|
Az apának édes melegség öntötte el a szívét, ahogy a
rózsaszín ágyacska fölé hajolt. Karácsonytól húsvétig nem látta a kisfiát és
most nem tudott betelni a nézésével. Aranyhajától kis lábacskája harmatujjáig
százszor is összecsókolta már s végre belefektette az állát a vézna kis
tenyerekbe.
- Hallom, milyen nagy legény vagy! - bólingatta a fejét
nevetve. - Te vagy az a híres, aki még éjszaka is mindig lármázol; hadd hallom,
milyen verssel tudod köszönteni édesapádat!
- Happá... pá... apa! - kacagott a gyerek, ahogy puha
tenyérkéit megcsiklandozta a szúrós szakáll.
- Istenem, milyen okos! - csudálkozott az apa és boldogan
hintázta meg a gyereket a feje fölött. Az meg szegényke sikoltozni kezdett és
mire az apa visszatette a patyolatvánkosok közé, akkorra már ellepte
ibolyaszemét az ijedtség harmata.
- Ó, micsoda szép szemek! - csókolgatta az apa a könnyeket.
- Mennyivel szebbek ezeknél a bolondságoknál!
Azzal kivett az úti táskájából egy bársonydobozkát és
szivárványt szóró drágaköveket csillogtatott meg a baba szeme elõtt.
- Fogd meg, bogaram, fogd meg hamar! - ütögette meg a
fiúcska kis orrát az ékszer csöngõjével.
A gyerek kacagott, de nem nyúlt utána a cifraságnak. Szeme a
kis kristálytükörre volt szegezve, amelyik az ágya végében függött a falon.
- Nézze meg az ember, hát ilyen hiú kis legény vagy te! Tán
a bajuszodat szeretnéd már kipödörni? - nevetett az apa s odatartotta elé a
tükröt. A gyerek az után se kapott, csak nézett maga elé mereven.
- Te fiam! - kiáltott az apa rekedten s úgy érezte, mintha
valami jeges kéz összeszorítaná a szívét.
- Ap... pa... pa-papp-pa... - gügyögte a gyerek felágaskodva
és tapogatva kereste az ágy rácsát. Az apja az ölébe vette és sorra mutogatta
neki a kutyafejes botját, az óraláncát, a ceruzáját. A gyerek nem látta meg
egyiket se. Aztán odavitte a kalitkához, amelynek drótját örvendezve veregette
a kanári.
- Tyio-tyio-tyio-tincs!
- Pipi, pipi - repdesett a gyerek az apja karján és
keresgetve nyújtotta ki kis kacsóit.
- Hála Istennek - sóhajtott az apa, de már a másik percben
megint a kétség markolászta a szívét.
A nyitott
ablakon át betûzött a nap. Az apa belenézett, elkapta róla káprázó szemét,
aztán odavitte a gyereket és fölhajtva az állacskáját, belenézette a napba. Az
ibolya szemek meg se rebbentek, hanem mereven szegezõdtek bele a vakító
aranytányérba.
- Úristen,
a gyerek vak! - hördült fel az apa. - Hogy nem írták ezt meg nekem?
S már
tántorgott ki a szobából, hogy kérdõre vonja az anyát, mikor hirtelen megállította
valami. Mintha valaki azt súgta volna a fülébe:
- Megállj,
hiszen az anyja még nem is tudja! Bizonyosan észre se vette még!
S mire az
anya bejött, akkorra már tudott az ágy szélén nevetgélni a gyerekkel s
jókedvûen szólni a feleségéhez:
- Helyre kis
legény ez, anyja, csak gyöngécske egy kicsit.
Az anya
vézna, kis asszony volt, finom és gyönge, mint a hajnalka-virág s úgyis
borzongatta végig-végig valami rettegés, mint szél a hajnalka-virágot. Az apa
vidám szava mégis földerítette egy kicsit.
- Majd
megerõsödik az én kis madaram - szorította a szívére a babát -, különb ember
lesz még az apjánál is.
- Tudod,
mit gondoltam? - szólt félénken az apa. - Beadnánk a legényt valami gyereküdülõ
helyre. Tudok egyet, amelyiknek az orvosa jó barátom. Csupa ilyen csöppségeket
dajkál, mint a mi bogaracskánk. Erdõillat, friss lég, napsugár egyszeribe
megizmosítaná.
Maga se
igen hitte, hogy az anya megválik a gyerekétõl. Annál jobban elcsudálkodott a
gyors feleletre.
- Én nem
bánom, ha te jónak látod - mondta lehajtott fejjel, de azért a szeméhez emelte
a kendõjét.
- Hála
Istennek, nem sejt semmit - tette össze a kezét az apa örömmel.
A fiúcskát õ maga vitte a gyerektelepre. Mikor hazatért nem
gyõzött vele dicsekedni, hogy máris milyen pompásan érzi magát a gyerek odakint.
- Minden pillét, minden madarat meg akart fogni, amit látott
- újságolta anélkül, hogy a szava megreszketett volna.
Most meg az anya mondta összetett kézzel, hogy hála
Istennek.
- Örülök neki, hogy nem sírt utánam - tette hozzá magyarázat
gyanánt, mikor az apa ránézett. - Alig várom, hogy láthassam szegénykémet.
- Az orvos jobbnak látná, ha nem látogatnád meg -
felhõsödött el az apa homloka. - Attól fél, hogy azután nem lesz maradása,
hazakívánkozik.
Az anya nem szólt semmit, de egy óra múlva már kikocsizott a
gyerekhez. Mikor hazajött, remegve borult az urára.
- Ne haragudj, de nem bírtam magammal! Aztán meg az orvosnak
is magam akartam a lelkére kötni, hogy vigyázzon a szemünk fényére. Tudod,
milyen az anyaszív?
Attól fogva aztán minden héten meglátogatták a kicsit, de
mindig külön-külön. S nem gyõztek egymásnak kérkedni vele, hogy hogy erõsödik,
szépül a gyerek.
- Valóságos kis vasgyúró! - mondta az apa. - Láttad volna,
hogy örült, mikor a csörgõje nyelét le bírta törni. Még a szeme is villogott
örömében.
- De azt láttad volna, hogy tapsikolt, mikor a kalapomon a
tollat meglátta! Alig bírtam kiszabadítani a kacsójából! - tódította az anya.
- Ó, de jó neki, hogy semmit se tud! - fojtogatta ilyenkor a
keserûség az apát s mindig valami keresni valója akadt az íróasztala fiókjában.
Õsz vége felé egyszer azzal a hírrel jött haza, hogy
nemsokára haza lehet hozni a gyereket.
- Igazán? - rezzent össze az anya.
- Igen, azt mondta az orvos - mondta jókedvûen az apa. - Hát
te nem örülsz neki?
- Ó, hogy mondhatsz ilyet? - fakadt sírva az anya. Az apa pedig engesztelõleg ölelte meg.
- Nekem
most dolgom van Pesten, fiam. Két hét múlva visszajövök. Akkor hazahozzuk a
legényt.
S ezen
olyan kedve támadt, hogy egész nap fütyörészett. Az anyán azonban egyre jobban
erõt vett a sírás s az apának is elfulladt a szava, mikor búcsút intett az
induló vonatról:
- Két hét
múlva, fiam!
Mikor két
hét múlva megérkezett egy híres szemorvossal, csodálkozott is, örült is, hogy
nem várja a felesége.
- Jobban
szeretem így - mondta a szemorvos. - Ha eddig nem tudott semmit, jobb ha most
se tud. Legalább nem aggat a munkámban. Nem anyának való azt látni.
- Mégis úgy
elszorul a szívem. Rosszat sejtek - mondta az apa, ahogy a telepre hajtattak.
Ott az
orvos mosolyogva fogadta õket és erõsen megszorította az apa kezét.
- Nincs
semmi baj, csak egy kicsit nyûgös a fiúcska. Pár nap óta a betegszobában
tartjuk.
Sötét
terembe vezették õket s csak az orvos suttogását hallották:
- Csak egy
pillanatnyi világosságot!
Föllebbent
a függöny sarka s az apa megtántorodott. Az ágyacska szélén ott ült az anya,
sápadtan, kimerülten, de nevetõ szemekkel. Fél karjával átölelte a gyereket,
másik kezével lehúzta szemérõl a kötést.
- Nem
szabad! - kiáltotta az orvos, de akkorra kivillantak az ibolyaszín szemek s két
gömbölyû kis kéz kapkodott a pesti orvos csillogó szemüvege után.
- A-ti-te, a-ti-te!
Az apa zokogva borult térdre az ágy mellett.
- Az én kis vakom lát!
- Igen, már egy hét óta - mosolygott a teleporvos.
- Hála Istennek, akkor már rám nincs szükség - fordult oda a
pesti szemorvos az apához. Az anya pedig oda kapott az ura vállához:
- Hát te tudtad, ember?
- Húsvét óta tudom - tördelte boldogan az apa -, de te, te?
- Én karácsony óta tudom - mosolygott az anya, úgy, ahogy
csak az anyák tudnak mosolyogni.
|