16. A Murmuc

Hát az lett, hogy a fejedelem hol sírva, hol nevetve hallgatta végig, mikor Szitáry Tamás elmesélte bujdosása hosszú történetét. Még Pipitérnek is elõ kellett állni, s beszámolni arról, aminek õ volt a mestere: hogy hogy vitte el a kis herceget az Isten szigetére s hogy zárta ki Buzáth uramat a maga várából.

Csavargatta is Buzáth uram a fejét, mint akinek megakadt a gombóc a torkán, de aztán megnyugodott egy kicsit, mikor látta, hogy milyen jóízût nevet a fejedelem.

Hanem azért meg nem állhatta, hogy alattomban meg ne fenyegesse az ujjával Pipitért.

- Megállj, vén róka, kerülsz te még az én kezembe!

Pipitér azonban barátságosan hunyorgott vissza.

- Akkor is én harapom meg kegyelmedet!

A fejedelem azonban megint elkomolyodott, mikor megveregette a Szitáry gyerekek vállát.

- Majd belenézek édesapátok ügyébe. Hátha ártatlan õ abban csakugyan, hogy kihullott a sólyomnak az aranyszárnya. Mármost magam is azt gondolom, hogy csak derék apa lehet az, akinek ilyen derék fiai vannak. - Aztán nehéz sóhajjal pillantott Pipitér felé. - Meg akinek ilyen hûséges cseléde van! Ó, ha nekem volnának ilyen hûséges embereim!

Pipitér térdre esett, s megcsókolta a fejedelem kezét.

- Bizony mondom neked, nagyságos uram, hogy nem vagyok én hívebb cselédje Szitáry uramnak, mint amilyen hív szolgád õ tenéked.

Meg is ijedt aztán az öreg, hogy ilyet mert mondani együgyû cseléd létére, s kapta volna már vissza a szót, de a fejedelem barátságos mosollyal adta ki a parancsot:

- Hanem most már gyerünk Kolozsvárra mindnyájan, úgy, ahogy vagyunk. Mert nagyon nehezen várnak ott már bennünket.

Buzáth uram nagyon erõsködött, hogy õ ott nem hagyja többet a várat, de a fejedelem csúfolódva legyintett feléje.

- Sose féltse kelmed, benne maradnak a rongyosok!

A rongyosok ott is maradtak a régi várnéppel együtt, hanem Pipitér nem maradt el a kis gazdáitól. Bizony nem azért szenvedett velük, hogy most ne is lássa a nagy boldogságukat.

Csupa ünnep volt az útjuk hazafelé. A sárvári furcsa esetnek híre futott már akkor egész Erdélyországban, s amerre mentek, mindenfelé tolongott a nép, hogy megláthassa a híres Szitáry gyerekeket. Teleszórták õket virággal, jutott belõlük még Pipitérnek is, akárhogy bujkált a nagy dicsõség elõl.

- Ej no, még kiveri a szememet ez a sok szeles népség! Pedig meg akarom még én látni az én nagy jó uramat!

A jó Apafi Mihályt se éljenezték még meg ennyit életében, mint most. Igaz, hogy ezt se vette magára.

- Neked szól ez, fiam, neked - mondta boldogan a kis hercegnek, aki nem gyõzte emelgetni süvegecskéjét, s szórni a vidám köszöntést jobbra-balra ragyogó szemével.

A két Szitáry gyerek meg annál hallgatagabb lett, mentül közelebb értek Kolozsvárhoz. Ahogy eléjük mosolyogtak a rég látott ismerõs tájak, az erdõkoszorús hegyormok, a virágos halmok, a szelíd völgyek, amiknek ölében úgy lapultak a tiszta kunyhók, mint fehér galambsereg, ûzte, hajtotta szívükben egyik gondolat a másikat. Elandalodásukból Pipitér rezzentette fel õket.

- Nini, mindjárt beérünk Hídalmásra! Ugyan megvannak-e még friss jó egészségben a Piszliczárok?

Az egyik Piszliczár alatt a Murmuc majmot értette az öreg, de bizony a szép kastély kapujában csak a másik fogadta õket: az igazi Piszliczár. Ugyan kihúzta magát erre a nevezetes alkalomra: olyan hosszú prémes dóka volt a nyakában, hogy éppen csak a sarkantyúja látszott ki alóla. A kis Iluci is ott állt az oldalánál, lenge patyolat ruhácskájában, s nefelejcs szeme már messzirõl köszöntötte Ádámkát. Piszliczár pedig kiállt az út közepére, s ott bukdácsolt a hosszú dókában.

- Nagyságos, méltuságus, drágalátus fejedelem, én vágyum a becsulátus Piszliczár. Ne kerülkozzátok el az én szegin házamut. Ed kicsi frissitõ, ed kicsi hüsitõ. Ami kerulkozik szegin házamban.

Azután a két Szitáry gyereknek borult a nyakába.

- Aránus úrficskák, mennit emlegettelek tiktukat! Mennit nem siratultam háládatusan apáduratuk!

Még Pipitért is megkörnyékezte nagy jóindulattal, de az öreg olyan szemeket vetett rá, mint a vasvilla. Alighanem kívánt volna is neki szerencsés jó napot a maga módján, ha a fejedelem meg nem szólal:

- Nem bánom, jó ember, megiszunk nálad egy pohár citromos vizet. Legalább megnézzük a szép kertedet, úgyis sokszor hallottam már hírét.

Piszliczár nem tudott hová lenni a boldogságtól, ahogy a fejedelem kíséretével bevonult a kapun. Sürgött-forgott, ugrabugrált jobbra-balra, s egypárszor majd orra bukott a hosszú dókában.

- Szaladj, kislányom, az édesapád után - fordult a fejedelem nyájasan Ilucihoz -, mondjad meg neki, nem kívánom én, hogy ebben a kegyetlen melegben is a nyakában hordozza azt a hosszú köpönyeget. Bizony még kitöri benne a lábát.

- Ó - mondta Iluci elpirulva -, nem is azért vette azt föl apámuram, csak a bal karját takargatja vele, mióta olyan csúnyán megszaggatta a Murmuc.

- Ki az a gonosz Murmuc? - kérdezte a fejedelem.

Erre Ádámka sietett a válasszal:

- Az egy nagy majom, nagyságos uram. Piszliczár bácsi, megvan-e még a Murmuc? - kérdezte a gazdát, aki éppen visszaérkezett, a kezében egy aranyos tálcával, aranyos tálcán kristálybillikomokkal.

- Megvágyun, de nem nágyun, az a gonosz májum - felelte Piszliczár. S olyan reszketés állt bele a karjába, hogy csörömpöltek bele a kristálybillikomok az aranyos tálcán.

- Szeretném megnézni õkegyelmét - mondta a fejedelem.

De erre már éppen elejtette Piszliczár a tálcát.

- Nagyságus, méltuságus, drágalátus fejedelem, ne kívánd aztat. Csipi, rúgja, harapulja becses szemiledet. Kalickába vágyunk berekesztelve hamis firegje Murmuc.

- De már akkor meg éppen megnézem, ha ilyen nagyon veszedelmes jószág - mondta a fejedelem, aki életében mindig nagy kedvelõje volt az állatoknak. S azzal megindult a folyosó vége felé, ahonnan haragos mormogás hallatszott.

Murmuc kalickája volt ott csakugyan, de a híres állat nem várta be a fejedelmi látogatást a maga palotájában. Hogy olyan sokat emlegették a nevét, kikívánkozott belõle, fölszakította az ajtaját, s egyszerre ott termett a vendégek elõtt. De nem nézett az se fejedelmet, se herceget, hanem ahogy Szitáry Ádámkát meglátta, egyszeriben eléje ugrott, s jókedvû vigyorsággal átnyújtott neki egy piros bõrtárcát.

- Mi lehet ez? - álmélkodott a gyerek, s fölszakította az erszényt. Hát csak úgy dõlt belõle a sok aranyforint, egyik fényesebb, mint a másik, szanaszét gurulva a folyosó márványán.

- Áj-háj, enim szép aránim! - hörögte Piszliczár, s magáról megfeledkezve, mind a két kezével kapkodott az aranyak után. - Ed esztendeje eltolvajulta gonosz májum tülemtul, s ide nem ádulda nekemnek.

A fejedelem fölemelt egy aranyat, s megnézegette elül-hátul. Hát az õ képe volt rajta - az, amelyikrõl lefelejtette a bajuszt a zalatnai pénzverõmester.

- Hm, hát a te pénzed ez, jó ember?

- Bizon hod enim, drágalátus fejedelem. Kettuszáz darab volt belule.

- Hát aztán hol szerezted õket?

- Mit tudjak én aztat, fejedelem? Pinz gurul ide-uda. Ma kápum, holnap ádum.

- Az ám, jó ember, csakhogy egy kis hiba van a kréta körül. Ebbõl az aranypénzbõl nem vertek többet ennél a kétszáz darabnál. Azt pedig én elküldtem Hajdár basának. Szitáry Kristóf uram vitte neki. Megmondjam-e most már, becsulátus Piszliczár, hogy hol vetted te ezeket az aranyakat?

A becsületes Piszliczár úgy hanyatt vágta magát a márványkövön, hogy meg nem mozdult semmi költögetésre. Pedig még a Murmuc is megsimogatta az üstökét, s úgy vihogott mellé, mint aki tudja, hogy most valami nagyon érdemes dolgot mûvelt. De hiszen tudta õ, hogy kit illet az a pénz!