9. A lápon

Azokban a rossz idõkben csakugyan a leghíresebb menedéke volt a Tisza-vidék bujdosó népének az Ecsedi-láp. Ez a rejtelmes víztömeg, amelyikrõl még azt se lehetett tudni, micsoda. Folyó-e vagy állóvíz? Tó-e vagy csak pocsolya, avagy éppen tenger? Két dajkája is van: a Szamos meg a Kraszna, mégis olyan, mintha õ volna az anyja ennek a két folyónak.

Egy külön világrész õsi vadságban, ahogy az Isten megteremtette. Ország, amelynek népét soha senki meg nem adóztatta, útjait az Istenen kívül senki ki nem mérte. Vannak benne folyások, melyeket nincs az a kemény tél, amely be tudná fagyasztani, s vannak tiszta tükrei, melyek vize a legtüzesebb nyárban is hidegebb, mint a havasi tengerszemeké.

Néhol olyan sekély a láp, hogy meg lehet lábolni, s ahogy a tarajos gyíkok fickándoztak az iszapban, kiütõdik a hátuk a vízbõl; máshol feneketlen örvényeibe tornyokat lehetne belesüllyeszteni.

Nem mese ez, hanem igaz valóság. Volt olyan esztendõ, amikor a láp összehúzódott, mint a száraz szivacs. Szárazon hagyott fél-félnapi járó földeket, s olyankor az emberek azt mondták: örüljünk, mert elvész a láp, lesz helyette kenyértermõ mezõnk. S a kiszáradt lápfeneket fölszántották, bevetették, s a föld hozott olyan kalászt, s a kalász adott olyan magot, aminõt sose látni a mi tájainkon. Az emberek nem érték be azzal, hogy felhasogatták a láp testét ekével: most már házakat is építettek a hátára. Szép fehér falvakat szép piros tornyú templomokkal, s boldogan nézték, hogy zsugorodik egyre kisebbé a vízszörnyeteg, s reménykedve számították azt az idõt, mikor teljesen elszikkad a vize, s úrrá lesz az ember a termõföldeken.

S akkor a láp hirtelen meggondolta magát, és visszatért. Éveken át fogyott, veszett, s ugyanannyi hét alatt tízakkorára dagadt, mint amekkora régen volt. Magába nyelt szántóföldeket, fehér falvakat, piros tornyú templomokat. Napsugaras, derûs napokon sokszor lehetett látni a tiszta víztükörben az elsüllyedt falvakat: figyelmeztetésképpen az embereknek, hogy a láp nem hágy magából csúfot ûzni.

A láp bosszút áll azokon, akik bántják, de megoltalmazza, akik szeretik, és menedéket kérnek tõle. Vannak nádasai és erdõi, amik teremnek édes gyökereket és tápláló bogyókat; vannak virágoskertjei, amik sebforrasztó balzsamot és gyógyító füveket nevelnek; ízes halaiból elélhetne egy ország; vannak õzei és szarvasai; s ami vízimadár otthonos a magyar földön, az õbenne mind fészkel, az is, amelyiknek másfelé már a fajtája is kiveszett. Paradicsomkert a láp annak, aki tud benne élni, és mindenekelõtt tud benne járni.

A lápon való járás a legnagyobb tudomány a világon, s az öreg Pipitér mestere volt ennek a tudománynak.

- Ó, fiaim, itthon vagyok én itt, meglaktam már én sokszor a lápot - biztatta a két gyereket. - Nemhiába voltam én a Bocskai hajdúja már akkor, mikor a kardom hosszabb volt, mint én magam. Akkor jártam én itt elõször, azóta meg nagyon sokszor. Laktam én már az Isten szigetén. No, mit szóltok hozzá, ugye, szép kis hely ez itten?

A két gyerek nagyon ímmel-ámmal igenelt. Fejük felett zúzmarás tölgyek, körülöttük nagy bugájú nádak csikorgó erdeje.

- Hogy élünk itt meg téli idõben, öreg Pipitér?

- Hát csak úgy, mint a többi ember, édes fiam. Mert ne gondoljátok ám azt, hogy a lápnak nincs gazdája. Itt vannak csak igazi gazdák, mert itt mindenki a maga szegénye.

Azzal letört az öreg egy nádszálat - máshol karónak megjárná -, lenyesegette a két végén, és belefújt. Furcsa szava volt annak a nádkürtnek: mintha a bölömbika búgna, és a tõcsmadár sikoltana egyszerre. A másik percben vagy tízfelõl hozta vissza a harapós szél a nádkürt mély szavát.

- No, most már helyben vagyunk - dörzsölte össze két tenyerét az öreg, s letette magát egy nádzsombékra. - Ejnye, most jut eszembe, hogy én ezen a tájon hagytam el valahol a csillagos fehérvári bicskámat, vagy negyven esztendõvel ezelõtt. De jó volna, ha megtalálnám! Adnék érte a tavaszon egy sapka vadlúdtojást.

Kisvártatva négyfelõl is zörgött a nád: jöttek a lápi emberek, s minden csudálkozás nélkül nyújtottak kezet a három jövevénynek.

- Isten hozott, isten hozott!

Meg se kérdezték: kik vagytok, mi járatban vagytok? Látták, hogy bujdosó, mint õk, édes egy testvérek a nyomorúságban és szabadságban. Tudták, hogy itt akarnak megtelepedni a lápon, a senki országában, ahol minden mindenkié.

Délután még többen jöttek, s mire leborult a téli alkonyat, akkorra közös akarattal megépítették az új nádgunyhót.

- No, úrfiak - nevetett az öreg Pipitér -, készen van az új Szitáry-kastély. S ennek a kulcsát már el nem veheti tõlünk Apafi Mihály uram!

Ez biz igaz volt, mert a nádgunyhók nemigen járnak kulcsra. Hiszen nincs, aki elõl zárni kellene, ha volna is mit zárni. Mert nem voltak ám már koldusok az új telepesek. Hordtak nekik össze annyi eleséget a lápi emberek, hogy a fél gunyhót éléskamrává kellett csinálni. Volt ott aszalt gyümölcs, szárított gomba, õrölt makk, szederlekvár, fõtt sulyom, volt ott füstölt csík is.

Ami alatt nem kellett mákos tésztát érteni, noha a vadmákot is bõven termi a láp, hanem kell érteni azt a karcsú halacskát, ami milliószámra nyüzsgött még abban az idõben a réti vizekben. Úgyhogy marékkal lehetett fogni.

Ádámka még vadmézzel is megpakolta a füstölt csíkot, s nagyon ki volt békülve az elsõ vacsorával.

- Nem eszik ilyent Hajdár basa török császár korában sem.

- Várjatok, fiúk - biztatta õket az öreg Pipitér -, majd meglátjátok, ha kitavaszodik, mit tud az Isten szigete.

- Miért mondod ezt Isten szigetének, Pipitér, mikor nem is sziget? Hiszen ez csak partja a lápnak.

Az öreg ravaszul hunyorgatott a szemével.

- Majd azt is megtudjátok, csirkéim, ha kitavaszodik. Majd rájöttök magatok is, mért mondtam ezt a partot szigetnek. És mért Isten szigetének.