3. A vendégszerető Piszliczár

Mióta a fejedelem udvarán apródkodott a két kis Szitáry, azóta nemigen beszélgethették ki magukat az édesapjukkal. Olyan világ járt akkor, hogy a tûzhely körül csak a gyerekek meg az öregek melegedtek. Az öregek úgy, hogy elemlegették a diadalmas csatákat, a gyerekek meg úgy, hogy deli leventéknek álmodták magukat, akik hírvirágot szednek a harcok mezején.

Aki épkézláb magyar ember volt akkoriban, az egy esztendõben egyszer ha látta háza táját. Máskor mindig vendégeskedni járt: hol a töröknél, hol a tatárnál, hol a németnél. Persze mind olyan vendégség volt az, ahol ágyúszóval muzsikáltak, és egymás hátán hegedültek kard élivel.

Szitáry Kristóf pedig olyan deli bajnok volt, hogy vagy akadt párja a Székelyföldön, vagy se. Ott is volt õ mindenütt, ahol ember kellett a gátra, s mindig csak a fejét kereste az ellenségnek, hogy meg ne sántuljon. Igaz, hogy neki is összemetélték már egynéhányszor az ábrázatát, de boldog ember az, aki hazájáért viselhet sebet a homlokán.

Tamás gyereknek úgy égett a szeme, mint a parázs, ahogy Várad felé lovagolva kérdõre foghatta az édesapját: melyik csatában kapta ezt a hosszú vágást? Hát az a kerek forradás mitõl van? Buzogánnyal fizetett-e érte vagy karddal? Ádámka össze-összeborzongott a gyönyörûségtõl, mikor az apja feleleteit hallotta, s azt szerette volna kérdezni, ha merte volna: fájt-e nagyon?

Úgy elszaladt aztán így beszélgetés közben az idõ, hogy észre se vették, mikor Hídalmásra beértek. De keresztül is lovagoltak volna rajta, ha a város közepén nem kiált valaki:

- Aj, haj, nagy urakuk meg se nem látulják szegin embert!

- Hopp, gyerekek, ez Piszliczár uram lesz - nevetett Szitáry Kristóf -, nézzétek, csakugyan õkegyelme kukucskál ki abból a palotából.

Valóságos tündérpalota volt ez. Vertréz födele, márványoszlopai, diófa kapuja, mellette kétfelül két szájtátó kõoroszlán. Kis fekete ember izgett-mozgott az egyik ablakában, s úgy motollázott a kezével, hogy attól lehetett félni, kiesik az ablakon.

- Begyunni, begyunni a háládatus Piszliczárhuz huzzá!

- Nem érünk mi rá, Piszliczár uram, sietõs az utunk - integetett vissza Szitáry.

De a kis fekete ember már akkor nem volt az ablakban, hanem ott bukdácsolt a lovak lába elõtt, s tördelte a kezét, csóválta a hosszú, hegyes fejét.

- Egy tapudtat se eriszthetlek sehuva, míg meg nem látugatjátok a szegin Piszliczárt.

- No, egy órácska nem a világ, addig meglesz sólyma nélkül a basa - mondta Szitáry a két fiának, s betértek a szegin Piszliczárhoz, aki nem tudott hova lenni örömében.

- Szaladuk az enyum lányumért, egyetlen kincsumért, nápkeleti gyengyumért - vihogta a kis ember, s úgy elgurult a tarka üveges tornácról, mint egy sündisznó.

Azalatt Szitáry kitanította a fiait: ki légyen voltaképpen Piszliczár uram. Görög marhakereskedõ volt biz õkelme annak elõtte vagy tizenöt esztendõvel s egyszer Brassóban nagyon megszorongatták a torkát a moldvai tatárok. Ki se eresztették volna a markukból, ha Szitáry ott nem terem valahány lófõ székellyel, s szét nem üt a kutyafejû tatárok közt. Azóta aztán megszedte magát a kis ember, s olyanformán beszéltek felõle, hogy nem is egészen igaz úton. A kereskedés mellett a kémkedés is kenyere volt. Amit a töröktõl tudott, azt besúgta a németnek, amit a némettõl hallott, azt eladta a töröknek, s mindenképpen jó vásárt csinált.

Tamás ugyancsak ráncolta is a homlokát, ahogy ezeket hallotta. Legjobban szeretett volna már kint lenni a tündérpalotából. Ádámka azonban nagyon otthon érezte magát, különösen mikor megneszelte, micsoda pompás kertje van a szegény Piszliczárnak.

Kint az erdõkben, amiken keresztülmentek, már sárga leveleket sodorgatott le a fákról a hûvös õszi szél. A Piszliczár kertje meg olyan volt, mintha megállt volna fölötte a nyár. Meg is állhatott, mert a mi tájainkon sehol se lát olyan csodálatos bokrokat, sehol se ringat olyan balzsamszagú virágokat. Volt olyan, amelyiknek a kelyhe piros volt, a levele sárga, az ágai kékek. Volt fa, amelyik egyszerre hordozott fehér virágcsillagokat és gömbölyû aranyalmákat. A rózsák akkorára nõttek, mint máshol a napraforgó, s karcsú szárukon akkora turbánliliomok hintázták magukat, hogy akár a török császár a fejére húzhatta volna õket.

Ádámka annyira rajtafeledkezett a kert sok szépségén, hogy csak a Piszliczár rikácsolására riadt föl.

- Hol vágyul, úrficska? Itt is vágyun liliumszálum, enyim lányum: Iluci.

No, az csakugyan liliomszál volt, mégpedig olyan, hogy az õ kedvéért a kertet is elfelejtette Ádámka. Ha a kert tündérkert volt, Iluci volt benne a tündér-királykisasszony. Lebegõ aranyhaját, bársonyos kék szemét, pici piros ajkát reggelig elnézte volna Ádámka. De az édesapja a vállára tette a kezét.

- Gyerünk, cselédjeim, mert az ég hunyogatni kezdi a szemét.

A nap csakugyan az ég peremén vöröslött már, s pirosra festette a Királyhágó fölött gomolygó ködöt. Piszliczár uram azonban belekapaszkodott a vendégeibe.

- Iluci megterigette asztaltut. Kell kicsinkát abrakulni. Luvak már kapták uzsonnát.

Azt akarta mondani a jó ember, hogy a lovak már abrakolnak, s a gazdákra is ráfér egy kis ozsonna.

- Csak ulan szegines, ulan piszliczárus - mentegette magát jó elõre a görög.

Pedig annyi volt ott a drága jó étel, a fejedelem udvarában sátoros ünnepkor se esznek olyat. Báránypecsenye zsályával, õzcímer mandulatejjel, császármadár almakásával, fácánpástétom, ostyásbéles, koszorúfánk; sose látott gyümölcsök, sose ízlelt torták csupa arany-, ezüsttálakban; drága jó borok, sose hallott édes italok csupa metszett kristálybillikomokban.

- Tán kincset talált kelmed, Piszliczár uram, hogy így dúskálkodik a földi jóban? - tudakolta mosolyogva Szitáry Kristóf.

- Hát csak Isten adutta - magyarázgatta a kis görög -, aki keresun, találun.

A gyerekek nem nagyon tudakozódtak, hogy melyik tündér szállította a sok pompás harapnivalót, hanem hozzáláttak emberül. Tamás éppen egy ökölnyi õszibarackot hámozgatott, mikor egyszer rámordul valaki és a vállára teszi a kezét.

Nagy, csúnya fekete kéz volt, hosszú, sovány ujjak, éles, görbe körmökkel, s Tamás kíváncsian fordult meg: milyen gazdája lehet ennek a kéznek? De abban a percben, ahogy hátranézett, fel is ugrott, s a bátor fiú elszörnyûködve kapott a kardjához. Hanem a kis görög nevetve fogta meg a karját.

- Mit féljesz, úrficska? Ne bántsun, úrficska: a Murmuc kéri tülednek barackmagut. Csak a magut szereti barackbul a Murmuc.

Volt pedig ez a Murmuc egy bolond nagy majom, aki most már a két kezét is összetette, s olyanokat csettentett a nagy piros nyelvével, hogy azt lehetetlen volt megállni nevetés nélkül.

- Hát ezt a fertelmes állatot meg már hol szerezte kelmed? - kérdezte Szitáry Kristóf, a könnyeit törülgetve nevettében.

- Ajándikuzta tülemnek a budai basa ükegyelmessige. Utálatus teremtis. Legjubban szeretnik nyakadnak kicsavarulni neki.

- Hát miért haragszik rá olyan nagyon kegyelmed?

- Ha pinzemet eldugugálok, mindjárt elükeresi. Akárhuva teszelem, elüveszeli.

A majom, mintha csak érezte volna, hogy róla folyik a szó, rávicsorította a fogát a gazdájára, s haragosan forgatta a szemét, de Iluci meglegyintette az asztalkendõvel.

- Murmuc!

A nagy, ormótlan állat erre engedelmesen odakuporodott a gazdasszonya lába elé, s úgy elszégyellte magát, hogy semmi csalogatásra föl nem emelte csúnya, sörtés fejét.

- Iluci nágyun szeretje májmut, azért tartuk házamnál.

- Már akkor mégiscsak érdemesebb ilyen szép madarat tartogatni, mint ez a sólyom - mutatta Szitáry Kristóf az õ madarát, amelyik a majom láttára rémülten verte magát a kalitka drótjához.

Mikor aztán azt is meghallotta Piszliczár uram, hogy kétszáz aranyat rejteget ez a madár a szárnya alatt, akkorát ugrott, majd a padlásba verte a fejét.

- Kettuszász aran? Aj, jaj, dehugy mészelsz el anni pinzzel éjszakának idõjin! Sehuva nem mészelsz. Vagynak erdüben terekek, tatáruk, vad haramiákuk. Maradtuk szegin, becsulátus Piszliczár házában, reggel aztán uzsgyé, isten hírivel!

Szitáry Kristófnak is úgy tetszett, igaza van a kis görögnek. Ilyen bátorságtalan világban jobb a biztos, barátságos födél alatt tölteni az éjszakát, mint odakint kóborolni a vadon erdõkben. Aztán a gyerekek is nagyon jól találták magukat. Akkorákat kacagtak, hogy rengett bele a ház, mikor a majom elkezdett mártogatóst táncolni.

Csinált az száz egyéb bohóságot, ha a gazdasszonykája ráparancsolt. Verte a cimbalmot, lovagolt a széken, megmosdatta a macskákat, s elõkeresett mindent, amit eldugdostak elõle. A vendégek közt különösen Ádámkát fogadta kegyelmébe. Amit megtalált, azt egyenesen õhozzá vitte, s úgy teletömködte a dolmánykája zsebét törökszilvával, hogy csak úgy dagadt tõle.

Szitáry Kristóf elnézelõdött a gyerekek játékán, de mikor a holdvilág bekukucskált az ablakon, magára kapta a bundáját.

- Gyerünk aludni, fiaim, mert elosztják az éjszakát. Én pitymallattal útra kelek, ti csak nyújtózzatok, ameddig jólesik. Mire a fejedelem fölébred, akkorra dúdolva otthon lehettek Kolozsváron.

A Piszliczár-kastélyban kisvártatva csakugyan minden elcsendesedett. Az édes álom sorra vette a szobákat, s tarka képeket mutogatott a kastélybelieknek. Ilucinak aranyhajú, szelíd képû legénykét, Ádámnak virágoskertet, ahol minden virágnak a kelyhében az Iluci szeme ragyogott, Tamásnak harci paripát, hadigúnyát, harci dicsõséget.

A majom bizonyosan ezüsttalérokkal és aranyforintokkal álmodott, amiket a gazdája elrejtegetett, õ meg elõszedegetett. Hát Piszliczár uram álmodott-e valamit? Nemigen álmodhatott, mert nem is aludt. Még kakaskukorékoláskor is le s fel járkált az ebédlõszobában. Bizonyosan a sólyomra vigyázott a jó ember, hogy el ne vigye a macska.

Annál mélyebben aludt Szitáry Kristóf. Fel se ébredt addig, míg fel nem vijjogta az ebédlõben hagyott sólyom.

„Hajnallik már, bizonyosan a világosság bántja az én madaramat” - gondolta magában. Gyorsan fölkészülõdött, benyitott a fiaihoz. Medvebõr kereveten feküdt a két gyerek egymást átölelve, s Szitáry Kristófnak elszorult a szíve, ahogy föléjük hajolt. Háromszor is visszafordult az ajtóból, s alig-alig bírt megválni tõlük.

„Bolondság - mormogta kedvetlenül, - hiszen holnap ilyenkorra már hozom nekik a váradi török bazárból a vásárfiát. Kardot Tamáskának, húros muzsikát az Ádámkának.”

Azzal erõt vett magán, lóra pattant, s a borongós szürkületben kiporoszkált a kastélyból. A nagy kõoroszlánok úgy néztek utána kimeredt szemükkel, mintha tudnák, hogy sose látják többet. De a szegin becsulátus Piszliczár uram szúrós szeme is úgy villogott utána a kertkerítésen keresztül. A kis görög elégedetten dörzsölgette a két kezét:

- Kettuszáz aran elig ára megvágun a szállumásnak.