Ki csapja meg a Jánost?

1817 tavaszán a kassai piacon egy sebesen vágtató hintó elütött egy pereces kofát. Nagy sokadalom támadt, összeszaladtak a hetivásárosok, a vásári hajdúk is odaértek éppen akkor, mikor egy részeg csizmadia azt indítványozta, hogy most már a hintót is taszítsák bele a pocsolyába a kofa mellé. Mivel azonban a hintón koronás címer tarkállott, a félhold után kapkodó sasmadár, a városi hajdúk a demokrata polgártársat tenyereltették bele a sárba, és a hintóban ülõ úrhölgytõl tudakolták meg, hogy nem ment-e a szívére az ijedtség.

A hintóban Dessewffy József grófnak a felesége ült, Sztáray Eleonóra grófnõ, aki valóban sokkal jobban megijedt, mint az öreg pereces asszony. Az már rég fölkecmergett, a sarat is letappogta magáról, ki is káromkodta magát, mire a grófné annyira föleszmélt, hogy kihajolhatott a kocsiból.

- Nem tört semmije, jó asszony?

- Nem tört? - acsarkodott a jó asszony mérgesen. - Hát az asszonyságnak nem elég az, hogy összetört a zsoltáros könyvem? Három garast fizettem én azért a Mencel fazekasnak.

A nagyurak akkoriban kötötték meg a szent-szövetséget, és a kisemberek már kezdték levonni belõle a konzekvenciákat. Csupa olyan cserépbutykosból itták a pálinkát Magyarországon, aminek zsoltároskönyv formája volt.

- Lássa, még a nevem is rápingálta a fazekas - hadonászott be a kofa a kocsiba egy zöld cserépdarabbal, amin csakugyan rajta volt, hogy „Fricska Rozálé ezen mindennapos ájtatosság”.

- No lelkem, csak ennél nagyobb kár sose érje - mosolyodott el a grófné, s ami ezüst húszast talált a ridiküljében, azt mind belehullajtotta a kofa kötõjébe.

Ezzel a pereces ipar sérelme tökéletes elintézést nyert. Fricska Rozál annyira megbékült, hogy odaállt a lovak elé, és el nem akart mozdulni addig, míg a János nevezetû kocsis meg nem ígéri neki, hogy ezután minden hetivásáros napon elüti. Utoljára is úgy kellett ostorral elsuhogtatni a lovak elõl.

Hátra volt azonban még a publicitáson esett sérelem megorvoslása. Dessewffy József, a litterátor, konzervatív politikus volt ugyan, de emberséges gondolkodású ember. Nem is azért járt annyit idegen országokban, hogy meg ne tanulta volna, mivel tartozik az ember a polgártársainak, még ha gróf is.

- Hát megint sebesen hajtottál, fiam János? - vette elõ a kocsist, mikor a felesége beszámolt neki a piactéri kalandról.

- De méltóságos uram, nem nagyon kell a szürkéket hajtani! - villant föl a János szeme. - Mennek azok maguktól is, követem, mint az olajozott istennyila!

- Nem mondta neked az asszonyod, hogy lassíts?

- Mondta az, könyörgöm, de akinek ostor van a kezében, pattogtatja az azt, mikor nem akarja is.

- No hát ide hallgass, fiam János! Most elmégy a városkapitány úrhoz, és megmondod neki, hogy tiszteltetem, küldjön ide délután három hajdút, azokkal csapatlak én meg téged, kint a ház elõtt az utcán. Mindenki látta, hogy sebesen hajtottad a szürkéket, hát most azt is hadd lássa mindenki, hogy milyen szépen állod az egy helyet a deresen, míg rád olvassák a huszonötöt. Megértetted, fiam János?

- Parancsára megértettem, méltóságos gróf úr!

- No hát akkor isten hírével! Estefelé majd jelentkezel a hajdúkkal.

„Elhatároztam, hogy ez lesz a legjobb nyilvános elégtétel a pürgereknek, ha az õ hajdúikkal mindenki szeme láttára fogatom le a Jánost” - írta a gróf mindjárt melegében meghitt barátjának, Kazinczy Ferencnek, több nemes vármegyék táblabírájának. (Noha voltak olyan nemes vármegyék is, amelyek feliratban követelték a diétától, hogy a nemzeti nyelvnek ezen veszedelmes megrontóját toloncolják ki az országból.)

A nyilvános szatiszfakciónak azonban váratlan akadálya merült föl. A kocsis nem volt olyan demokrata érzelmû ember, mint a gazdája, azért ahelyett hogy a városkapitányhoz ment volna hajdúkért, emigrált a szomszéd vármegyébe, Imre grófhoz, József grófnak az öccséhez. Gondolta, ott is csak Dessewffy-kenyéren vonja meg magát, míg a gazdája haragja elfüstöl. Így esett aztán, hogy a kassai gróf hiába várakozott: hajdúk se jöttek, János is elveszett. Staféta állított be ellenben harmadnapra Imre gróf levelével, aki jelentette, hogy János hajlandó volna már vállalni a huszonöt pálcákat, de csak házi kezelésben. Azellen egy szava sincs, ha a gazdájától kapja ki a nyargalót, annak jussa van hozzá, kezet is csókol érte, de már azt a csúfságot mégse tegye vele, hogy tarhonyás hasú városi hajdúkkal húzassa le!

- A nyilvános elégtételbõl nem engedhetek! - üzente vissza József gróf. - Vasárnapra a dezentor itthon legyen!

A városkapitányhoz meg most már íródeák küldetett azzal az utasítással, hogy részletesen elõadván a cirkumstanciákat, értesse meg a spektábilisszel, hogy itt példát kell statuálni.

- Értem én azt - bólintott a spektábilisz. - Nem is kell engem arra figyelmeztetni õméltóságának. Helybehagyták az én hajdúim azt a vén csoroszlyát, úgy, hogy az nem kívánkozik többet hintó alá feküdni.

- Az isten szerelmére! - rökönyödött meg a skriba -, hiszen nem a pereces kofán kell példát statuálni, hanem a Jánoson!

- A méltóságos úr kocsisán?

- Hát persze hogy azon! Hiszen az hajtott sebesen tilalom ellenére!

- De most már csakugyan nem értem a dolgot - csóválta a fejét a városkapitány, és szaladt szót érteni a fõbíróhoz.

A fõbíró is tanácstalanul vakarta a füle tövét:

- Lehetett azt tudni elõre, hogy nem jó vége lesz annak, ha egy gróf mindig a könyveket bújja! Azt hiszem, legjobb lenne megbeszélni a dolgot domine Dulházyval.

Dulházy Mihály a grófnak titkára volt, és a Felsõmagyarországi Minerva felelõs szerkesztõje. (Tudniillik neki kellett becsukatni magát, ha a gróf nagyon ki találta hegyezni a lúdtollat. Például, ha azt írta, hogy „némelyik kormány olyan, mint az andalúziai ketskék szarva: kemény, tekervényes és üres”. Vagy, hogy „micsoda állapot az, mikor az állam elválasztja a maga érdekét a polgárokétól, a maga hitelét kifelé a belföld nyomorára alapítja, s az egész népességet két részre osztja: csalókra és csalatottakra?” Azt is megtette, hogy egy levelében fölvetette a kérdést, nem vált volna-e az nekünk hasznunkra, ha „Napóleon Bonaparte Luciánt magyar királlyá tette volna Budán?” Voltak ilyen különös konzervatív mágnások száz évvel ezelõtt.)

A város urai azonban domine Dulházyval se sokra mentek. Azt bizonygatta nekik, hogy a grófnak igaza van. Elõször azért, mert csakugyan igaza van, másodszor azért, mert gróf.

- Ez is csakolyan megkeveredett, mint a gazdája - állapította meg a városkapitány a fõbíróval. De azért a második érv mégiscsak meggyõzte õket. Vasárnap reggelre kirendelték a három hajdút a grófhoz.

A hajdúk meg is jelentek, de a dezentor helyett megint csak az Imre gróf levélhordó kanásza jelentkezett. Isten neki, hozta a hírt, aláveti már magát a János a nyilvános botozásnak is, de egy kis módosítással. Ne városi hajdúkkal hegedültesse el a gróf, hanem katonákkal, mert a fájdalom azzal se nagyobb, de a szégyen mégiscsak kisebb. Imre gróf is igen pártolta a János instanciáját, azzal az indokolással, hogy a család méltóságával is gondolni kell. Mégis más az, ha a császár katonái porolják ki a Dessewffy-grófok kocsisának a nadrágját, mikor a kocsis is benne tartózkodik, mintha a pugrisok hajdúi teszik csúffá. Ezt a véleményt támogatta a grófnõ is, a kis grófok is tapsoltak örömükben, hogy mennyivel szebb lesz az, ha a katona bácsik kenegetik meg mogyoróhájjal a János bácsit, mintha a hajdú bácsik húzzák el rajta a frisset. Legalább most az egyszer leteszik a fél vékás csákót is a fejükrõl, s kiderül, hogy fej van-e abban végig.

Mikor aztán a szobalány is a katonákra adta a voksát a háztartási fehérnépek képviseletében, a gróf is azt mondta, hogy üsse part, hát bánja is õ, csapják meg Jánost a katonák. Utóvégre ez csakolyan, mint mikor a kötél által való halált golyóra változtatják. A fõ az, hogy meglegyen a nyilvános elégtétel.

A kanász mindjárt hazabukfencezett az örömhírrel, hogy jöhet a János, a gróf pedig kiadatván a hajdúk honoráriumát az ákovitából, levelet írt a városkapitánynak, megköszönte szépen az emberségét, amivel máskor majd él is, most azonban katonai kézre adja a Jánost, ha már ez az ambíciója a nyavalyásnak. Alázatosan meginstálta azonban a spektábiliszt, hogy zöldcsütörtökön déli harangszókor a közrendet sértõ kocsis nyilvános megcsapatására a civitás képviseletében tanúkat kirendelni ne terheltessék.

A zöldcsütörtök dele el is érkezett, a dezentor is pontosan megtért akkorára a bujdosásból, saját kezével húzta ki a derest az utcára a kapu elé, ahol három baka haptákban várta a parancsot, hogy lekapja Jánost a húsz körmérõl. Szájtátók is szép számmal képviselték a kassai demokráciát, s mikor a város három hajdúja is megjelent, a gróf odaszólt a kocsisnak:

- No fiam, János, kezdhetjük! Itt vannak a tanúk.

Abban a percben azonban a városkapitány is befordult a sarkon.

- No ez derék dolog - ment elébe örvendezve a gróf. - Üdvözlöm a tekintetes urat ezen személyes fáradságáért. Fekszel-e már, fiam János?

Fiam János már akkor nekivetkõzött, csak még egyet szippantott a pipából. Aztán végigvetette magát a deresen, s átölelvén a fából való paripa nyakát, igyekezett teste leggömbölydedebb részét a legcélirányosabb helyzetbe hozni, amikor rákiált a városkapitány:

- Kelj föl csak, fiam János. Elõbb volna egy szavam a méltóságos gróf úrhoz.

- Mondja, mondja, domine spektábilisz! - nézett nagyot a gróf.

- Méltóságos uram, kénytelen vagyok protestálni.

- Quo jure, domine?

- A helytartósági tanács generális végzése szerint csak a városnak van joga a közrendet háborító szolgát megfenyíteni. A katonaságnak itten semmi keresete nincs.

- Szeretném én azt a végzést látni, spektábilisz.

- Tessék parancsolni, méltóságos uram - nyújtott át a városkapitány egy pecsétes papirost.

- Tévedés ez, domine - adta vissza a gróf az átfutott írást. - Ez csak azon renitensekre vonatkozik, akik a városi éjjeliõröknek nem engedelmeskednek. A sebes hajtás pedig nem éjszaka történt, hanem délelõtt.

- De bocsánatot kérek, szemtanúk állítása szerint olyan köd volt, hogy az éjszakának számít.

- De én, mint a szent korona tagja, a cselédemmel azt csinálok, amit akarok.

- Méltóságod igen, de a katonaság nem. Azellen én a törvény nevében tiltakozom.

- Én pedig fellebbezek a helytartó tanácshoz.

- Tudomásul veszem. Azonban a katonai megcsapatást addig fölfüggesztem, s ha kell, karhatalommal is megakadályozom.

- Sose fárassza magát, domine, megvárjuk a helytartó tanács döntését. Kelj föl, fiam János!

János addig azt a taktikát követte, hogy mikor a városkapitány beszélt, akkor fölkelt, mikor a gróf érvelt, akkor visszafeküdt. De most már végérvényesen függõleges helyzetet vett föl, s csak aziránt voltak kétségei, hogy testi erejével a hajdúkat támogassa-e vagy a katonákat. A bakák tudniillik úgy gondolták, hogy ha már verekedni rendelték ki õket, és a törvény elvonta elõlük a kocsist, akkor a hajdúkon kell kimutatni a virtust. Össze is akaszkodtak velük, János azonban kénytelen volt a semlegesség terére lépni, mert a gróf rászólt:

- Takarodj innen, fiam, János, a lovakhoz. Az alkotmányos tényezõk harcához neked semmi közöd. Hanem azt ne felejtsd el, hogy mától fogva adósom vagy huszonöt bot kiállásáig.

Szegény feje akkor se felejthette volna el, ha akarta volna, mert minden fertály esztendõben törvénybe idézték. A városkapitány fölírt, a helytartóság leírt, helyszíni szemlét rendeltek el, ködszakértõket küldtek ki, tanúkat fogtak inkvizíció alá, elõállították a pereces kofát, kurrentálták a részeg csizmadiát, új törvényeket hoztak, régieket eltörültek - s ez csak a polgári közigazgatás volt. Vele párhuzamosan fejlõdtek a hadügyi bonyodalmak is, mert a katonaság se hagyta a jussát, s az mindig Bécsben kereste az igazságot.

Telt-múlt az idõ, János éppen olyan sebesen hajtotta a lovakat, mint azelõtt, de hogy az esztendõk még sebesebben haladtak, egyszer beállított a grófhoz:

- Méltóságos gróf úr, házasodni szeretnék.

- Nem ellenzem, édes gyerekem.

- De a méltóságos gróf urat kérném násznagynak.

- Vállalom, kedves fiam.

- De szeretném elõbb az adósságomat leróni.

- Nem lehet, fiam, meg kell várni, mit mond a törvény. De attól házasodhatsz, fiam, tudom én, hogy becsületes ember vagy, nem viszed el az adósságod a másvilágra.

A részeges csizmadia megkerült, de a pereces kofa meghalt, s János újra meginstálta a grófot.

- Méltóságos gróf úr, keresztelõre készülünk.

- Nem baj, fiam, csak fiú legyen, megint háborút jövendölnek az újságok.

- De méltóságos gróf urat kérném komának.

- No, még csak az kellene, hogy ne engem kérj!

- Hát az a kis adósság?

- Mindennek eljön az ideje, fiam, János.

Kezdett már deresedni a János üstöke, Dessewffy József gróf pedig miután nemes életét elfogyasztotta az õsi alkotmány védelmében, kezdte a testamentumát szerkeszteni, mikor megint beállított hozzá a János.

- Méltóságos gróf úr, úgy nézem én, hogy hiába várjuk mink az igazságot.

- Micsoda igazságot, lelkem?

- Hát a megcsapatásom irányában.

- Ami késik, nem múlik, fiam. A héten kaptam értesítést, hogy most már a kancelláriánál van a dolog. Majd... ne félj... aki rendes ember...

A többit elköhögte szegény öreg gróf, mert úgy süvöltött belõle az asztma, hogy rossz volt hallgatni.

- Nem jó lesz ez így, méltóságos gróf úr - csóválta a fejét János. - Szabad velünk az Isten, egyikünket is elviheti, másikunkat is, aztán kinek számolok én el akkor, ha, teszem azt, a méltóságos gróf úr... el találna múlni.

Már akkor csukladozott egy kicsit a János hangja. A gróf eltûnõdve veregette a teknõsbéka hátából faragott tubákos pikszist, amelyet még legénykorában adott neki emlékbe valami francia dáma.

- Igazságod van, fiam, János. Jó az, ha az ember idejekorán rendbehozza a földi dolgait. Majd kigondolok valamit, hogy a törvény sérelme nélkül eleget tehessünk az erkölcsi világrendnek.

Azt gondolta ki, hogy a megyei hajdúkkal mérette rá Jánosra a huszonötöt, amire a városkapitány is csak helyeslõleg bólinthatott le a mennyei kancelláriából. Mert a megye, az mégiscsak más, mint a katonaság, az édes közanyja mindnyájunknak.

Az öregnek különben nem tört csontja, a vármegye hajdúja kíméletesen kezelte a mogyorófavonót, s ha mi kis sajgást érzett volna is János, azt megváltotta a gróf huszonöt aranya.

- Ecce! - mosolygott az öreg méltóságos fáradt mélabúval, mikor az erkölcsi világrend helyreállíttatott - milyen hasznos intézet a vármegye! Hogy ez az izgága Kossuth mégse akar neki békét hagyni!

Ezt a legöregebb fiának mondta. Aurél grófnak, a konzervatív publicisztika X. Y. Z.-jének, akit kortársai a magyar Juniusnak neveztek, és a fontolva haladó jelzõvel ékesítettek.