AZ ASSZONYKIRÁLY

Apaffy Mihály erdélyi fejedelemrõl azt jegyezték föl az íródeákok, hogy nagyon jókedvû ember volt, mikor haragos nem volt. Haragos pedig csak akkor volt õkegyelme, ha az ország dolgát kellett intézni.

- Nehéz süveg a korona, nem hordhatom mindig a fejemen - ez volt neki a szavajárása.

No, ami neki nehéz volt, bezzeg könnyû volt az a feleségének, híres Bornemissza Annának. Nem volt az országnak olyan dolga, amibe a fejedelemasszony bele nem ártotta volna magát. Néha még az országgyûlésen is odaállt az ura trónja mögé s õ mosta meg helyette az erdélyi nemes urak fejét.

- Haszontalan dibdáb népek vagytok, ti erdélyi urak. Bor, vadászat az egész életetek. A munkával összevesztetek s holtig akarjátok vele a haragot tartani.

Zúgtak-morogtak is az urak eleget, hogy így asszonykirály, úgy asszonykirály, de hangosan szólni senki se mert. Legtöbbet pedig maga a jámbor fejedelem hallgatott. Legföljebb azt cselekedte, hogyha már nem gyõzte tûrömfûvel, akkor hátatfordított a fejedelmi palotának s hétszámra oda vadászgatott a bodolai erdõkben.

Ott esett meg vele egyszer, hogy eltévedt a rengeteg közepén. Mentül tovább kereste az utat, annál kevésbé tudott eligazodni.

Ahogy tévelyeg elõre-hátra, egyszer csak fejszecsattogást hall valahol a környéken. A hang után hamarosan oda is talált egy hatalmas öreg bükkfához, amivel egy kisded székely ember birkózott nagy igyekezettel.

- Jó napot adjon isten, te szegény ember - szólította meg a fejedelem.

- Fogadj isten, vadász úr - biccentett rá a székely -, látod, milyen nagy fába vágtam a kis fejszém. Nem is akarja fogni sehogy se.

- No hát akkor ne is veszkõdj vele tovább - mosolygott Apaffy. - Adok én neked ennél jobb munkát. Mennyit keresel, mire kivágod ezt a nagy fát?

- Egy máriás-huszast.

- No, én adok neked kettõt, ha kivezetsz az erdõbõl.

- Ki én, két huszasért akár Erdélybõl is - örvendett a favágó. - Hanem akkor szedjük ám a tenyerünkbe a lábunkat, mert nem macskaugrás ide a bodolai út.

Ahogy aztán mennek-mendegélnek a bükkfák hûvösében, egyszercsak elõhúz a fejedelem a tarisznyájából egy kristálykulacsot s kortyant belõle egyet. Megkínálja a favágót is, aki ugyancsak nyalogatja ám a száját a finom tokaji borocska után.

- No még ilyet se kóstoltam életemben - ezt mondja. - Ugyan, vadász úr, kiféle ember kegyelmed, hogy ilyesmivel él?

- Én bizony udvari vadász vagyok a fejedelemnél.

- No, isten éltesse a vadász urat, az is szép hivatal. Hát aztán meg van-e legalább elégedve a szolgálatával?

- Meg én - nevetett Apaffy -, s azt hiszem, a fejedelem is meg van elégedve énvelem. Nem olyan rossz ember ám az, amilyennek mondják.

- Dehogy rossz, dehogy rossz! - bizonykodott a szegény ember. - Nem teremtett annál jobb szívû urat az isten, csak az a sárkány felesége ne volna!

- Micsoda? - hüledezett Apaffy. - A fejedelemasszonyról beszélsz?

- Arról ám, arról a minden lében kanálról. Õ hordja a koronát a derék ura helyett. Hát való az ilyen munka asszonyszemélynek? De hiszen majd megmutatnám én, ki az úr a háznál, csak én volnék a fejedelem!

Bosszankodott is, mulatott is Apaffy a beszéden s nagyon örült neki, mikor kiértek az útra, oda már oda is látszott a bodolai vár karcsú tornya, azért elbúcsúzott az útmutatótól.

- No, innen már hazatalálok magam is, köszönöm az eddig való szívességed, te szegény ember. Mi is a becsületes neved, hogy megemlegethesselek róla?

- Nekem bizony csak Szür Illés - mondta a favágó. - Itt a gunyhóm az erdõszélben, nézzen be hozzám vadász úr, ha erre jár olykor, majd máskor is elbeszélgetünk.

Azzal a favágó visszafordult, a fejedelem pedig fölkocogott a várba. Nem a legjobbkor érkezett, nagyon rossz kedvben találta a feleségét. Adóért küldött a török császár, azért csattogott-pattogott Anna asszony.

- Sohase láttam ilyen fejedelmet, mint te vagy - nézett haragosan. - Már a csizmád is rég elvitte volna a török, ha éntõlem nem félne.

- Csitt asszony! - ütött az asztalra a jó Apaffy - mától fogva hallgass a neved! Én vagyok az úr a háznál, ahogy Szür Illés barátom mondta.

- Hát az micsoda istenteremtése már megint? - nevette el magát a fejedelemné.

- Az csak az okos ember, igaz ember! - bizonyította a fejedelem. - Máskülönben favágó itt az erdõszélben.

No, Anna királynénak se kellett egyéb, másnap már színe elé hurcoltatta a mokány kis székelyt és rákiáltott:

- No, Szür Illés, hát te vagy az a híres okos ember, igaz ember? Hát mit mondtál te énrólam tegnap a bodolai erdõben?

Szegény Szür Illés nem volt se holt, se eleven, úgy megijedt. Alig bírta kinyögni a választ:

- Mondtam, mondtam, amit mondtam - de hát utóvégre igazmondás nem emberszólás.

- Hát az igazság lesz-e, ha én téged mogyoróhájjal megkenetlek?

A hajdúk már suhogtatták is a mogyorópálcákat, Szür Illés pedig nagyon nekivörösödve vakargatta a tarkóját:

- Neked is igazságod lesz, asszonyom, de nekem is az lesz, ha elagyabugyálom azt a nagy mihaszna vadászt, aki úgy beáztatott elõtted! Olyan ügyefogyott ábrázata volt pedig, mintha háromig se tudna olvasni.

De erre már Apaffy is kilépett a nagy szárnyasablak bíborfüggönye mögül. Anna asszony pedig kacagva fordult hozzá.

- No, fejedelem uram, kelmed is megkapta most már a magáét. Mégiscsak okos ember, igaz ember ez a Szür Illés. Meg is tesszük udvari favágónak.

Meg is tették s szókimondó Szür Illés haláláig híven szolgálta fejedelmét, fejedelemasszonyát.