1. A fejedelem rosszat álmodott

Megesik biz az a szegény emberen is, hogy rosszat álmodik, de hát mi veszedelem van abban? Örül neki, hogy csak álom volt, s hálát ad az Istennek, hogy már elmúlt. Ha pedig még azután is nyomja a lelkét az aggodalom, azon is tud segíteni. Akkorát üt az üllõre a kalapáccsal, hogy az aggodalom menten elijed tõle. Vagy keményebben vágja a kapát a földbe, haragosabban rángatja a fûrészt, sebesebben döföli a tûvel a posztót, kinek hogy hozza magával a mestersége.

S merthogy így sebesebben halad a munka, a szegény embernek még haszna is van abból, ha álmában borsot tört az orra alá valami gonosz manó.

Hát mikor a fejedelem álmodik rosszat? No, az nehéz sor, mert annak kárát vallja az egész ország. De legalábbis az udvarbeli népek mindig megsiratják a gazdájuk rossz álmát.

Ehol Apafi Mihály uramnak is, az erdélyi fejedelem õnagyságának csupa kötözködés az élete, mióta az ágyasházából kilépett. De bizony még a fejét se dugta ki a bíborhálós ágyból, mikor már ráförmedt a szolgálattevõ kis apródjára, aki az ágy lábánál leste a fejedelem ébredését:

- Hát neked, öcsém, talán gyökeret vert a lábad, hogy hajnal óta úgy állod az egy helyet? Miért nem nyitod ki az ablaktáblákat, mikor látván látod, milyen régen nem alszom?

Pedig abban a percben pattant ki a szeme a jó úrnak, még akkor se egészen. Mert éppen úgy pislogott, mint akinek beleesett valami a szemébe.

A gyerek azonban a világért se mert volna ilyent gondolni se, nemhogy mondani. Nefelejcskék szeme teleszaladt könnyel, hosszú aranyfürtös fejét félrehajtotta a vállára, s ijedten motyogta:

- Igenis... nem, nagyságos fejedelem!

Apafi félrehúzta az ágy nehéz selyemfüggönyét, és mérgesen tekintett ki alóla.

- Az ám, ni, ezt ugyan magamtól is tudhattam volna! Csak Szitáry Ádám lehet az a vitéz legény, akinek mindjárt a csizmaszárába szalad a bátorsága, ha az ember szóba ereszkedik vele. Igenis nem, nagyságos fejedelem! Hol tanultál te magyarul, te gyerek, tán a krími tatároknál?

A kis apród fölemelte szégyenletében nekipirult képét, s úgy nézett a fejedelemre, hogy a kõ is meglágyult volna bele. Apafinak pedig nem kõ volt a szíve, hanem vaj, de most meg nem lágyíthatta az Ádámka tekintete. Úgy sötétlett rajta a rossz álom, mint valami nehéz felhõ.

- Eredj innen, öcsém, míg szépen vagy, mert ha én fölkelek a könnyedet letörülgetni, akkor lesz miért itatnod az egereket. A csizmámat a bátyád hozza be, annak a kisujja különb legény, mint te mindenestül.

Az elõszobában tizenkét apród állt sorfalat, várva a fejedelem kilépését. Deli szép nemesúrfiak, csupa ifjú jegenyék, ahogy vidáman sürögtek-forogtak ott a nevetõ reggeli napfényben. Csak egy nagy, fekete fiú állt köztük komolyan, széles mellén összefont karral, s ezt szólította meg a kis Szitáry gyerek:

- Tamás, vidd be a fejedelem csizmáját!

Szepegve, elcsukló hangon mondta, s az apródok csapatán valami halk kacagás zsibongott át, mint méhdongás a kerten. De az is elcsendesedett, mintha csak elvágták volna, ahogy a Szitáry Tamás tekintete átvillant rajtuk.

- Nono - mondta csendesen, s azzal karjára véve a fejedelem piros csizmáit, illedelmesen megkocogtatta az ajtót, s benyitott az ágyasházba. Ügyet se vetett rá, hogy a fejedelem azzal fogadta:

- Úgy rugdosod azt az ajtót, mintha az ország pénze egyébre se kellene, csak ajtócsináltatásra. Mindig olyankor lábatlankodsz, mikor az ember legjobb ízût alszik. Már ezt a kis álmot is elveszitek tõlem?

- „Majd elhallgat, ha megunja” - gondolta Tamás, s odaállította a csizmákat az ágy elé. A fejedelem végignézett rajtuk, és elkiáltotta magát:

- Hát azt gondoljátok ti, hogy nekem egyéb dolgom sincs, csak bálba járni? Jó is volna, ha piros csizmában el lehetne táncolni az ország gondját!

Tamás kifordult a kacki piros csizmákkal, és visszajött egy pár feketével. De még át se lépte a küszöböt, mikor a fejedelem már eléje kiáltott:

- Hát temetésre készülök én, hogy ilyen gyászcsizmákkal állsz elejbem?! Hát nem megmondtam már tegnap este, hogy ma Daczó uramhoz kocsikázom szüretre? Mit gondol maga, úrfi, hogy ebben az országban éppen csak a fejedelemnek nem szabad egy napot pihennie?

Mit gondolt az úrfi, mit se, az az õ dolga, csak az bizonyos, hogy mikor egy pár perc múlva bement, olyan rakás csizmát vitt a két karján, hogy a feje se látszott ki közülük. Lerakta õket a fejedelem elé.

- Válogasson közülök nagyságod - hajolt meg tisztességtudóan.

Volt miben válogatni, az bizonyos. Karmazsin csizma, sárga csizma, kordován csizma, bársonycsizma, szattyáncsizma annyi volt ott, hogy könnyû volt kitalálni, mért járt a székely hadaknak fele mezítláb.

A fejedelem pedig azért is valami selyempapucsba bújtatta a lábát - a lippai basa ajándéka volt, gyönyörû sztambuli munka -, de meg nem állhatta, hogy el ne nevesse magát, s a vállára ne veregessen Szitáry Tamásnak.

- Csak nagy kópénak adsz te enni, Tamás fiam! Ne, felezzétek meg ezt az aranyat az öcséddel, megríkattam szegénykét az elébb.

De csakolyan volt ez a jókedv, mint mikor az ólmos õszi felhõk közül egy szempillanatra kikukucskál a nap: utána még nagyobb lesz a sötétség.

A fejedelem is éppen csak hogy megmutatta, hogy tudná õ a jókedvét süttetni, ha akarná. De nem akarja. Dúlt-fúlt, kötekedett, zsörtölõdött mindenkivel, aki útjába került. A nádmézes kávé keserû volt neki. A keserû borovicska édes.

A fejedelem megszidta, aki nevetett, lehordta, aki komoly képet vágott; befogatott a csengettyûs hintóba, s kiküldte Daczó uramhoz szüretelni Naláczi uramat, mert tudván tudta, hogy a két úr úgy van egymással, mint kutya a macskával.

- A fejedelem haragszik - ezt már a verebek is csiripelték a hervadozó kertben a levélhulló oleander-bokrokon. Hiszen egyebet se hallottak a palotában egész délelõtt, mert ezt súgta-búgta minden teremtett lélek. Hanem azt senki se tudta, hogy mért haragszik a fejedelem.

Az csak az ebédnél derült ki.

Szomorúan kezdõdött pedig az is nagyon. Csupa sóhajtozás, csupa pisszegés. Sóhajtozni szegény fejedelem sóhajtozott, mégpedig akkorákat, hogy majd elfújta az asztalról a levelensültet. Pisszegni meg a fejedelemasszony pisszegett, Bornemissza Anna, aki kardos asszony vala máskülönben, s kicsibe múlt, hogy egyszer meg nem fõzõkanalazta magát a török császárt is: de ilyen borúsnak rég nem látta az ura homlokát, s maga is megszeppent. Akire pedig pisszegett, az nem volt más, mint a kis erdélyi fejedelemfi, Apafi Mihályka.

Csintalan kis legény volt a herceg, eleven, mint a kénesõ, fürge, mint a gyík. Nagy, szelíd barna szeme volt, mint az õzikének, de tele vidámsággal és pajkossággal. Érezte, hogy õ a legnagyobb úr a háznál, s bizony oda se nézett az apja haragos kedvének.

Azzal mulatta magát, hogy a kettévágott gránátalma sikamlós magját hüvelykujja meg a mutatóujja közé szorította, s célba vette vele hol az egyik, hol a másik Szitáry fiút, akik fölszolgáltak az asztal körül a fejedelmi családnak. El is találta hol a szemét, hol az orrát az ártatlan golyóval a pajtásainak, akkor aztán olyanokat sikoltott örömében, hogy az ajtónálló is csikorgatta bele a fogát.

- Pszt, pszt! - integetett a fejedelemasszony, s meg-megrántotta az asztal alatt Mihályka bársonydolmánykáját.

Nem ért az annak semmit. Hanem mikor a fejedelemasszony egyre összébb-összébb ráncolt szemöldökkel jelentgette, hogy milyen rossz kedve van a fejedelemnek: kapta magát a kis herceg, s egy gránátalmamaggal úgy odatalált a homloka közepére Apafi Mihálynak, hogy csak úgy koppant.

Olyan csend lett, hogy a tornácról behallatszott a légydongás. Még Szitáry Tamás is elfehéredett az ijedtségtõl. Bezzeg nem ijedt meg a kis herceg! Mire az apja körülnézett, már akkor ott ült az ölében, s vékony kis kezével végig-végigcirógatta az édesapja deresedõ szakállát.

- Ne haragudjál, édes jó apámuram, csak ezt a csúnya nagy ráncot akartam elkergetni a homlokodról.

S abban a percben az a csúnya nagy ránc csakugyan elsimult a fejedelem homlokán. Nem volt már haragos, inkább csak szomorú. Szelíden simogatta meg a kis Apafi gesztenyés bodor fürtjeit.

- Temiattad volt ott az a ránc, édes kicsi fiam. Rosszat álmodtam rólad az éjszaka.

- Mit álmodtál, lelkem jó apám? Tán nem akart a kis lovam szénát enni álmodban?

A fejedelem már mosolygott is.

- Még annál is rosszabb álmom volt, édes cselédem. Odakint vadászgattam veled az erdõszélben. Sütött a nap kegyetlen, el is fáradtam a szarvashajszolásban, szinte szédelegtem a melegtõl. Ejnye, mondom magamban, mi nehezet érzek én magamon? Akkor veszem észre, hogy fönt felejtettem a fejemen a nyusztprémes fejedelmi süveget. Nosza, leveszem a süveget, hogy majd a te fejedre teszem, már kinyújtom a kezem, mikor egyszerre csak lecsap az égbõl egy sebes szárnyú sólyommadár, kiszakítja a csõrével a kezembõl a süveget, s úgy elcsattog vele, hogy még most is borzadok bele. Rosszat jelent ez, fiam, rosszat: valami rossz szerzet leskelõdik a fejedelemségünk után.

Világéletében mindig attól rettegett jó Apafi Mihály, hogy ki akarják alóla rántani a fejedelmi trónust. Õ magáért már nem bánta volna, de mi lesz akkor a szegény kis herceggel?

A szegény kis herceg azonban éppen nem találta ezt az álmot valami rettentõnek. Mindössze a kis piros száját biggyesztette el.

- Tebenned volt a hiba, apámuram. Ha már vadászni voltunk álmodban, miért nem hívtad ki velünk a Szitáry gyerekeket is? Tamás majd lelõtte volna a sólymot. Ugye, Tamás, lelõtted volna azt a rablómadarat?

Szitáry Tamás fél térdre ereszkedett a fejedelemfi széke elõtt, s megcsókolta az egyik kezét, Ádámka a másikat. A kis herceg meg átfogta a két fiú nyakát, s biztatva csacsogta az édesapjának:

- Ne félts te engem, apámuram, míg ilyen jó két pajtásom van, mint a Tamás meg az Ádámka.

Öröm volt látni a három gyereket így összeölelkezve, s a fejedelemnek csakugyan elszállt minden aggodalma. Gyengéd szeretettel összekoccantotta a három szép fejet.

- Menjetek játszani, mókuskák, a kertbe. Nézzétek meg, hagyott-e még csengettyûkörtét az öreg fán a sárgarigó.