|
Idebent a
városban enyhe idõ járogat már. A nagy kõházak közt megszorul a napsugár s
megszalasztja az öreg Télapót, aki szedi-veszi már a sátorfáját. Hát csak
szaladj öreg, bizonyosan nem itatunk utánad egereket. Vidd el békességben a
fehér szakálladat, mert különben csúffá teszi a pajzán tavasz.
Hanem kint a tanyák közt még éppenséggel nincs valami víg
világ. Ott még most adja ki igazán a mérgét a tél. Mikor haragos szélparipáján
végigrobog a havas mezõkön, az akácfák mélyen meghajtják elõtte kopasz fejüket.
Még a tanyaházak nádtetõi is majd szárnyra kapnak ijedtükben. Hanem Andráska,
ahogy az ereszet alul szétnéz a világban, csak neveti a cudar idõt. Könnyû is
annak, akinek akkora báránybõrsapka tornyosodik a fején, hogy szegény helyen
beillene kukoricamérõ vékának.
Bezzeg a szegény sármányok, ahogy az istálló elõtt
kaparászgatnak, majd fölvetik az udvart keserves szavukkal:
- Szücs, szücs, szücs!
Andráskának az édesapja a napocskát keresné az égen, de nem
találja. Úgy elszundikált biz az a felhõpaplan alatt, hogy nyilván ki se nyitja
ma a szemét. Úgy sincs még kinek sütni - gondolja magában.
- Édesapám - szólal meg Andráska -, mért kiabálják a
sármánymadarak egyre, hogy: szücs, szücs, szücs!
- Látod, fiam, hogy nagyon elnyûtte a tél az aranyos
bundájukat. A tavasz lenne annak a szûcse, de nem nagyon igyekszik elõ a
hívogató szóra.
Néha a szarka is bevetõdik a tanyára, de nincs még neki
csöröghetnékje. Máskor a pecsenyében is válogat, most meg félnap is elkószál
egy-két szem kukoricáért, amit a tyúkok elõl elcsenhet. Ilyen szegényesen él
így tél vége felé ez a tollas róka.
- Csak így, csak így, csak, csak, csak! - panaszolja õ maga
is.
Hallgatni is szomorú azt, mikor ilyen kolduska módra
jajgatnak az Isten madarai. Hanem azért akad már köztük olyan is, amelyiknek
öröm a beszédje.
- Hallja, édesapám - szalad be Andráska az édesapjához -,
ugyancsak mondja ám már!
- Kicsoda, te?
- Hát a pacsirta, a mi madarunk.
- Ugyan, mit mond a pacsirta?
- Azt mondja hogy: ka-lács, ka-lács!
- Jaj, fiam, kenyérhaj is kalács gyanánt esik az éhesnek.
Nem pacsirtaszótól éled a tavasz.
Andráska búnak eresztette a fejét és kedvetlenül kukucskált
ki a nagy sapka alól.
- Ugyan, melyik madár hozza hát meg a tavaszt?
- A cinege, Andráska, a cinege. Õ mondja meg a szántó-vetõ
embernek, hogy mikor van vége a heverd-el idõnek.
Éppen a sövény ágai közt bujkált két füstösfejû cinege, de
biz ezek nem vigasztalták meg Andráskát. Az egyik hasztalan vallatta a száraz leveleket, semmit se talált
alattuk.
- Nincs erre,
nincs erre, nincs erre - jajgatott keservesen. A párja talált valami dermedt
legyecskét, de csak akkorát, hogy egymagának is kicsi volt kóstolónak is.
- Kicsit ér, kicsit ér! - sopánkodott nekikeseredve.
Bezzeg megörült Andráska, mikor egy-két nap múlva azzal
ugrasztotta ki az édesapja az ágyból:
- Öltözz
hamar, legény. Most hallgasd meg, mit mondanak a cinegék.
Andráskának annyiból állt az egész öltözködése, hogy a
fejébe nyomta a nagy sapkát. De még azon is keresztülhallatszott a cinegék
vidám szava, ahogy az ablak deszkáján ugrándoztak:
- Nyitni kék,
nyit-ni-kék, nyit-ni-kék!
Az ám, csakugyan egész más színe van égnek, földnek, mint
tegnap ilyenkor. Az ég nevetõ kék, a föld nedves barna, öröm lesz benne
dolgozni. Oda is van már támasztva az ajtófélfához a nyitó-kapa, rajta a
csikóbõr-tarisznya.
- No, Andráska, gyere szõlõt nyitni. Hanem a sapkára meleg
lesz ám már most, jobb lesz a kakastollas kis kalapod megszellõztetni.
Jaj, dehogy hagyná pedig itthon Andráska a nagy sapkát. Meg
kell azt odakint mutogatni a káposztapilléknek, úgyse sok látnivalójuk van még
szegénykéknek.
Puszta még idekint a világ. A télire eltemetett szõlõvesszõk
fölül elszedi a homokot a nyitó-kapa, vígan pattannak föl a venyigék, rengetik,
hintázzák magukat a napsugaras levegõben s rügy-szemükkel kíváncsian tekintenek
szét: ébredeznek-e már a jó pajtások, fák, füvek, virágok, dalos madarak?
Nincs még itt senki, csak a meleg napsugár.
De Andráska apja már ingujjban dolgozik, úgyis alig gyõzi a
verejtéket törülgetni, hanem Andráska csak a nagy sapkában sütkérezik a pászta
végin. Ki nem szabadítaná belõle a fejét egy lyukas petákért.
- Mi van itt, mi van itt? - csipogja egyszerre valami vékony
hang a nyitó ember háta mögött. Két kis barázdabillegetõ szegõdött be hozzá
napszámra. Ott illegnek-billegnek a sarkában, hosszú farkukat táncoltatva.
- Mi van itt, mi van itt?
Parányi kendermag-bogarat vetett föl a kapa a homokból.
Együtt telelt ki a szõlõvesszõkkel s most õ is napvilágra jött levegõzni. Pórul
is járt, mert mindjárt rákoppantott az egyik barázdabillegetõ.
- Enyém, enyém, enyém! - kiáltotta diadalmasan. Hanem a
másik se engedte a jussát.
- Azért se, azért se, azért se! - s akkorát csípett amannak
a szárnya hegyén, hogy az egyszerre kiejtette a szájából a kendermag-bogarat s
elkezdett segítségért lármázni:
- Rendõr, rendõr!
A madarak közt a sárgarigó a rendõr, mert neki van a
legrikoltóbb fütyülõje, de hol jár még ilyenkor a sárgarigó! Valahol túl a tengeren a szerecsen gyerekeknek
ígérgeti milliószámra a diót.
Andráska azonban lábujjhegyre ágaskodik a pászta végén. Hej,
ha valahogy meg lehetne kaparintani ezt a virgonc két madarat! Hátha a
sapkájával leüthetné õket a lábukról? Kihúzta a fejét a sapkából, közéjük
hajította a madaraknak, s huss, mind a két barázdabillegetõ elrepült. Sebaj,
azért adott nekik az isten szárnyat, de ki látott már olyan sapkát, amelyik
négy lábon szalad!
No, Andráska látott. Mert a nagy sapka nem oda esett, ahol a
madarak civakodtak, hanem a mellette levõ útba, ahol egy jámbor nyúl szép
békességben meglapulva a fiatal cseresznyefa hajtásait számolgatta. Éppen a
fejére esett a jámbornak a sapka s ijedtiben úgy eliramodott sapkástól, hogy
Andráskának csak úgy karikázott bele a szeme.
Jó az isten, akinek fejet adott, ád hozzá sapkát is, ne
búsulj, Andráska. Nagyobb baj az annál, hogy szegény tapsifüles a nagy sapkában
sehogy se találja meg az utat hazafelé. Pedig ha megtalálná, fogadom, hogy
mindjárt megtennék Nyúlországban királynak a nyulak. Koronát már szerzett hozzá
magának.
.oOo.
|