11. A rongyosok

Pár hét alatt mindenfelé megfordult a vizek országában az Isten szigete. Csendes idõben a víz sodra vitte, máskor a szél hajtotta elõre-hátra, s a rab ember fiainak nagyon kedvére való volt ez az utazgatás. Legalább megjárták a vízi világnak olyan tartományait is, ahol ember még soha nem járt.

- Olyan ez, mint egy nádtutaj - mondotta Tamás.

- Az ám - azt mondja rá Ádámka -, csak az a kár, hogy nem lehet kormányozni. Nem mi megyünk vele oda, ahova akarunk, hanem õ visz bennünket, ahova akar.

Az öreg Pipitér azonban minden bajra tudott orvosságot. Nem kell félni, kieszeli õ a módját annak is, hogy hogy lehessen parancsolni az Isten szigetének, merre menjen.

- Mit gondoltok, gyerekek - kérdezte egyszer az öreg -, nem nagy nekünk ez az ország? Hátha eresztenénk bele zselléreket is?

- Kik lennének azok, öreg Pipitér?

- Hát olyan magatokformájú legénykék, mert ne gondoljátok ám azt, hogy tirajtatok kívül nincs egyéb gyerek az Ecsedi-lápon. De bizony egyéb sincs inkább, csak gyerek meg öregember. A magabíró férfi odakint verekszik a törökkel, némettel.

S csakugyan, amikor a part felé verte a szél a szigetet, Pipitér megint megfújta a nádkürtöt. Nemsokára jöttek a bujdosók csapatostul: öreg emberek és ifjú legények.

- No, gyerekek - fordult hozzájuk Pipitér -, ki akar a hajónkra ülni? Mindenkit fölveszünk az Isten szigetére, aki ráfér, s nem kérünk tõle hajópénzt se.

Ajánlkozó mindjárt akadt seregestül. Ágrólszakadt szegény gyerekek, a legtöbbnek se apja, se anyja már. Úgy éltek a nádban, szegények, mint az erdei vadak, s nem tudtak hova lenni örömükben, mikor Pipitér sorba állítgatta õket a gunyhó elõtt.

- No, fiaim, beveszlek benneteket a rongyos hadseregbe. A zsoldotok ingyenlakás meg ingyenkoszt: ott hevertek, ahol akartok, s azt esztek, amit találtok. De hadakoznotok se kell, csak a szúnyogok ellen.

A rongyos hadseregnek nagyon tetszett ez a csataterv. Még azt se bánták, mikor Pipitér nekiállította õket egy kiszáradt nyárfának: hogy gallyazzák le azokat a fákat. No, az hamar megvolt, akkor aztán Pipitér kiáskálta, szekercével megfarigcsálta õket, s azt mondta a két Szitáry gyereknek:

- No, csirkéim, van már evezõnk: arra hajtjuk már a szigetünket, amerre nekünk tetszik. Bírjuk is hajtani, mert vagyunk már hozzá elegendõen. Most már csak a hadsereggel kell szót érteni.

Az azonban egy kis idõbe került, míg a rongyos hadsereg összeverõdött. Ki a torzs közt keresett fészket, ki a fák hegyében, ki a tocsogókon szedte kézzel a csíkot, ki a tisztásokon szedrezett. Akinek még egyéb dolga nem akadt, leült a sziget szélére, és lógatta a lábát a vízbe, s ha halacska ütõdött hozzá, kacagott, ha sikló csavarodott rá, jajgatott.

Mikor aztán glédába álltak a lápi vitézek, Pipitér beszédet intézett hozzájuk. Buzogány helyett tövestül kiszakajtott vadmákot forgatott a kezében nagyobb tekintély okából.

- A naplopásnak mármost vége legyen, mert abból meg nem élünk. Mától fogva szétosztalak benneteket tízenként a sziget négy sarkára. Minden tíz ember kap két-két evezõt: azzal hajtjátok a szigetünket olyankor, mikor a víz nem viszi vagy a szél nem fújja arra, amerre nekünk tetszik. A fõhadisátor lészen az a gunyhó itt a sziget közepén. Itt lakik a hadnagyotok, Szitáry Ádámka. Meg a kapitányotok, Szitáry Tamás. A generálisságot már csak magamnak tartom. Jó lesz-e így, vitéz katonáim?

Pipitér vitéz katonái olyan helyeslõ üvöltésbe fogtak, hogy a generális jónak látta mind a két fülét befogni.

- Ne visítsatok úgy, nem vagytok ti szélkiáltó madarak! Akinek pedig nem tetszik, amit mondtam, az menjen az Isten szigetérõl, amerre lát.

Dehogyisnem tetszett, dehogy! Ádámka csak annyit mondott, hogy még fejedelmet is kellene választani.

- Ne félj, szolgám, kerülhet ide még az is - pislogott rá Pipitér a fél szemével.

A nagyobb Szitárynak azonban egyre jobban elborult a képe. Mentül vidámabban hancúroztak a többiek, annál hallgatagabb lett õ. Nem törõdött vele, ha csapatostul verték is fel rejtekén a kócsagot. Nem találta már örömét a lápban, pedig az csak most mutatta meg igazán, hogy mit tud. Smaragdtenger ott, ahol víz; paradicsomkert ott, ahol föld.

- Mi bajod neked, szolgám? - fogta egyszer vallatóra Pipitér a gyereket, mikor behunyt szemmel heverészett egy öreg égerfa tövében.

- Semmi. Hallgatom, hogy mit beszél a láp.

- Az is szép mesterség. Érted-e legalább, szolgám?

- Nagyon. Minden zizzenését, minden fuvallatát. Azt mondja ez mind, hogy: „Haszontalan teremtés vagy te, Szitáry Tamás. Egy ujjadat se mozdítod az édesapádért. Azt se tudod, él-e, hal-e.”

Pipitér ümmögött valamit, de a rongyosok olyan éktelen lármát csaptak a sziget orrában, hogy egy szavát se lehetett érteni.

- Mi baj, fiaim? - kiáltott oda hozzájuk.

- A víz nekiviszi a szigetet Sárvárnak.

- Sebaj, fiam! Csak arra vigyázzatok, hogy a falába ne ütõdjünk, mert akkor reggelre megesznek bennünket a halak.

Egy puskalövésnyire csakugyan ott feketéllettek már öreg bástyafalai Sárvárnak. Erdélynek ez a hatalmas végvára valamikor messzire esett a láptól, de a láp addig dagadozott, növekedett, hogy ebben az idõben már a vár nyugati tövét nyalogatta a vizével. Annál nagyobb volt a becsülete az erdélyiek szemében. Mert így nem kellett félteni se töröktõl, se némettõl. Egyik oldalon megvédelmezte a hatalmas mocsár, a másik oldalon válogatott õrsége, színe-java az erdélyi hadaknak.

Az õrség most kint tanyázott a lápra nézõ bástyafalakon, s elállt csodálkozásában szeme-szája, ahogy meglátta a város tövében elúszó szigetecskét s rajta a sok rongyos gyereket.

A szigetbeliek is észrevették a katonákat, s Pipitér annál kevélyebben igazgatta hadseregét. Tamás nem is állhatta meg szó nélkül ezt a nagy hõsködést:

- Pipitér! Ha a lármánál egyéb nem kellene a hadvezérséghez, mindjárt elfoglalhatnánk Sárvár várát.

Az öreg csak nevetett.

- Nono, szolgám! Elfoglaljuk még azt, ha nem ma, holnap. - Aztán a szeme fölé tette széles tenyerét, s úgy pislogott föl a bástyákra. - Úgy látom, Buzáth uram a sárvári kapitány. Az ám, a sárvári kapitány Buzáth uram. Tudjátok, az a dupla szájú, aki akármit mond, kétszer mondja. No, hadd lássa meg, micsoda derék vitézek laknak az Isten szigetén, hátha kedve támad velük megismerkedni. Hajrá, fiúk!

A rongyosok nekiveselkedtek az evezõknek, s megkerülve egy rekettyés földnyelvet, a sziget elkanyarodott a vár alól. Tamás sóhajtva nézett vissza: lám, milyen jó azoknak a várbelieknek, azok bizonyosan tudnak valamit az õ édesapjukról. Aztán odaállt Pipitér elé, aki kimelegedve a nagy hadvezérkedésben, egy üres nádszálon nagyokat szítt a láp vizébõl.

- Hallod-e, Pipitér, kérdeznék én tõled valamit.

- Hallom, szolgám, hallom - intett vissza az öreg a fejével. Szólni még nem szólhatott, mert most kortyogtatta a legjobb ízût.

- Hadsereg, katonásdi, csavargás elõre-hátra, naplopás hónapszámra: mi szándékod van neked ezzel a sok bohósággal, öreg Pipitér?

Pipitér kivette a szájából a nádat, s megkínálta vele Tamást.

- Olyan hideg ez, szolgám, mint a jég. Beleütött volna a fogamba, ha ki nem hullott volna régen. Próbáld csak, ha nem hiszed.

Tamás haragosan hajította el a nádat.

- Nem értelek téged, öregember! Miért hoztál bennünket ide a vizek sivatagába, ahol csakúgy el vagyunk temetve, mint édesapánk Apafi tömlöcében? Látod, nem jobb lett volna, ha eresztesz bennünket a magunk útján? Azóta rég megszabadítottuk volna az apánkat...

- Vagy rég elvesztettétek volna magatokkal együtt - vágott közbe az öreg, és sajnálkozva csóválta õsz fejét. - No, szolgám, majd megbánod, hogy nem ittál ebbõl a fölséges vízbõl. Egészen megfiatalodtam tõle. Kiállnék birkózni akár veled is, vitéz kapitányom.

Nem ért semmit a tréfálkozás. Tamás föl nem derült tõle.

„Járathatod éntõlem az eszed, öregember - gondolta magában -, azért reggel, ha partot érünk, mégiscsak elmegyek én innen. S vissza se jövök többet, ha nem az édesapámmal.”

Addig pedig azzal mulatta magát, hogy a sziget közepén keresett valami sûrûséget, oda bevette magát, s a nadálytõvirágok lila koronás fejét ütögette le egy kõrisfagallyal. Pipitér mosolyogva nézett utána.

„Korán kellene akkor fölkelned, hogy a ti vén szolgátok eszén túljárhass!” - mormogta magában, s elment Ádámkát megkeresni. Nem nagyon kellett ugyan keresni, mert ott feküdt a hosszú selymû pázsitban, a gunyhó elõtt, s arcával a két karjára borulva úgy zokogott, hogy a legöregebb sirály se tud különben.

- Mi lelt, kis szöszkém? - térdelt melléje ijedten Pipitér. - Tán te is meguntad már az Isten kertjét? Tán jobban szeretnél a Piszliczár kertjében kergetõdzni - kivel no, hadd találjam ki! Az Ilucival vagy a Murmuccal?

A gyerek fölemelte a fejét, s el-elcsukló szóval rebegte:

- Pipitér... az elébb... az elébb... láttam... láttam egy sólyommadarat. Pipitér, Pipitér, édes Pipitér, szeretnék az édesapámhoz menni!

- Elmegyünk, kis szöszkém, el - mondta megindultan az öreg, s végig-végigsimogatta a gyerek elkócosodott, hosszú fürtjeit. S úgy elkomolyodott õ maga is, hogy többet egész nap nem esett neki jól a tréfa.

Este megakasztották a szigetet valami zátonyban, s az öreg rögtön takarodót parancsolt. Õ maga azonban nem nyugodott le. Sokáig tett-vett, szöszmötélt kint a holdvilágos nyári éjszakában, s mikor bement a gunyhóba, megállott a két gyerek vackánál. Sokáig nézte õket, ahogy összeölelkezve aludtak. Tamás még most is dacosan összeszorított ajakkal. Ádámka még most is sírásra görbült szájjal. Nézte, nézte õket, aztán leguggolt melléjük, s utoljára megcsókolta a napsütötte, evezõtörte, barna kezüket. Elõbb Tamásét, aztán az Ádámkáét.