekerülök veled, hoztam volna neked a zsebemben egy kis déli maradékot.
Nagyon szeretem ám én az ilyen takaros kis jószágot, amilyen te vagy!
- Láttam az elébb, mennyire szereted! Úgy szereted, hogy
hógolyóval traktálod! - prüszkölt a jégmacska s a csészényi szeme akkorát
villámlott, hogy Palkó az ajtónak szaladt ijedtében. De sehogy se találta a
kilincset, pedig a jégmacska már a körmét mutogatta. Hirtelen lebukott a pad
alá, de a macska ott is rátalált s csúfolódva vicsorgatta rá a fogát.
- Sose bántom többet a macskákat! - nyöszörgött Palkó.
- Azt jól teszed, fiacskám - nevetett valaki a háta mögött -
hanem azért mégis csak ébredj fel, mert mindjárt ott leszünk az irtási
majornál. Csengõs szánkóval várnak a pajtásaid, idehallik a csengése.
Palkó fölnyitotta a szemét; a kalauz állt mögötte,
keltegette nehéz álmából. Az ablakra nézett: csupa harmat volt az. Leolvadt
róla a jégmacska régen, nyoma se volt már neki.
Mire kidörzsölte a szemébõl az álmot, megállt a gõzös. Ahogy
leugrott róla, a kalauz nevetve kiáltott utána:
- Sok szerencsét a varjúvadászathoz!
Én bizony meg nem tudom mondani, hogy esett Piros Palkónak
másnap a varjúvadászat. Hanem, hogy világéletében sohase bántja többet a
macskákat, arra akármelyiketekkel fogadok egy lyukas krajcárba.
|