NEKOPOGI KOVÁCS

Hiába kotorászok a mesetarisznyám fenekén, ma nem találok benne vidám bohóságot. Elfogyott a tarka mese, kihullottak a mosolygó históriák. Egyre csak a Nekopogi kovács története jár az eszemben. Úgy, ahogy tõle magától hallottam néhány esztendõvel ezelõtt.

Balogh Demeter lett volna a becsületes neve, de az egész falu aranykovácsnak hívta a régi jó világban. Azért hívták így, mert aranyat ért a mestersége. Egész nap búgott a fujtató, szállt a szikra, csattogott a pöröly a kovácsmûhelyben. Üllõje elõtt soha üres kézzel nem dologtalankodott az aranykovács. Hanem akárhányszor éjszakával toldotta meg a nappalt, ha sok volt a munka. Ennek örült õ nagyon, mert így gyarapodott a gazdaság. Volt már háza, földje, szõleje s rakással az ezüst forint a ládafiában.

- Könnyû neki - mondogatták az emberek -, mert akinek olyan derék, szorgalmas felesége van, annak játék az élet. Gondot felez, örömet kétszerez a jó asszony a háznál. Hát még a kislánya, az aranyhajú Piroska! Angyalt nem lehetne annál szebbet festeni az oltárra! Csak szereti a jó Isten ezt az aranykovácsot!

De meg is érdemelte Balogh Demeter, hogy jól menjen sora. Szorgalmának maga látta hasznát, emberségtudásáért mindenki szerette, jó szívét áldották a falu szegényei. Szelídségre, jó kedvre, se volt neki párja. Egész nap oly vidáman fütyörészett, hogy még a nótás rigó is megirigyelhette volna. S mikor estenként letette a kormos bõrkötõt és ölibe vette a kislányát, míg a felesége csendesen dúdolgatva vasalgatta a kis patyolatszoknyákat, babafõkötõt, boldogan sóhajtott föl az aranykovács:

- Nincs tinálatok nagyobb kincs a kerek ég alatt.

De nem sokáig tartott Balogh Demeter boldogsága. Felesége meghalt. Kivitték a jó asszonyt a temetõ szomorúfûzfái alá s magára maradt az aranykovács az aranyhajú Piroskával.

- Kicsi virágszálam - gügyögött neki elfojtott sírással -, mi lesz most már mibelõlünk?

- Ne félj, aputám - vígasztalta a csöppség -, fõzöt én teneted levestét, de a Bodjinak nem adunt belõle.

Parányi kezével összeszedte a mûhelyben a vas reszeléket, a törött patkódarabokat: azokból fõz õ az apukájának finom csipedett leveskét. Az apja pedig nekifordult arccal a falnak, hogy kisírja magát, de aztán megint csak az üllõhöz lépett, hogy érne õ rá a sírásra, mikor úgy várja a munka? És búgott a fujtató, szállt a szikra, csattogott a pöröly, de sose fütyörészett többet az aranykovács. Temetõi szomorúfûzfák tövébe az õ jókedvét is eltemették.

Jajgató fájdalomnak legjobb altatója a munka. Most még ezerszer jobban szerette a kislányát, mint azelõtt. Aranyhajú Piroska nõtt, növekedett, egyre szebb lett testben, lélekben. Kacagásától csengett a ház, mint madárszótól az erdõ.

- Szemem fénye, aranyos pintyõkém - simogatta ragyogó haját az édesapja -, mit szeretnél karácsonyra? Csengõs nyulat, táncoló babát, égig érõ karácsonyfát?

- Nincs nekem kívánságom se egyikre, se másikra. Azt szeretném, ha az én apuskám ne lenne mindig ilyen szomorú. Hanem nevetnél, danolnál te is, mint a többi emberek.

De karácsonyra az édesapa még szomorúbb lett. Egyetlen Piroskáját megfojtotta a torokgyík. Kivitték az aranyhajú Piroskát az édesanyja mellé s a nagy üres házban egyes-egyedül maradt az aranykovács.

Ahogy a temetés napján bezárta a mûhelyt, ki se nyitotta többet. Semmivel a világon nem törõdött többet. Emberek közé nem járt, a hozzámenõket nem eresztette be. Földjét, szõlejét fölverte a gaz, eszébe se jutott neki. Szerszámait a bezárt mûhelyben belepte a rozsda s a falubeliek egész elszoktak onnan. Nem hívták már aranykovácsnak, hanem Nekopogi kovácsnak.

Nem bánt õ semmit a világon. Telt, múlt az idõ s õ egyre ott ült kis szobájában s merõen nézett maga elé. A tükör alatt volt fölakasztva a kislánya arcképe, oda-odaállt eléje s elkezdett vele beszélgetni.

- Itthagytál. Nem szerettél. Aranyos pintyõkém, mi keresnivalóm van nekem most már a világon?

Az arckép csak nézett, nézett rá, mintha mondani akart volna valamit.

- Ugyan mit akarhat, mit? - tûnõdött a Nekopogi kovács.

De sehogy se találta el.

Egyszer aztán megértette. Csúnya, zimankós téleleji idõben szokás szerint üldögélt a szobában, mikor hirtelen rányitották az ajtót. Egy drótos tót lépett be rajta, hátán batyuja, öliben nagykendõbe takargatva a kislánya. Szánalom volt õket nézni. Szellõs nyári gúnyájában, rongyos bocskorában didergett a tót s gémberedett kezecskéjét félénken nyújtogatta ki kendõje alól a szép kékszemû, lenhajú kislány.

- Jó napot kívánom - köszönt alázatosan a drótos.

- Edd meg, ha jó - mordult rá haragosan a Nekopogi kovács.

- Kérek valami munkacska, drotoznyi, nagy jó uram.

- Ha csak ezt a rongyos életet össze nem foltozod - motyogta a kovács s keserûen tekintett az arcképre.

Aranyhajú Piroska mintha szemrehányóan csóválta volna meg fejecskéjét a képen. A kovács valamivel szelídebben szólt a drótoshoz:

- Mit jársz télvíz idején ezzel az ártatlan teremtéssel?

- Nagy baj érte engement - fakadt sírva a drótos - meghalt az enyim felesig.

Nekopogi kovács hirtelen befordult a kamrába s kihozott egy nagy bundát.

- Jó ember - mondta a tótnak -, munka énnálam nem akad, hanem vegye föl ezt a bundát. Ebben majd nem fázik.

Míg a drótos hálálkodva öltözködött, Nekopogi kovács megint a kamrába motozott. A rossz csizmák közt válogatott, de egyik lyukasabb volt, mint a másik. Aztán elmosolyogta magát s kifordult a szobába és lehúzta a lábáról a csizmát. Odatette a tót elé:

- Nézze csak, atyámfia - rebegte szégyenlõsen - ez a csizma nekem szûk. Próbálja meg, jó lenne-e magának?

Szegény tót ember erõvel kezet akart csókolni, ahogy belebújt a ruhába s még az utcáról is egyre áldatta az Istennel a kovácsot. Ez meg odaállt az arckép elé s nézte könnybelábadt szemmel, ahogy az arckép elkezd mosolyogni. S hirtelen eszébe jutott valami a kovácsnak, utána szaladt a tótnak:

- Kerüljön csak vissza, barátom! elfelejtettem valamit.

Mire visszajöttek, akkorra kiszedte a kovács a ládájából az aranyhajú Piroska féltve õrizgetett ruháit. A jó meleg gúnyácskát, a bélelt kis cipõket, a bodrosszõrû sapkácskát. S úgy felöltöztette a kis tót lányt, hogy öröm volt nézni.

- Csupa grófkisasszony lette a Hanka - kacagott a drótos s mint a záporesõ, hullott a könnye, mikor elment.

A gazda pedig nagy, nagy melegséget érzett a szíve körül, ahogy odaállt a kép elé:

- Jól tettem-e aranyos pintyõkém?

- Édes jó apám - ragyogott a kép.

Nekopogi kovács megint kinyitotta a mûhelyajtót. És megint búgott a fúvó, szállt a szikra, csattogott a pöröly. Amit keresett a kovács, mind a szegények közt osztotta szét. Mikor meghalt békességben, derült lélekkel, az egész határ szegénye megsiratta.