SZÜLŐK

Az apának édes melegség öntötte el a szívét, ahogy a rózsaszín ágyacska fölé hajolt. Karácsonytól húsvétig nem látta a kisfiát és most nem tudott betelni a nézésével. Aranyhajától kis lábacskája harmatujjáig százszor is összecsókolta már s végre belefektette az állát a vézna kis tenyerekbe.

- Hallom, milyen nagy legény vagy! - bólingatta a fejét nevetve. - Te vagy az a híres, aki még éjszaka is mindig lármázol; hadd hallom, milyen verssel tudod köszönteni édesapádat!

- Happá... pá... apa! - kacagott a gyerek, ahogy puha tenyérkéit megcsiklandozta a szúrós szakáll.

- Istenem, milyen okos! - csudálkozott az apa és boldogan hintázta meg a gyereket a feje fölött. Az meg szegényke sikoltozni kezdett és mire az apa visszatette a patyolatvánkosok közé, akkorra már ellepte ibolyaszemét az ijedtség harmata.

- Ó, micsoda szép szemek! - csókolgatta az apa a könnyeket. - Mennyivel szebbek ezeknél a bolondságoknál!

Azzal kivett az úti táskájából egy bársonydobozkát és szivárványt szóró drágaköveket csillogtatott meg a baba szeme elõtt.

- Fogd meg, bogaram, fogd meg hamar! - ütögette meg a fiúcska kis orrát az ékszer csöngõjével.

A gyerek kacagott, de nem nyúlt utána a cifraságnak. Szeme a kis kristálytükörre volt szegezve, amelyik az ágya végében függött a falon.

- Nézze meg az ember, hát ilyen hiú kis legény vagy te! Tán a bajuszodat szeretnéd már kipödörni? - nevetett az apa s odatartotta elé a tükröt. A gyerek az után se kapott, csak nézett maga elé mereven.

- Te fiam! - kiáltott az apa rekedten s úgy érezte, mintha valami jeges kéz összeszorítaná a szívét.

- Ap... pa... pa-papp-pa... - gügyögte a gyerek felágaskodva és tapogatva kereste az ágy rácsát. Az apja az ölébe vette és sorra mutogatta neki a kutyafejes botját, az óraláncát, a ceruzáját. A gyerek nem látta meg egyiket se. Aztán odavitte a kalitkához, amelynek drótját örvendezve veregette a kanári.

- Tyio-tyio-tyio-tincs!

- Pipi, pipi - repdesett a gyerek az apja karján és keresgetve nyújtotta ki kis kacsóit.

- Hála Istennek - sóhajtott az apa, de már a másik percben megint a kétség markolászta a szívét.

A nyitott ablakon át betûzött a nap. Az apa belenézett, elkapta róla káprázó szemét, aztán odavitte a gyereket és fölhajtva az állacskáját, belenézette a napba. Az ibolya szemek meg se rebbentek, hanem mereven szegezõdtek bele a vakító aranytányérba.

- Úristen, a gyerek vak! - hördült fel az apa. - Hogy nem írták ezt meg nekem?

S már tántorgott ki a szobából, hogy kérdõre vonja az anyát, mikor hirtelen megállította valami. Mintha valaki azt súgta volna a fülébe:

- Megállj, hiszen az anyja még nem is tudja! Bizonyosan észre se vette még!

S mire az anya bejött, akkorra már tudott az ágy szélén nevetgélni a gyerekkel s jókedvûen szólni a feleségéhez:

- Helyre kis legény ez, anyja, csak gyöngécske egy kicsit.

Az anya vézna, kis asszony volt, finom és gyönge, mint a hajnalka-virág s úgyis borzongatta végig-végig valami rettegés, mint szél a hajnalka-virágot. Az apa vidám szava mégis földerítette egy kicsit.

- Majd megerõsödik az én kis madaram - szorította a szívére a babát -, különb ember lesz még az apjánál is.

- Tudod, mit gondoltam? - szólt félénken az apa. - Beadnánk a legényt valami gyereküdülõ helyre. Tudok egyet, amelyiknek az orvosa jó barátom. Csupa ilyen csöppségeket dajkál, mint a mi bogaracskánk. Erdõillat, friss lég, napsugár egyszeribe megizmosítaná.

Maga se igen hitte, hogy az anya megválik a gyerekétõl. Annál jobban elcsudálkodott a gyors feleletre.

- Én nem bánom, ha te jónak látod - mondta lehajtott fejjel, de azért a szeméhez emelte a kendõjét.

- Hála Istennek, nem sejt semmit - tette össze a kezét az apa örömmel.

A fiúcskát õ maga vitte a gyerektelepre. Mikor hazatért nem gyõzött vele dicsekedni, hogy máris milyen pompásan érzi magát a gyerek odakint.

- Minden pillét, minden madarat meg akart fogni, amit látott - újságolta anélkül, hogy a szava megreszketett volna.

Most meg az anya mondta összetett kézzel, hogy hála Istennek.

- Örülök neki, hogy nem sírt utánam - tette hozzá magyarázat gyanánt, mikor az apa ránézett. - Alig várom, hogy láthassam szegénykémet.

- Az orvos jobbnak látná, ha nem látogatnád meg - felhõsödött el az apa homloka. - Attól fél, hogy azután nem lesz maradása, hazakívánkozik.

Az anya nem szólt semmit, de egy óra múlva már kikocsizott a gyerekhez. Mikor hazajött, remegve borult az urára.

- Ne haragudj, de nem bírtam magammal! Aztán meg az orvosnak is magam akartam a lelkére kötni, hogy vigyázzon a szemünk fényére. Tudod, milyen az anyaszív?

Attól fogva aztán minden héten meglátogatták a kicsit, de mindig külön-külön. S nem gyõztek egymásnak kérkedni vele, hogy hogy erõsödik, szépül a gyerek.

- Valóságos kis vasgyúró! - mondta az apa. - Láttad volna, hogy örült, mikor a csörgõje nyelét le bírta törni. Még a szeme is villogott örömében.

- De azt láttad volna, hogy tapsikolt, mikor a kalapomon a tollat meglátta! Alig bírtam kiszabadítani a kacsójából! - tódította az anya.

- Ó, de jó neki, hogy semmit se tud! - fojtogatta ilyenkor a keserûség az apát s mindig valami keresni valója akadt az íróasztala fiókjában.

Õsz vége felé egyszer azzal a hírrel jött haza, hogy nemsokára haza lehet hozni a gyereket.

- Igazán? - rezzent össze az anya.

- Igen, azt mondta az orvos - mondta jókedvûen az apa. - Hát te nem örülsz neki?

- Ó, hogy mondhatsz ilyet? - fakadt sírva az anya. Az apa pedig engesztelõleg ölelte meg.

- Nekem most dolgom van Pesten, fiam. Két hét múlva visszajövök. Akkor hazahozzuk a legényt.

S ezen olyan kedve támadt, hogy egész nap fütyörészett. Az anyán azonban egyre jobban erõt vett a sírás s az apának is elfulladt a szava, mikor búcsút intett az induló vonatról:

- Két hét múlva, fiam!

Mikor két hét múlva megérkezett egy híres szemorvossal, csodálkozott is, örült is, hogy nem várja a felesége.

- Jobban szeretem így - mondta a szemorvos. - Ha eddig nem tudott semmit, jobb ha most se tud. Legalább nem aggat a munkámban. Nem anyának való azt látni.

- Mégis úgy elszorul a szívem. Rosszat sejtek - mondta az apa, ahogy a telepre hajtattak.

Ott az orvos mosolyogva fogadta õket és erõsen megszorította az apa kezét.

- Nincs semmi baj, csak egy kicsit nyûgös a fiúcska. Pár nap óta a betegszobában tartjuk.

Sötét terembe vezették õket s csak az orvos suttogását hallották:

- Csak egy pillanatnyi világosságot!

Föllebbent a függöny sarka s az apa megtántorodott. Az ágyacska szélén ott ült az anya, sápadtan, kimerülten, de nevetõ szemekkel. Fél karjával átölelte a gyereket, másik kezével lehúzta szemérõl a kötést.

- Nem szabad! - kiáltotta az orvos, de akkorra kivillantak az ibolyaszín szemek s két gömbölyû kis kéz kapkodott a pesti orvos csillogó szemüvege után.

- A-ti-te, a-ti-te!

Az apa zokogva borult térdre az ágy mellett.

- Az én kis vakom lát!

- Igen, már egy hét óta - mosolygott a teleporvos.

- Hála Istennek, akkor már rám nincs szükség - fordult oda a pesti szemorvos az apához. Az anya pedig oda kapott az ura vállához:

- Hát te tudtad, ember?

- Húsvét óta tudom - tördelte boldogan az apa -, de te, te?

- Én karácsony óta tudom - mosolygott az anya, úgy, ahogy csak az anyák tudnak mosolyogni.