AZ AGÁRTANÁCSOS

Réges-régen történt. Egy erdélyi fejedelem kapott egyszer ajándékba a török császártól egy agarat. Takaros ebállat volt, hegyes fejû, kajla fülû, horgas inú, de azért a fejedelem nemigen örült meg neki.

- Öreg ember vagyok már én, nem járok nyúlászni - mondta kelletlenül.

Az ajándék agár azonban, mintha csak megértette volna a szót, hirtelen bukfencet vetett és ráesett a fejedelem csizmájára. Ott aztán úgy nyúlt végig, hogy a fejedelem alig bírta kiszabadítani a lábát.

- Ejnye, de magakelletõ ebállat ez! - mondta most már jobbkedvûen.

- Megismeri a jó embert, megismeri a rosszat - szólalt meg a szerecsen szolga, aki az agarat hozta. - Körüludvarolja, aki jó, megmorogja, aki nem jó.

- No, ilyen tudománnyal kevés ember dicsekszik, ugye, urak? - fordult nevetve a fejedelem a tanácsosaihoz.

A tanácsurak is elnevették magukat s körülcirógatták a kutyát.

A fejedelem különös pártfogásába vette az agarat. Mindig ott lakatta maga körül s akárhányszor még tanácsot is kért tõle.

Ha valami ügyes-bajos ember járt nála, csak odahunyorított az ajtónálló apródjának:

- Tartsunk tanácsot, fiam!

Az apród kinyitotta a benyíló ajtaját s beeresztette az agarat. Akit az nagy jókedvében körültáncolt, az megkapta, amit kért. De akire rosszkedvében rámordult, az hiába koptatta a küszöböt.

- Nem tehetek a bajodról - intette el maga elõl a fejedelem.

A fõuraknak ilyenformán sok bosszúságot szerzett a nagytudományú állat. Hiába ajánltak akárkit a fejedelem jóindulatába, ha az agár jóvá nem hagyta. Zúgolódtak is miatta sokat, hogy csúffá teszi õket egy oktalan ebállat.

- Az egész világ kineveti az erdélyi agártanácsost - mondogatták haragosan. Amire a fejedelem rendesen azt válaszolta:

- Mit tehetek én arról, hogy az a leghívebb szolgám? Azt ugyan meg nem vesztegetheti senki ember fia!

Erre aztán az urak is jobbnak látták elhallgatni. Ami igaz, igaz: annak az ostoba agárnak hiába kínálnák akár vékával az aranyat. Azért mégis azt ugatná meg, akit akar.

- Megugatja biz az, akit nem akar is - mosolyodott el egyszer az ilyen beszédek hallatára a fejedelem apródja. S megvigasztalta a fõurakat, hogy majd megvesztegeti õ az agártanácsost, csak bízzák rá.

Másnap reggel, alig lépett a fejedelem a tanácsházba, mindjárt az agarat követelte.

- Rég itt szûköl az ajtón, nagyságos uram - mondta az apród s beeresztette az agarat. Az pedig abban a percben olyan rettenetes üvöltésben tört ki, amilyent még nem hallott a fejedelmi palota.

- Mit jelent ez, fiam? - kérdezte megütõdve a fejedelem.

Az apród tisztességtudó meghajlással jelentette:

- Azt jelenti, nagyságos fejedelem, hogy kettõnk közül valamelyik nem igaz ember.

Az agár pedig morogva, csaholva, a szemét szikráztatva, a fogát csattogtatva ugrott neki a gazdájának. A fejedelem megdöbbenve húzódott félre a nekidühödött állat elõl. Nem ért az semmit. Mentõl jobban csitította volna szép szóval, annál szilajabban ugrált rá. S nem is csendesedett el addig, míg le nem kapott két nagy nyúlfület a köntöse hátáról. Azokkal aztán nagy megelégedetten bebújt a trónszék alá.

A nyúlfüleket a pajkos apród tûzte a fejedelem köntösére s most lesütött arccal várta a büntetését. A fejedelem azonban nem haragudott meg, hanem szomorúan elmosolyodott:

- Illetlen tréfa volt, fiam, de megbocsátom. Megtanultam belõle, hogy a fejedelmek még a kutyájuknak se hihetnek, mert azt is megvesztegetik.

Attól fogva az agártanácsosból közönséges agárkutya lett. Az apródnak segített nyúlászni és sose panaszkodott régi méltósága elvesztése miatt.