12. Pipitér elvész, de megkerül

Másnap reggel még a dobos gém se vert ébresztõt, mikor Tamás már talpra ugrott. Az álomméz ugyan össze-összehúzta még a pilláit, de hogy megbuktatta a fejét vagy háromszor a lápkútban, egyszerre nekifrissült. Összecsókolta az édesen alvó Ádámkát, betakargatta a gyékénypaplannal, mert hûvös hajnali szellõcske lengedezett, s nekiindult a világnak, amelyikben olyan régen nem járt. Hanem azért mégis nehéz volt egy kicsit a szíve, s meg nem állhatta, hogy a küszöbrõl egy háládatos pillantást ne vessen vissza a Pipitér sás nyugvóhelyére.

„Nini, a Pipitér vacka üres, Pipitér nem hált idebent az éjszaka.”

Az jutott eszébe, hogy nyilván megharagította tegnap, s el is szégyellte magát egy kicsit. Eh, mégse megy el anélkül, hogy legalább a szemével búcsút ne venne a hû, öreg cselédtõl. Bizonyosan kint alszik valahol a vitézei között.

Sorra járta a rongyosokat a sziget négy sarkán. A vitéz hadsereg olyan mélyen aludt, hogy el lehetett volna vinni szigetestül. Némelyik istenadta gyerek úgy horkolt, hogy hajlongott bele a nád. Pipitér azonban nem volt közte egyik felekezetnek se.

Tamásnak elkezdett gyorsan dobogni a szíve. Tán bánatában világnak ment a jó öreg? Elkóválygott a szigeten az éjszakában, s ingó bürüre lépett, amelyik leszakadt alatta? A gyerek elfeledkezett arról, hogy õ szökni akar, mindenki tudta nélkül, s tölcsért csinálva a két tenyerébõl, elkezdett kiabálni:

- Pipitér, Pipitér! Nem haragszom már, öreg Pipitér!

De az öreg Pipitér bizonyosan haragudott, mert semmilyen hívásra se jött elõ. Ellenben a levegõben támadt olyan zsibongás, hogy csak úgy szédelgett bele a Tamás feje. A sziget szárnyas zsellérei - õslakói voltak inkább - mind kirepültek a hajnalt köszönteni a maguk nyelvén, s magasztalni az Urat, a magasságbelit, kinek kristálypalotájában egymás után hunytak ki az ég aranylámpái, a csillagok. Fölébredt Ádámka is, s nyugtalanul sietett ki Tamáshoz, aki még jobban megijesztette, elmondván neki, hogy Pipitér elveszett.

A két gyerek most már együtt hujjántgatott, aminek aztán lett is eredménye. Mert erre már a hadsereg is éledezni kezdett. Nagy ásítozva jöttek elõ a vitézek, de ahogy megértették a dolog állapotát, egyszerre elfelejtették az álmosságot. Nagyon ragaszkodtak szegények öreg generálisukhoz, s kétségbeesve széledtek szét a keresésére. Külön-külön megnéztek volna minden nádszálat, nem bújt-e bele az öreg, ha Tamás ki nem adja nekik a parancsot:

- Nem ér az semmit, cimborák. Pipitér nincs a szigeten, mert ha itt volna, ezt a riadozást ki nem bírta volna szó nélkül. Hanem fordítsuk meg a szigetet, s kerüljük meg ezt a nyírfás zátonyt, hátha a másik végében van a gazdánk. Lehet, hogy valami õzike átcsalogatta az éjszaka, aztán elnyomta valahol a buzgóság.

A rongyosok szétfutottak az õrállomásaikra, de egyben vissza is szaladtak rémült arccal.

- Nem lehet innen mozdulni se sehova. Az éjszaka egytõl egyig elvesztek az evezõk, s most nincs mivel eltaszítani a szigetet a zátonytól.

Ez a hír valamennyire megnyugtatta Tamást. Az evezõrudakat csak Pipitér rejthette el. S miért tette volna másért, ha nem azért, hogy azon a helyen várják vissza, ahol elhagyta õket? S mit csinálhatnak egyebet, mint hogy várakoznak, ha nem akarnak is? A szigetrõl át lehetne menni a zátonyra, s onnan talán kigázolhat a partra, aki úgy ösmeri a lápot, mint a tenyerét. Aki tudja, hova lehet lépni, hol kell úszni, hol lehet gázolni. Aki tudja, melyik a csillagos hínár, amelyik az embert is elbírja, melyik a suta hínár, amelyik csak vizet ereszt, ha rálépnek, s meghimbálja az embert, de le nem szakad alatta, s melyik a gyilkos hínár, amelyik a legharagosabb zöld, s olyan sûrû, összetartó szemre, de a legkönnyebb láb alatt is megnyílik, s feneketlen örvényt buggyant föl maga alatt. Tamás ugyan neki mert volna vágni akármilyen útnak, de hogy hagyja itt magára ezt a sok gyámoltalan gyereket, aki máris olyan, mint a megriadt nyáj?

- Itt maradunk, pajtások, ahol vagyunk, s visszavárjuk Pipitért. Addig szabad a vásár. Dolog semmi, mindenki úgy mulat, ahogy legjobban esik neki.

Nem is kellett ezt a parancsot kétszer kiadni. Még olyan jókedvû nép soha nem taposta az Isten szigetét, mint most. Játékban, hancúrozásban telt az egész napjuk, estére aztán el is törõdtek úgy, hogy mire a nap lement, mind aludtak, mint az édes tej. Csak Tamás virrasztott fél-fél éjszakákon át, fölneszelve minden rezzenésre: jön-e már vissza Pipitér?

Az pedig csak nem jött, hiába teltek a napok, hetek. Helyette beköszöntött a láp legnagyobb ellensége, a nyár. Kéveszámra szórta tüzes nyilait a vizek világára, s felszívogatta a láp langyos vérét. A karcsú nádak ruganyos dereka meghajlott, koronás fejük ingva-lengve kereste a frissítõ harmatot. Fonnyadó füvek párázata reszketett a légben, s tikkadtan röpködtek benne a szivárványcsillogású szitakötõk is. Halálos nagy lomhaság borult a vizekre, fönt nem fodorodott felhõ, lent nem bodorodott hullám.

Annál kedvesebbek voltak az esték, s Tamás alig várta, hogy a nap tüzes fáklyája kialudjon a messze vizekben. Ilyenkor õ tüzet rakott a gunyhó elõtt a tisztáson, hogy elfüstölje a szúnyogfelhõket, s melléheveredve hallgatta a levelibéka kunkogását. Ez is azt jelenti, hogy nem lesz mostanában esõ. Pedig a láp ugyancsak szomjúhozik utána. Mintha az õ mély sóhajtása volna esténként a szellõlibbenés, mely átsuhan az Isten szigetén, s hûsítõ nyugodalmat hoz a rajta lakóknak.

Egy este mást is hozott: kesernyés, fojtó füstszagot. Tamás körülnézett, s megakadt a szeme a keleti ég alján. Izzott az, mint a parázs. Mintha már visszatért volna a nap, amely épp az imént áldozott le nyugaton. S a piros zsarátnok aztán elkezdett fehér és sárga lángokat hányni, fekete fellegeket ereszteni: valahol a messzeségben égett a láp.

Ki tudná azt megmondani, mitõl gyulladt meg a vízi világnak egy-egy tartománya? Szikra pattan valahonnét a száraz zsombékba? Bujdosó nádi emberek gondatlansága vagy oktalansága csinálja a tüzet? A maguk belsõ melege lobbantja lángra az összefülledt fûrétegeket? Mindegy az, akárki keleszti, bizonyos, hogy valami rémületesen szép látvány a lápégés.

Tamás óraszámra el tudta nézni a legyezõ gyanánt hajlongó lángnyelveket, s el tudta hallgatni a bent szorult lápi vadak halállármáját: a róka üvöltését, a farkas nyívását, a borz röfögését, a hiúzkölyök makogását.

Egyszer aztán az ég megirigyelte ezt az ijesztõ tûzijátékot a földtõl. Gyújtott õ másikat, fölségesebbet és méltóságosabbat. A sötétkék augusztusi égen szikrák lobbantak ki, hosszú, fényes csóvákat hagyva maguk után, mint láthatatlan ujjak titkos betûit. Hangtalanul, nesz nélkül suhantak az egek tündöklõ vándorai; néha sûrûn, mint a pelyhek, a nagyobbak egyesével, s néha tarka szikrazáporrá hullottak szét, s tûzpillangók gyanánt lebegtek le, hogy egyesüljenek földi testvéreikkel, melyeket az égõ láp köszöntõképpen küldött eléjük.

Tamás, ahogy ott hevert a hamvadó tûz mellett, ölében a mélyen alvó Ádámka fejével, eltûnõdött az egyre sûrûbben hulló égi tüzeken. Mik lehetnek ugyan? Tûzrózsák letépett szirmai, amiket játékos angyalkezek szórnak szét a hallgatag égi mezõkön?

Addig-addig tûnõdött a gyerek, míg utoljára az õ feje is lecsukódott a fûbe. Elaludt, s álmában egyszerre rájött, mik azok a hulló csillagok. Nagy tüzes kardok, amiket az Úristen hatalma bizonyságképpen villogtat a gyarló föld felett: „Ej, ha nekem ilyen kardom volna - gondolta magában -, de kiszabadítanám ezzel az édesapánkat!” S már éppen azon törte az eszét, hol vehetne õ olyan lajtorját, amin fölmehetne az égbe ilyen tüzes kardért, mikor egyszerre csak megrázza a vállát valami nehéz kéz.

- Hej, szolgám, szolgám, nem félted a fejedet, hogy ráesik valami bolond csillag, s kipróbálja, hogy benõtt-e már a fejed lágya?

Hej, hogy ugrott föl Szitáry Tamás, s elfelejtett tüzes kardot, hulló csillagot!

- Pipitér, kedves Pipitér, hogy jöttél vissza, kedves Pipitér? - borult a nyakába az öregnek.

- Mind a vízig szárazon, szolgám - mondta az öreg, s maga is letelepedett a tûz mellé. Már akkor Ádámka is fölébredt, s úgy leste a két gyerek a szót az öreg szájáról, hogy a pillájuk se rebbent.

Az öreg pedig sorra-rendre elõszedte, ami a tarisznyájában volt. Nagy darab földet bekóborolt odajártában. Megfordult Kolozsváron is. Megtudta, hogy Szitáry Kristóf még most is rabul sínylõdik. Elõ se hozták abból a tömlöcbõl, amelyikbe akkor dugták, mikor Hajdár basától elhozták. Meg se kérdezték tõle, vétkes-e vagy ártatlan. Úgy lehet, meg is feledkeztek már róla. Sokkal nagyobb dolgon töri most a fejét a fejedelem õnagysága: azt szeretné kitalálni, hogy mért csavarodik a karó körül a paszuly balra, a komló jobbra. Semmivel se törõdik azóta, hogy ennek a tudománynak nekiadta magát.

Még a kis Mihály herceget is elküldte a háztól, hogy ne lábatlankodjon otthon. Elküldte Kõvárra, hogy hadd tanuljon bele a hadimesterségbe az Ebeczki uram keze alatt. Tud is már a kis herceg úgy bánni a puskával, hogy az apja se különben.

- Mit, te láttad a herceget, jó Pipitér?

- De beszéltem is vele!

- Jaj, Pipitér, de jó volt teneked! Aztán mit üzent legalább a herceg?

- Nem üzent az semmit, lelkeim, semmit.

A két gyerek egy kicsit elszomorodott, de Tamás rögtön felütötte a fejét.

- Ki kacagott ott a nádban?

- Cseng a füled, szolgám.

- Jól hallottam én, meg is nézem, ki az - ugrott föl Tamás.

- Majd inkább én - mondta Pipitér. - Lehet az is, hogy a kacagó sirály álmodik ott valami szépet.

Azzal az öreg fölkelt, odament a nád szélibe, s beletapsolt egyik tenyerével a másikba. Csörgött, ropogott a nád, s kilépett belõle a két Szitáry elé - Apafi Mihály herceg.

Lett is olyan ölelkezés, hogy még a csillagok is megálltak rá. Ahelyett, hogy elszaladoztak volna, azt nézték, hogy örül egymásnak a három gyerek. Elcsendesedett a csacska nádlevelek zizegése is. Azt hallgatták, hogy hogy került Mihály herceg az Isten szigetére.

Egyszerû sora volt annak nagyon. Pipitér meglátta a kis herceget a kõvári vár kapujában, s elmesélte neki, hogy milyen nagy urak lettek az õ pajtásai. Azok nem is hercegek, hanem fejedelmek. Az Isten szigete az országuk, ahol nem parancsol se török császár, se német császár. Pedig hadseregük is van nekik, különb, mint a fejedelemnek. A fejedelem csapatai közül egyiknek piros a dolmánya, a másiknak sárga, a harmadiknak zöld, a Szitáry-vitézek mind egyforma gúnyában járnak: rongyosan.

Nosza, Mihály hercegnek egyéb se kellett! Egyszerre azt kérdezte Pipitértõl: befogadnák-e õt az Isten szigetére? Pipitér meg erre azt mondta, hogy: „Itt a kezem, csapj belé, hercegem!” S a herceg akkorát csapott bele, hogy úgy szólt, mint egy ágyú.

- S illa berek, nád a kert, úgy elfüstöltünk Kõvárról, hogy nyomunk se maradt - nevetett a kis Apafi. Tamás azonban aggódva simogatta a homlokát.

- Félek, hercegem, baj lesz ebbõl.

- Ha baj lesz, Ebeczki uramnak lesz baj: mért nem vigyázott rám jobban!

- Keresni találnak.

- Keresni keresik, de találni nem találják - szólt közbe Pipitér -, hol leszünk mi már akkor, mikor a fejedelem megtudja, hogy a herceg úrfi elveszett!

- Ugyan hol leszünk?

- Hol ám, fiaim, valahol Törökországban! Mert ezt még nem is tudjátok, hogy én eladtalak benneteket a töröknek a rongyosokkal együtt.

Ádámka összeborzongott, a másik két fiú meg várta, mi lesz ebbõl. Pipitér alig tudott szólni, olyan nagy volt a nevethetnékje.

- Hát mikor megléptem innen a szigetrõl, Sárvárnak vettem utamat. Bementem Buzáth uramhoz, s azt kérdeztem tõle: venne-e gombát, mert annak nagyon bõviben vagyunk itt az Isten szigetén. „Edd meg magad, vén koldus - mordult õkegyelme vissza -, csinálnék én teveled jobb vásárt is.” „Mi vásárt, vitéz kapitány uram?” - kérdeztem én. „Miféle gyerekek azok, akikkel a minapában itt úszkáltál Sárvár alatt?” - kérdi õ. „Biz azok a senki gyerekei” - mondom én. „Hát azokat add el nekem, vén rongyházi!” „Ó, ó - mondom én -, hát mit csinálna azokkal, vitéz kapitány uram? Öreg már kegyelmed dajkának!” „Nem a te eszedhez való az - mondja -, eladnám õket a töröknek, az nagyon szereti inasnak, apródnak, ételfogónak, kuktának az efféle gyereknépet. Mindnyájan jól járnánk - azt mondja. - A gyerekeknek gyöngyéletük lenne, selyemben, bársonyban járnának. Kapnék értük szép summa aranyat, s tied lenne a fele.” „Itt a kezem, nem borjúláb” - mondom én erre. „De - ezt mondja - tán egynegyedével is beérnéd az aranyaknak?” „Azt sem bánom” - mondok. „Hát tán tíz arany is elég lenne?” „Jó nekem az is - mondom én -, mit is csinálnék én az arannyal itt a bíbicek közt?” „No, akkor elég lesz neked egy ezüsthúszas is” - s mindjárt a markomba is nyomta, ehol e, nézzétek meg, ha nem hiszitek.

S azzal megcsillantott a holdfényben egy olyan holmit, ami még sose fordult meg az Isten szigetén: a pénzt.

- Hát aztán mi lesz most, Pipitér? - kérdezték a gyerekek.

- Megmondom, úrfiak, de lépjenek közelebb. Nagyon csacska jószág ez a nád, bizony még kilocsogná, ha meghallaná, amit tervelünk.

Mit súgtak-búgtak, mit se, mindegy az. Csakhogy a három gyerek tapsolt örömében. Pipitér azonban lecsendesítette õket.

- Gyerünk aludni, még hunyhatunk vagy három órát. Mire a Fiastyúk lecsúszik odáig, ahol a máramarosi hegyek ködlenek, akkor nekünk ott fent kell lennünk, ahol a sárvári vár feketéllik.

Míg Pipitér ágyat vetett a fejedelem fiának a legpuhább mohából, Szitáry Tamás fölnézett az égre. Megtalálta már azt a lajtorját, amelyik fölvezet a jó Istenhez: imádkozott.