8. A bujdosók

Addig bódorogtak a vár tövében a fiúk, míg rátaláltak az öreg Pipitérre. Azazhogy az talált õrájuk. Mert õk szinte magukról se tudva kóvályogtak elõre-hátra, mikor az öreg rájuk kiáltott:

- Hohó, édes csirkéim! Miért horgasztjátok úgy le a fejeteket? Inkább csinálnátok úgy, mint ahogy én csinálok örömömben.

S az öreg székely olyan bukfencet vetett a friss hóban, hogy csak úgy nyekkent. Ádámka szemrehányóan mondta neki:

- Pipitér, Pipitér, te még semmit sem tudsz az apánkról.

- Vagy igen. Többet tudok, mint az úrfiak. Én már beszéltem is nagy jó urammal.

Nosza, a nyakába esett a két gyerek az öregnek!

- Hogy volt, mint volt, kedves Pipitér? Mit beszélt, jó Pipitér? Hát te mit mondtál neki, aranyos Pipitér?

- Várjatok sort, lelkeim - intette õket az öreg. - Rettentõ sok idõnk van még a beszélgetésre. Elõször keressünk valami enyhelyet, mert itt mindjárt megtanít repülni a szél. A Somlyó-hegy tövében majd csak találunk valami barlangot, ahol összebújhatunk.

Nem is kellett sokáig keresni. Találtak barlangot, mégpedig olyant, amelyik fûtve is volt. Nem más fûtötte pedig, mint a jó Isten, mégpedig meleg forrással. Abban az idõben még több volt a hévíz a váradi határban, mint most.

- No, gyöngyeim - kezdte Pipitér, ahogy végigheveredtek a leterített subákon -, most már ide hallgassatok. Hát ahogy itt bujkálok a bokrokban a vár alatt, egyszer csak elvágtat mellettem tizenkét lovas darabont. Sárga dolmányukról, kék kalpagjukról, piros csizmájukról mindjárt megismertem vala õket. Ezek a fejedelem emberei, mondék. Hát az a hosszú égimeszelõ, aki elõttük nyargal azon a pej paripán, ugyan ki lehet? Az meg nem lehet más, mint Kornis Miklós uram, a fejedelem tanácsosa: látom a délceg tartásáról. Jó, jó, Pipitér, de azt találd ki már, hogy kicsoda, akit úgy közrefogtak, mint verebek a baglyot. No, mondék, majd megtudom én azt is. Azzal leszakajtok az alsó dolmányomról egy ezüstgombot, s utánakiáltok a lovasoknak: „Héj, vitéz urak, valamelyiktek elhagyta a szép ezüstgombját!” Erre bevártak, osztán a legelsõ kamasz mindjárt a magáénak is vallotta a gombomat, pedig az öregapjának se volt olyan. De legalább nem vette el ingyen. „No öregember - azt mondja -, adok a fáradságodért egy rézgarast, ne mondd, hogy nem úrral volt dolgod.” Én meg örültem a garasnak, mert míg a tarsolyát bontogatta érte, jól szemügyre vehettem az én nagy jó uramat. Mert õ volt az, akit úgy közrekaptak, mintha még megláncolva is féltenék tõle a bõrüket.

Itt az öreg megtörülgette a szemét az öklével. Azt mondta, eszi a meleg gõz, aztán mondta tovább, ahogy következik:

- Közel persze nem mehettem hozzá, csak intettem neki a szememmel: én vagyok, édes gazdám. „Látod-e, öreg, mire jutottam?” - felelte vissza az õ szeme. „Majd teszünk mink arról” - intettem vissza. „Pipitér kicsit ér” - olvastam a szemében. „De van ám az öreg Pipitérnek segítsége” - integettem neki vissza, s azzal elkiáltottam magam: „Hej, Ádámka, hej, Tamáska, hol csavarogtok olyan sokáig?” Az a sok oktondi mind azt gondolta, hogy valami cimboráknak kurjongatok, de nagy jó uram megértette, hogy mit akar mondani az öreg Pipitér. Hej, hogy ragyogott a szeme, attól féltem, hogy még gyanúba esik uram. „Hát ez a jámbor kicsoda?” - kérdeztem meg az én katonámat, ahogy a garast a markomba nyomta. „Ez az a Szitáry, aki majd veszedelembe vitte az országot az aranyos sólyom miatt” - súgta vissza a katona. „Hová viszik szegény fejét?” „Kolozsvárra” - azt mondja a katona, azzal egyszeriben elporzottak elõlem.

- Kolozsvárra, Kolozsvárra! - ugrott fel a két gyerek. S egyben indulnak, ha Pipitér le nem fogja õket.

- Nem jó az a nagy sietség, atyámfiai! Aztán mire mennétek vele, ha ott ólálkodnátok napszámra a tömlöce körül? Az lenne a vég, hogy ti is odakerülnétek mellé, akár egy láncra vele.

- Az is boldogság lenne nekünk! - sóhajtott a két gyerek.

- Az ám! Aztán elvárnátok, ugye, hogy a vén Pipitér egymaga szabadítson ki hármatokat?

- Hát akkor mit csináljunk most?

- Aludjunk, édes mézeim, aludjunk. Nincs annál jobb nyugasztaló a kerek világon, mint az álom. Hátha még tanácsot is ad az éjszaka. Ne féljetek, fiaim: ahogy lesz, úgy lesz, libából lúd lesz.

A három bujdosó aztán megvackolt magának a meleg csurgó fejénél. Nem nagy mesterség volt: az egyik suba volt a derékaljuk, a másik a dunnájuk, két karjuk a fejük alja. Mégis olyan jóízût aludt a két gyerek, hogy az öreg Pipitér alig bírta életre rázni õket, mikor a hajnal beköszöntött a Somlyó-hegy odvába.

- Öltözzetek, úrfiak!

No, az megvolt egykettõre: csak az ágyukat kellett a hátukra venni.

- Most már aztán gyerünk haza!

- Hol lesz a mi hazánk, Pipitér bácsi?

- Ahová én vezetlek, fiaim. Az lesz az igazi haza. Ott nincs se török, se német. Ott csak egy urat ismerünk fölöttünk: az Istent, aki irgalmával betakar bennünket.

Többet aztán nem mondott az öreg, akárhogy faggatták. Majd megtudják, ha odaérnek, csak odáig elsegítse õket az Isten.

De rettentõ keserves út volt az odáig! Át kellett bujdokolni vagy három vármegyét. Azazhogy nem nagyon kellett bujdokolni: hiszen nem volt ki elõl. Farkast többet láttak, mint embert az úton, de attól nem kellett félniök. Minek birkóznék a fenevad az élõ emberrel, mikor olyant is talál, aki már egy ujjal se tudja védeni magát? Többet is, mint amennyit meg bír enni.

Nem lehet azt kimondani, milyen irtóztató pusztaságokon mentek keresztül. Elhagyott tanyákra, leégett falvakra, kihalt városokra sokszor akadtak, s rendesen ilyen helyen éjszakáztak. A düledékek közt, amik közül elõbb ki kellett hajtani az erdõ vadját, aki ott keresett téli szállást magának.

- Ezt a helyet ezelõtt húsz esztendõvel úgy hívták: Szabadszentkirály. Virágzó város volt. Ma csupa romladék. Üszköt vetett rá a moldvai tatár.

Ez a kõvel borított térség volt Ölyved. Kirabolta a német.

Ez a nyárfacsepõte Úrháza romjain nõtt. Elpusztította a török.

Itt ezelõtt tíz esztendõvel még boldog emberek éltek. Tele csûreik, tele pincéik, tele kamráik. Vásárra begyülekezett hat vármegye, szorgalmukat, becsületességüket ismerte fél ország. Ma bujdosik minden lakója, akit meg nem ölt a fegyver. Három templomából csak egy maradt, annak is csak a négy fala.

Így mulattatta Pipitér a pártfogoltjait a hosszú útban, s olyan mesék voltak ezek, hogy sírt, aki mesélte, sírt, aki hallgatta õket.

Olykor-olykor nagy porfellegek verõdtek föl az országúton, hol elõttük, hol mögöttük. Olyankor mindig elbújtak valamerre, s biztos rejtekbõl nézték, hogy viszi a török Váradra a magyar foglyokat százszámmal, s hogy viszi a német a nagykárolyi várba kocsiszámra a prédát, amit a magyar falukban rabolt. Ilyen nézelõdnivalóik akadtak az úton, s a szívük vérzett bele, amit a szemük látott.

Az ennivalójukat úgy kéregették össze úton-útfélen. Ha nem volt, nem ettek, megszokták már a koplalást. S ahol nem adtak Isten nevében, ott Ádámka énekelt ki maguknak egy-két falat kenyeret.

Egyszer aztán végképp elfogyott az is, aki az énekeket hallgassa, s megadózzon érte egy-két harapás eleséggel. Másfél napig nem találkoztak élõ emberrel. Tamás jégcsapot szopogatott, Ádámkának már az sem kellett. Összefagyott, kisebesedett lábacskája nem bírta már továbbvinni.

- No, majd bírlak én, úrficskám - kapta ölbe a gyereket az öreg Pipitér -, itthon vagyunk már.

Tamás bámulva nézett körül.

- Nem látok én itt házat sehol, öreg Pipitér. Káprázik már a te öreg szemed is a sok nyomorgás miatt. Nád, nád, száraz nád, mindenütt, amerre látok.

- Ez a mi hazánk mától fogva, édes fiam. A mi hazánk és sok száz bujdosótársunké, akiknek a lába alól elszaladt a föld, s most hátán hordja õket a víz. Ez a rengeteg nádas az Ecsedi-láp.