|
Ezt a történetet
egy öreg szobrásztól hallottam, aki galambősz hajával, hosszú fehér
szakállával maga is olyan, mint valami szép fehér márványszobor. Úgy adom,
ahogy vettem: se hozzá nem teszek, se el nem veszek belőle.
*
Én bizony
gyerekkoromban soha sem gondoltam arra, hogy szobrász leszek. Tán azt se
tudtam, mi az a szobrász.
- Varjúnak varjú
a fia! - ez volt a szavajárása az édesapámnak. S mivel õ takácsmester volt, én is az akartam lenni.
Mindig ott sündörögtem a szövõszék körül s kattogó muzsikáját óraszámra el
tudtam hallgatni. Addig, míg el nem aludtam rajta. Ó, olyan édeseket sohase
álmodtam többet, mint ott a szövõszék árnyékában!
Négy-öt
éves lehettem, mikor utoljára szundikáltam a szövõszék mellett. A nagy
csendességre ébredtem föl. Apám szép csöndesen ült a padon, egyik kezével fogta
a vetélõt, a másikban a serkentõ-madzagot és nézett elõre mereven, hogy még
csak nem is pillantott.
- Édesapám!
- szóltam oda hozzá.
A keze
hideg volt, mint a jég és ahogy megrántottam, nagy koppanással esett ki belõle
a vetélõ. Csudáltam, hogy nem hajol le érte és kiszóltam a konyhába
édesanyámnak:
- Szülém,
apám nyilván meghalt!
Ezt minden
ijedelem nélkül mondtam, mert nemigen tudtam, mi az a halál. Azt hittem, az az
egész, hogy az ember nyitott szemmel alszik. Csak az anyám jajveszékelésén
fakadtam sírva s csak akkor szorult össze a szívem, mikor az apámat temették.
Haragudtam, hogy olyan sok földet hánynak a koporsójára, de azzal nyugtattam meg
magamat, hogy másnap majd fölkaparom én azt onnan a kis kapámmal.
Másnap
azonban eljött értem a keresztapám, aki esztergályos volt és elvezetett
õhozzájuk. Ott voltam egy hétig s megtanultam csigát esztergályozni.
Elhatároztam, hogy esztergályos leszek s rá se gondoltam többet a temetõre.
Amikor
megint hazavittek, nem ismertem rá a házunkra. Nem volt az udvarán kert és nem
volt a szobában szövõszék. Mosóláb volt a sarokban, azon teknõ, a szoba tele
volt gõzzel, a falakon csurgott a pára s elfúlt a lélegzetem, ahogy
megszólaltam:
- Vissza akarok menni a szép házunkba!
Szülém letette a ruhát, amit öblögetett, a szívére szorított
és elmondta, hogy most már nincs szép házunk, kertünk, nincs semmink se.
Szegények vagyunk és egymáson kívül nincs senkink.
- Akkor ki akarok menni az apámhoz! - toporzékoltam
elkeseredetten.
Soha se felejtem el, micsoda ijedelemmel szorított magához
az anyám.
- Lelkem, kicsikém, ne hagyjuk el egymást!
Észrevettem, milyen kisírtak szegénynek a szemei és hirtelen
megsajnáltam. Többet nem igen emlegettem az apámat s a temetõbe se jutottam ki.
- Nem való a gyerek a temetõ kertjébe - mondta szelíden
szülén, ha ki akartam vele menni.
Nagy nyomorúságban éldegéltünk vagy két esztendeig. Most már
tudom, hogy nyomorúság volt az életünk, de akkor nem tudtam. Örültem annak,
hogy az édesanyám mosóasszony, mert így legalább mindig meleg volt nálunk és
mindig szivárványt lehetett látni a gyertya körül a sûrû vízpárától. Föl is
tettem magamban, hogy én meg mosóember leszek, ha megnövök.
De ebbe a mesterségbe aztán bele is kellett ám tanulnom, ha
akartam, ha nem. Az édes szülém mindig köhécselt s néha úgy erõt vett rajta a
köhögés, hogy le kellett neki feküdni a lócára. Olyankor ügyetlen kis kezemmel
én csavartam helyette a vizes ruhát.
De bizony én nagyon ügyetlenke voltam és egyre szûkösebb
lett nálunk a kenyér és szegény szülém is úgy veszett, fogyott, mint a
megszegett kenyér. Most már nem a lócára feküdt, ha elõvette a köhögés, hanem a
szalmanyoszolyára és én nem gyõztem melengetni, takargatni ölelõ két karommal.
Már ekkor nagyobbacska voltam, már tudtam rettegni a haláltól és éjszakára
mindig odatoltam az ajtóhoz a mosószéket, hogy ki ne bírja nyitni.
Nem ért
semmit, a halál be tudott jönni máshol is. Tán a törött ablakon, tán a
megrepedt falakon, de valahol csak belopózott. Szülém odahúzott magához,
utoljára megfésülte a kócos hajamat, megcsókolta a homlokomat és azt mondta:
- Fiacskám,
én most kimegyek apához, de ne félj, soha nem hagylak el téged. Most pedig
szaladj el keresztapádért.
Mire
visszaértünk, szülém lelke már a csillagok közül integetett le rám:
- Ne félj, soha nem hagylak el téged!
Tudtam, hogy úgy lesz, ahogy szülém mondja s ez a hit meg is
békített egy kicsit. A jó emberek, akik magukhoz vettek, nem gyõztek rajta
csodálkozni, hogy milyen nyugodt vagyok.
De a harmadik nap elhagyott a nyugodalmam. Nem éreztem a
szülémet magam körül, tehát én mentem ki hozzá a temetõbe.
Haragos, zimankós téli nap volt, majd megvett a hideg, ahogy
a havas mezõkön bolyongtam s csurgott a könnyen, mire rátaláltam szülém
sírjára. Egy sírba tették apámmal s ahogy ráborultam a havas halomra, mintha õ
is erõsítette volna szülém szavát:
- Ne félj, soha nem hagylak el téged!
Talán csak cinegék bujkáltak a száraz vadrózsabokron, talán
csak a szél ütögette össze az ecetfák zúzmarás ágait: én mégis hallgatózva
néztem körül. És kimondhatatlanul elszomorodtam, mikor észrevettem, hogy
körös-körül minden síron van sírkõ, csak az én szüleimén nincs.
Megakadt a szemem a földesúrék kriptáján. Márványangyal állt
annak az ajtajában, ajkára tett ujjal, mintha azt akarná mondani:
- Csitt, idebent alszanak!
- Nini - gondoltam magamban -, ilyent én is tudnék csinálni.
S már akkor hempergettem, gyúrtam, formáltam is a havat a
sírhalom fölött s nem éreztem többet semmi hideget. Inkább égett az egész
testem, mint a parázs, mire készen lett a térdelõ hóangyal.
Abban a percben hangot hallottam a hátam mögött:
- Ez a fiúcska kész szobrász!
A tanító bácsi fogta a karomat, aki koszorút hozott
valamelyik halottjának. Fogta a karomat és el se eresztette többet. Õ
taníttatott ki szobrásznak. Az elsõ igazi szobrom a szülém szobra volt, aki
beváltotta, amit ígért. Nem
hagyott el a halálban sem.
|