6. Az öreg pipitér

Ahogy a két gyerek leért az utcára, Ádámka kétségbeesetten fordult az idősebb testvérhez.

- Hová legyünk most, édes bátyám? Van-e még miránk gondja a jó Istennek?

S nefelejcs szemét búsan emelte fel az égre, mintha a jó Istent keresné vele. Vastag, lomha októberi felhők ereszkedtek ott, biztató kékség nem nevetett le a deres földre egy tenyérnyi se.

Tamás oda se figyelt, bizonyára nem is hallotta a kérdést. Némán meredt maga elé, s néha megrándult az ajka, mintha valami láthatatlan útitársával beszélgetne. Pedig csak magával viaskodott, s mikor megindult a szava, látszott rajta, milyen nehezére esik neki a beszéd:

- Édes vérem, nekünk el kell válnunk egymástól.

Ádámka sírva fakadt, Tamás gyöngéden átölelte.

- Nézd, öcsém, nekem meg kell szabadítanom az apánkat. Ki kell hoznom a rabságból, hogy maga tisztázhassa ki a nevét abból a mocsokból, amibe belekeverték. Nehéz munka lesz az, erős kar kell hozzá és erős szív. Nem neked való az.

Ádámka nem tudott szólni, csak a karját nyújtogatta előre merevül: van bizony abban erő.

- Tudom, öcsém, tudom, hogy nem vagy te utolsó legény. Vesszük is hasznodat neked is, ne félj. Te itthon maradsz a Cseperke utcában, rendben tartod a házat, gondot viselsz a gazdaságra, igazgatod a cselédeket: egész kis gazda leszel. Nem örülsz-e neki, Ádámka?

Nem lehet mondani, hogy Ádámka örült volna. Úgy zokogott szegény, hogy keserves volt hallani.

- Sohase látsz többet sírni, édes jó Tamásom - azt akarta mondani szegényke, de nem bírta. Legalább utoljára kisírja magát istenigazában - gondolta magában.

De a Tamás kemény szívét meg nem lágyították a könnyek. Már õ csak egyedül megy neki a világnak - bizonygatta váltig. Márpedig õ úgyis utána szökik - erõsítgette Ádámka. S ahogy a nagy osztozás közben befordulnak a Cseperke utcába, egyszerre csak eléjük gurul egy cifra suba, amibõl csak egy nagy, lobogó bajusz látszik ki, s a fölött egy nagy báránybõr sapka.

- Hova, hova, úrfiak? - kérdezte õket a cifra suba.

A két gyerek csodálkozva vette szemügyre a guruló subát, s Ádámka szólalt meg elõbb:

- Ejnye, te vagy az, öreg Pipitér? Éppen hazaigyekszünk.

Az öreg Pipitér volt a Cseperke utcai ház gondviselõje, régi hûséges cselédje a Szitáryaknak, udvarhelyi székely különben származása szerint.

- Haza-e? - dörmögte kelletlenül. - Hol van az a haza?

- Ne bomolj, Pipitér! - szólt oda neki Tamás. - Nincs most tréfára való idõ. Csak tudod tán, hogy melyik a Szitáry-ház!

- Bizony nem tudom én, szolgám, hacsak nem az Apafi Mihály uramét akarád mondani.

- Mit beszélsz, te ember? Tán megzavart az a nagy szerencsétlenség, szegény öreg Pipitér?

- No, azt sokért nem adnám, ha valami olyat érhetnék, ami engem megzavarna - mondta nyugodtan az öreg. - Olyan friss az én elmém, úrfi, mint a forrás vize. Csak azé az udvari tányérnyalóé volna olyan, akit az elébb nyakon legyintettem: tudom, hálát adna az Istennek.

- Micsoda udvari tányérnyalóé, te?

- Hát azé, aki ezt a pecsétes levelet hozá az elébb. De jól tevé, hogy hozá, legalább takarék bele egy kis füstölt szalonnát.

Azzal elõhúzott a suba alól egy hosszú papirost, amirõl a fejedelem pecsétje lógott.

- Ezt hozá az az udvari ember. „Mi van abban, atyámfia - kérdezém tõle -, tán légyvesztõ papiros? Nem kell már az ilyenkor, elhullott már a légy a maga jószántából.” „Nagy legyek vesznek ettõl el - mondá õ. - Arról szól az az írás, hogy a hazaáruló Szitáry Kristófnak minden javait lefoglalta a fejedelem õnagysága.” „Hm - mondom én -, egyéb baja nincs a fejedelem õnagyságának? Tisztelem õkegyelmét a neve napján, nekem ugyan nem kell gazdának.” „Csitt - azt mondja a tányérnyaló -, jobb lesz, ha átadod a kulcsokat.” „Kútba hányám” - mondom én. „Ne bolondozz, öreg - azt mondja a tányérnyaló -, mert utána szalad a fejed.” „Hohó - mondom én -, mikor õrzöttél énvelem birkát, te tintásujjú?” Erre õ kirántja vala a kardját, én pedig kapék vala a kezembe egy cséphadarót. Hogy üres gabonát csépelék vele, arról én nem teheték.

Tamás megértette ebbõl, hogy nincs se országuk, se hazájuk. A födelet is elvette a fejük fölül a fejedelem. Most már mehetnek oda, ahol a part szakad.

Ádámka is megértette, hogy most már õbelõle se lesz házpásztor a Cseperke utcában. Nem kell elmaradnia kis bátyjától, mehet vele a rab apát kiszabadítani. A nyakába is ugrott örömében.

- Ládd, bátyám, a jó Isten se akarja, hogy elmaradjunk egymástól!

- Jó, jó öcsém - mosolygott szomorúan Tamás -, de ki mondja azt meg most már nekünk, hogy merre menjünk?

- Ej, ej, úrfi - rázta meg a vállán a subát az öreg Pipitér -, jó lesz, ha beabroncsoltatod a fejed, hogy szét ne vesse a nagy bölcsesség. Hát azt gondolod te, hogy most már nincs gondja ránk a jó Istennek, mert másfelé néz egy kicsinyég? Ne félj, szemmel tart az Isten azért minket is. Én is mindig elõrenézek birkanyíráskor, de azért meglátom, ha a hátam megett megdézsmálja a gyapjút a juhász.

Ez az okoskodás nem nyugtatta ugyan meg egészen Tamást, de legalább földerítette egy kicsit.

- Lehet, hogy igazad van, öreg Pipitér. De most már mondd meg azt is, hogy mit tegyünk.

- Hát mit tennénk, szolgám? Tenyerünkbe vesszük a lábunkat, s meg se állunk Nagyváradig.

A két gyerek mindjárt neki is iramodott, de az öreg cseléd vállon ragadta õket.

- Hát aztán hogy mennétek így neki a világnak? Hiszen mire Váradra érünk, megvesz bennünket az Isten hidege.

Azzal rázott egyet magán az öreg, s ráborította a cifra subát Tamásra. Mert a cifra suba alatt még egy kis festett suba volt az öregen. Abba meg Ádámkát csavargatta bele. Õ maga egy szál ködmönben maradt, de az olyan volt, hogy tán a puskagolyó is visszapattant volna róla, mint a Kinizsi Pál sírkövérõl.

- No, most már mehetünk mind a vízig szárazon. Olyan takaros juhászlegények vagytok, hogy akár meg se álljatok a túri vásárig.

Mikor kiértek a városból, Ádámka odasúgott Tamásnak:

- Valakitõl el kellene búcsúznunk...

Tamás elborult tekintettel nézett rá az öccsére, s azzal lefordultak az országútról arra a kis gyalogösvényre, amely az istenkertjébe vezet: a temetõbe. Ott megkeresték az édesanyjuk sírját, s átölelték a diófa keresztet. Sokáig-sokáig térdeltek ott, hallgatva az õszibogár szomorú pirregését a száraz nyárfalevelek alatt, meg az õszirózsák zizegését, ahogy a szél játszadozott velük.

Ádámka kigyomlálta a virág közül a hosszú muhart, Tamás pedig, mikor senki se nézett oda, a zsebébe csúsztatott egy marék földet az édesanyjuk sírjáról. Ki tudja, nem jó lesz-e arra feküdni valamikor, ha a jó Isten keze valahol idegenben veti meg síri ágyukat?

Tamás azt gondolta, senki se látta meg, mikor a hantot markolászta. De az öreg Pipitér alighanem észrevette, mert szürke kis szeme telefutott könnyel.

- Nézd, nézd - törülgette a ködmöne ujjával -, majd kiveri a szememet ez a sok szúnyog. Hogy mennének inkább udvari muzsikásnak Apafi uramhoz!

Eszébe se jutott az öregnek, hogy tél elején aranyért se lehet már szúnyogot találni.