Furfangos Támadi

Furfangos Támadi a legkedvesebb hadnagya volt Rákóczi fejedelemnek. Tûz az esze, villám a kardja. Nekiszilajodott oroszlán a csatában, pajkos tréfák kieszelõje békességes napokban. Szerette is mindenki a fejedelemtõl kezdve az utolsó kurucig. (Ámbár hiszen kurucnak mind elsõ volt a Rákóczi népe.)

De nemcsak a kurucok szerették furfangos Támadit, hanem a labancok is. Az újvári csatában ejtették foglyul, s úgy megörültek neki, hogy tán akkor sem örültek volna jobban, ha nagy Bercsényi Miklóst juttatja nekik a hadiszerencse.

- Hát kelmed a híres tréfacsináló? - vette szemügyre Heiszter generális, a labanc hadak fõvezére. - No, majd meglátjuk, hány zsákkal telik.

Dória generális is megveregette a vállát, aki szinte nevezetes labancvezér volt abban az idõben.

- Mi is szeretjük ám a tréfát - mondta mosolyogva. - Itt pedig lesz ideje hozzá kegyelmednek, mert innen ugyan szárny nélkül meg nem szabadul.

- Bánom is én - vont vállat a kuruc hadnagy. - Legalább kipihenhetem magam egy kicsit.

Úgy látszott, csakugyan nem is sokat búsul a társai után. Jól érezte magát Újvárban, egész nap aludt a medvebõrös kanapén, este együtt poharazgatott a labanc tisztekkel, és úgy elmulattatta õket bohókás ötletekkel, hogy belefájdult az oldaluk a nevetésbe.

- Sohase eresztjük többet vissza kegyelmedet - ölelgették a generálisok.

- De el sem megyek ingyen - nevetett Rákóczi hadnagya. - Jobb itt, mint a kuruc táborban. Ott, ha éhes az ember, azt mondják neki: eredj, fogj magadnak labancot. De itt, úgy nézem, nem élnek kurucpecsenyén.

Pár hét múlva követ érkezett Rákóczi táborából, s pecsétes levelet mutatott Heiszter a hadnagynak.

- Haza kívánja kegyelmedet a fejedelem. Harminc labanc foglyot ajánl föl érette. Mit üzenjek neki?

Támadi Gábor a szemébe húzta a kucsmát, hogy könnybe borulását meg ne lássa a német. Mégis meglátta. És azt gondolta magában:

- Fáj neki itthagyni a jó helyet, a vidám cimborákat.

A hadnagy pedig ennyit mondott:

- Megmondtam már, hogy ingyen nem megyek. Ezt üzenje meg generális uram a fejedelem õnagyságának is.

Ettõl fogva nem is igen vigyáztak a labancok Támadira. Maguk közé valónak számították. Jöhetett-mehetett szabadon a várban. Ha a várkapu elõtt gyakorlatoztak a katonák a szabad mezõben, azok közé is kimehetett. Még örültek is neki, mert mindig tudott okos tanáccsal szolgálni.

Egy szép õszi délben is ott beszélgetett Heiszter generálissal, mikor nyargal be a kapun valami labanc vitéz, a kötõféken vezetve egy gyönyörû pejlovat.

- Kié ez a fejedelmi állat? - állította meg a generális.

- Dória uram õkegyelmeé - tisztelgett a labanc. - Az imént vette száz aranyon a priboji lócsiszártól.

- Szavamra mondom, százegy aranyat adok érte! - mondja Heiszter nekilelkesedve, s el nem eresztette addig a labancot, míg le nem olvasott neki százegy aranyat.

- Add oda Dória uramnak köszöntésemmel együtt! A lovat pedig kössétek az istállómba.

A lovat még el sem vezették, mikor már jött Dória generális csörgetve az aranyakat az erszényben.

- Szavamra mondom, nem adom neked a lovat! - kiabálta haragosan.

- Én meg szavamra mondom, hogy enyim lesz a ló! - ütötte össze Heiszter a sarkantyúját.

Többrõl többre mentek, annyira, hogy már maguk is megbánták, mert máskülönben igen jó pajtások voltak.

- A macska bánná a lovat - legyintett Heiszter -, csak szavamra ne fogadtam volna, hogy az enyém lesz.

- Én se bánnám, ha a tied lenne is, csak szavamra ne fogadtam volna, hogy nem adom neked - nevette el magát bosszúsan Dória.

Ahogy ott néznek egymásra tanácstalanul, megszólal a kurucból lett labanc hadnagy.

- Mondanék én egyet, kettõ lesz belõle!

- Halljuk, halljuk a furfangos Támadit! - kapott a szón a két vezér.

- Kegyelmed azt mondta, ugye, hogy Heiszter õkegyelmének nem adja a lovat? - fordult Dóriához a hadnagy.

- Azt mondtam.

- De azt nem mondta, hogy nekem nem adja - hunyorított furfangosan. - Kegyelmed nekem adja a lovat, Heiszter õkegyelme nekem adja a százegy aranyat...

- Értjük, értjük, furfangos kópé! - nevettek a generálisok.

- Annál jobb, ha értik kegyelmetek - mosolygott a bajusza alatt a hadnagy. - Hát enyim a ló, generális uram?

- Igen, igen, kegyelmednek adom - erõsítette Dória, aki örült, hogy se a jó barátját nem kell megbántani, se a szavát megszegni.

- Hát én akkor erre fölülhetek, mert az enyém - pattant nyeregbe a kuruc. - Hát kegyelmed ád‑e nekem százegy aranyat?

- Adok, fiam, hogyne adnék - nyújtotta oda Heiszter az erszényt. - Te pedig nekem adod a lovat, amit most kaptál ajándékba.

- De már olyan bolondot nem teszek - akasztotta a kuruc a nyeregkápára az erszényt, azzal sarkantyúba kapta a lovat, s úgy elporzott vele, hogy meg se állt Kassáig. A két generális szájtátva nézett utána. Aztán keserves mosollyal nevettek össze:

- Megmondta a kópé, hogy ingyen el nem mén innen!