|
A láp téli
álma mély és hosszú. Késõn
alszik el, de nehezen is ébred. Odakint már tavaszi ruhába öltözködnek a cseresznyefák,
mikor a láp még csak a pilláit nyitogatja: a nádkórókon a száraz leveleket
kiszorítják helyükbõl az elevenzöld, friss hajtások.
Hanem mikor aztán
kimegy az álom a szemébõl, egyszerre minden íze megelevenedik a tömérdek testû
óriásnak, a lápnak. Forrnak, zubognak a vizek, sejtelmes hangokkal telik meg a
levegõ, csudálatos színeket lát a szem égen-földön: a láp lelke elárad
mindenen.
Ádámkának eleinte
egyesével hozta az örömet minden nap. A láp virágoskertje kezdett nyiladozni.
- Pipitér, hányja
már a barkáját a kecskefûz!
- Meg is
gallyazzuk nemsokára. Az õ piros vesszeibõl fonunk halfogó varsát.
- Pipitér,
micsoda aranycsillagok úszkálnak ott a vízen?
- Az a
vízicsorbóka virágja. Nincs a mocsárláznak jobb orvossága, mint annak a levele.
- Pipitér, ki
terígette a zöld gyékény közé azokat a lila bársonydarabokat?
- A jó Isten
keze, úrfi. Ingoványi menták azok, nincs azoknál jobb szagú füstölõ a világon.
- Nézd csak,
Pipitér, micsoda tûz lobog ott a nádban!
- Nem tûz az,
csak tüzike. Hosszú piros füzérét lengeti a szél, s elijesztgeti vele a
szúnyogot.
- Nini, micsoda
éles levelek, úgy vágnak, mint a kard!
- Úgy is hívják
azt, kígyókardnak. Párja neki ez a gömbölyû fejû, ez meg a békabuzogány. Édes a
gyökere, mint a nádméz.
- Hát ezek a
bíborszínû kis pillangók micsodák?
- Földimogyoró
virágjai azok, az csak a fölséges eledel!
- Hát ezt a sok
gyöngyszemet ki szórta el a földön?
- Tyû, gyerekek,
nagy ünnep van ma: fõzhetünk már levest is, mert érik a harmatkása. Annak a
magja ez a sok gyöngyszem.
Tamásnak a
madarakra volt nagy gondja. Fák hegyén, káka tövén, nád sûrûjén csak azokat
kereste. Megösmerte már õket a szavukról, a röpülésükrõl. Tudta, hogy a
nádirigó azt mondja: te-ri, te-ri, amire a nádiposzáta azt feleli: gye-re,
gye-re, gye-re! Tudta, hogy szipákol a zsezse, hogy kopácsol a csencsege, hogy
citteg a szakállas cinege. Amelyik madár azt kiáltja: kölyök, kölyök! - az a
cerkõ; amelyik úgy tesz: mér-mér - az a széki csér. Tudta, hogy köhög a libuc,
hogy sípol a gyöngyvér, hogy fütyül a csörgõréce. Amelyik szalad az ingoványon:
az a zöld lábú vízityúk; amelyik nehézkesen tappog: az a vöcsök; amelyik
ügyetlenül ugrik: az a szárcsa; amelyik bohókásan bukdácsol: az a vakvarjú.
Ahol nagy, fehér felhõk lebegnek, mintha valami óriási lisztes zsákokat rázogatna
valami láthatatlan kéz: ott a sirályok repülnek, a halászkák úgy cikáznak, mint
a fecskék; fejüket, hosszú nyakukat elõre-, lábukat hátrafeszítve, méltóságosan
húznak a darvak. A kanálorrú gémek akkor is kelepelnek, mikor röpülnek, a
gólyák úgy úsznak a kék magasban, hogy a tolluk se lebben.
- Lám, lám -
nevetett az öreg Pipitér -, micsoda tudós ember kerekedik belõled ebben a
vadonban. Meglásd, hogy Apafi terád bízza a madarasházát, ha valamikor
elszabadulunk Lápországból.
- Mikor lesz az,
Pipitér, mikor? - sóhajtottak a gyerekek.
- Ne féljetek,
mikor az Isten szigete megindul, akkor mi is megindulunk - biztatta õket az
öreg.
Ha az Isten
szigete megindul? De hiszen az a láppart, amit Pipitér így szokott nevezni,
soha meg nem indul. Ki hallott még olyat, hogy a föld elkezdene járni-kelni?
A tavasz utója
felé Tamás egyszer nagy lelkendezve szaladt oda Pipitérhez, aki éppen
vadkacsatojást szedegetett a süvegébe a sás közt.
- Jaj, Pipitér,
gyere hamar, mit láttam én a nádban!
- Mit, szolgám,
csak nem a hétfejû sárkányt vagy a koronás kígyót?
- Nem ám, hanem
kócsagot! Éppen ott tollászkodik ennek a nagy makkfának az irányában.
- No, azt már csak megnézzük. Jó lenne a tolla a süvegünk
mellé. Nem nagyon kell rajta keresni a lyukat, amibe beletûzhessük.
De biz azt nem nézték meg, mert hármat se léphettek, s olyan
szél kerekedett, hogy leverte õket a lábukról. Szemük-szájuk tele lett porral.
- Szaladjunk a gunyhóba, gyerekek! Megjött a jászesõ.
- Hát az miféle szerzet? Soha hírét se hallottam.
- Nagy úr pedig az, fiaim, oly nagy úr, hogy nem lehet a
szemébe nézni.
Nem is lehetett, mert négykézláb kellett a gunyhóba
bemászni. Ott mondta el Pipitér, mi az a jászesõ. Mikor megindul a szél
valahonnan a Mátrából, a hajdúrónák szikes homokját a szárnyára szedi, s mind
rázúdítja a lápra: az a jászesõ. Erdõket elborít, falvakat eltemet: a szem
megvakul, a fül megsiketül bele.
- Ki nem mozdulhatunk a gunyhóból, míg ki nem adja a mérgét.
Az pedig, úgy lehet, három nap
is eltart. Lehet aludni, gyerekek, mert addig mindig éjszaka lesz.
Csakugyan
lett is fényes nappal olyan sötétség, hogy alig lehetett benne látni. Hanem
aludni nem lehetett. A szél üvöltött, bõgött, borzalom volt hallgatni, mikor
belekapaszkodott a fák koronájába, s suhogtatta a homokot a sikoltozó nádra.
Recsegett-ropogott minden, a két gyermek reszketve bújt oda az öreg Pipitérhez.
Mintha rab apjuk lánca csörgését hallották volna ebben az ítéletidõben.
Utoljára
mégis elnyomta õket féltükben az álom.
Mikor nagy
sokára fölneszelt Tamás, már akkor elcsendesedett a szél. Csak a bölömbika
búgása hallatszott messzirõl, s valahol a nádi farkas kurrogott.
A gunyhó
tetején, ahol szétcibálta a szél, betündökölt az esthajnali csillag.
„Ejnye,
megnézem, meddig aludtunk: este van-e, vagy hajnallik már?” - gondolta, s
kibújt a gunyhó száján.
Hajnallott.
A nap felsõ karimája kipiroslott az ég alján, s elsõ sugárcsomója véres kard
gyanánt feküdt végig a vizeken.
A vizeken?
Tamás csodálkozva dörzsölte meg a szemét. Álmodnék talán? Akármerre néz,
mindenfelé csak sík vizet lát, csak a szemhatár alját szegik be a ködbe borult
nádasok. Az ám, és a nagy makkfa sincsen sehol se!
- Pipitér,
Ádámka! Gyertek csak ki! Hová jutottunk mi az éjszaka?
Kirohantak
mind a ketten, Pipitér körülnézett, s áhítatosan tekintett föl az égre.
- Megindult az
Isten szigete, fiam! A szél elsuhintotta az éjszaka a parttól. Most már
az Isten kezében vagyunk; visz bennünket ezen az óriás lápon, amerre neki
tetszik.
Pipitér igazat beszélt: az Isten szigete úgy úszott a láp
szabad tükrén, mint valami mesebeli nagy, zöld madár. Az ilyen úszó láp nem
ismeretlen tünemény a nádi emberek elõtt. Úgy keletkezik, hogy az állóvíz
szélén az ezerféle vízinövény élõ és elkorhadt gyökere összefonódik. Olyan sûrû
háló lesz belõlük, hogy azt emberi hatalom szét nem tépheti, s ez a háló ing,
lebeg a víz színe alatt, míg a szél tele nem hordja földdel. Az új földön
nemsokára kidugják fejüket a mohák, mohák fölött a füvek, s akkor a háló már
olyan sûrû, a föld olyan vastag, hogy elbírja a bokrokat is, növekednek rajta
fák is. S ez az új telep minden szellõlebbenésre inog, lebeg a vízen, megrebben
a gólya lába nyomán is, s megtáncoltatja minden kis szellõ. Végre aztán
nekitámad valami hatalmasabb szél, belekapaszkodik a fák koronájába, elszakítja
a parttól, s viszi befelé a lápon. S úszkál a vándorláp, amerre hajtja a szél,
egészen addig, míg be nem köszönt a tél, s jégbilincsekkel oda nem kötözi
valamelyik parthoz. Ott aztán alszik az úszó sziget tavaszig, míg a langyos
szelek ki nem szabadítják, és meg nem indítják a ringó hullámokon:
- Eredj, amerre a Teremtõ keze vezérel!
|