Magyar nyelvmester Bécsben

A magyar sajtó története Táncsics Mihály néven ismeri, de százegynéhány évvel ezelõtt a rendõrség Stancsics néven tartotta nyilván mint gyanús elemet. Úgy féltek tõle, mint a tûztõl, mert borzasztó felforgató ember volt. Például egyszer azzal állított be Borároshoz, a híres pesti városbíróhoz, akinek impériuma alá tartoztak az idõben az elemi iskolák is, hogy õ inasiskolát akar csinálni Pesten. A városbíró nagyot nézett. Hivatalánál fogva sok mindenféle fantasztával volt már dolga, de ilyen megkeveredett emberrel még nemigen találkozott.

- Kiféle, miféle kend? - vallatta a peregrinus formájú, nem nagyon divatosan öltözött kócos embert, akinek gubancos szakállát már csipkedni kezdte a dér.

Ami a mifélét illeti, a torzonborz embernek volt miben válogatni. Fele úton volt a harminc és negyven közt, s legalább tíz életpályára tekinthetett vissza. Volt béres, favágó, kocsis, kukoricacsõsz, harangozó, falusi kosta, takácslegény, nagyúri házak nevelõje, jurátusok csizmapucolója és szótárkészítõ. De õ a tizenegyedik foglalkozást vallotta magáénak.

- Magyar író vagyok.

A városbíró egy kicsit megenyhült, és elmosolyodott. Hja, magyar író! Hát persze hogy annak nem úgy szolgál az esze, mint más rendes embernek.

Stancsics elõgombolta az írásait. Tessék, huszonnégyéves korában beíratkozott a gimnáziumba, s azóta nemcsak azt végezte el, hanem a tanítóságot is kitanulta Budán.

- Jó, jó - bólogatott a városbíró -, de hát tud kend magyarul írni?

A kérdés nem volt egészen indokolatlan. Akárhány híres iskolában olyan német vagy tót ember tanította a magyar nyelvet latin könyvbõl, aki egy szót se tudott magyarul, ha a könyvet letette a kezébõl.

Stancsics erre is tudott kádenciát. Most már könyvet gombolt ki a ruhájából. Az volt a címe: Magyar és német beszélgetések.

- Ezt én írtam, tessék megnézni az úrnak. A József nádor gyerekei is ebbõl tanultak meg magyarul. Még akkor nem volt elkobozva a könyv.

- Hát aztán mért kobozták el? - füttyentette el magát a városbíró.

- Azt a palatinus úr õfensége tudja. Egyszer kivette a gyerekek kezébõl a könyvet, és úgy mondják, valami olyast talált benne, amit veszélyesnek talált a haza nyugalmára.

- Hm, hm - csóválta a fejét Boráros, és felnyitotta a nyelvkönyvet. De mindjárt be is csukta, és visszaadta a szerzõnek. Azon az állító mondaton akadt meg a szeme, hogy: minden ember egyenlõ. Ez ugyan mondatnak egészen kifogástalan mondat lehet még magyar nyelven is, de veszedelmesnek még németül is veszedelmes.

- Mondja el kend röviden, mit akar.

- Én szobát kérnék az iskolaépületben, hogy én ott összegyûjthessem vasárnaponként a pesti inasgyerekeket, és ingyen taníthassam õket.

- Az inasokat? - húzta fel a szemöldökét a városbíró. - És mire akarná kend a pesti inasokat tanítani?

- Magyar beszédre - vetette szét a két karját a peregrinus. - Mily szép volna az, ha Pesten magyar beszédet is lehetne hallani az utcán!

Boráros nemcsak tanult, mûvelt férfiú volt, hanem igen értelmes ember is. Hogy a palatinus magyarra taníttatja a gyerekeit, azt még csak megértette valahogy. A nagyuraknak néha különös passzióik vannak, de azoknak nem árt meg semmi. A palatinus gyerekei majd csak megélnek valahogy akkor is, ha magyarul beszélnek. De aki olyanokat képes kigondolni, hogy a pesti utcán magyarul beszéljenek, azzal csakugyan kíméletesen kell bánni, ha máskülönben ártatlan ember. S mivel Borárosban sok volt az emberség, nem a hajdúival kényszerítette visszavonulásra a peregrinust, hanem õ maga tologatta ki mosolyogva az ajtón.

A népírót azonban nagyon elkeserítette a kudarc. Nem is ment addig haza - valahol az Orczy kert körül lakott akkoriban, Rousseau filozófiájával és saját maga által termelt krumplival táplálkozván -, míg egy kis panasszal nem könnyített a lelkén. A Beimel-nyomdába is benézett. Heckenasthoz is, Ki1iánhoz is, a két kiadóhoz - mindenüvé, ahol egy kis trécselésre össze szoktak ülni az írók. Talált is részvevõ kebelt, Garay János is segített neki búsulni, Kunoss Endre is, a két költõ. De a prózaírók már akkor is huncut emberek voltak, különösen a szerkesztõk, akik a hetilapokban mélabúról és színes divatmellékletekrõl gondoskodtak hazánk szebblelkû leányai számára. A népíró bejáratos volt minden szerkesztõségbe, sõt néhol szívesen is látták. Különösen, ha Bajzát vagy valamelyik akadémikus literátort kellett kikészíteni. A jóhiszemû, naiv népírót neki lehetett ugratni magának Széchenyinek is, csak alkalmas jelszót kellett tüzes taplónak a fülébe dugni. Mikor azonban a szilaj harcos egy pár cipõre való honoráriumot kért, legfeljebb egy cipóra valót kapott.

Most azonban a Rajzolatok szerkesztõje jó tanáccsal fizette ki.

- Elhibáztad a dolgot, Miska barátom. Nem Pestet kell megmagyarosítani, hanem Bécset.

- Bécset?

- Persze. Pest aztán magától is utánamegy Bécsnek.

- De hát ki akar Bécsben megmagyarosodni?

- Mindenki, barátom. Futár hozta a hírt, hogy a bécsiek mind meg akarnak tanulni magyarul, s egy ezüstforintot fizetnének egy óráért, ha alkalmas magyar nyelvmestert találnának.

A peregrinus másnap már útban volt Bécs felé. A tél korán befogott, november közepén már hó borította az országutakat, majd két hét beletelt, mire Stancsics népíró meglépte az utat. De életének ez volt a legszebb útja. Ezüstforintosok csikorogtak a lába alatt nappal, és ezüstforintosok csillogtak rá a téli égrõl éjszaka. Minden órára egy ezüstforintot! Reggel hatkor már munkába lehet venni a koránkelõ bécsieket. Délig hat ezüstforint. Este hétig, egyórás ebédszünettel, megint hat forint. Egy esztendõre csak háromszáz napot számítva, a többit leütve az ünnepekre, háromezerhatszáz forint ezüstben, vagyis nyolcezer váltóforint. De hát el lehet ennyi rettenetes pénzt költeni? Talán. A népíró elõször Julcsára gondolt, a húgára, aki Hollner mézeskalácsoséknál szolgált Fehérvárott. Egyszer tíz forintot kért tõle kölcsön, s megesküdött neki, hogy mindjárt visszafizeti a pénzt, mihelyst megírja a szülõvármegye, Veszprém monográfiáját, s Heckenast úr ád érte ötven forintot. Sajnos, Heckenast úr nem akart belemenni ilyen nagy üzletbe, s Julcsa öt év óta hiába várja a tíz forintját. Nos, most majd megkapja kamatostól. Igen, az lesz az elsõ, hogy kiházasítja a húgát. Házat is, földet is vesz neki. Aztán jön az öccse, Jancsi, aki paszomántossegéd Pesten. Eddig csak azzal mutathatta ki iránta való szeretetét, hogy neki olvasta fel elõször a magyar hon üdvét célzó rajzolatjait. Most mûhelyt vagy boltot fog neki venni, válasszon, amelyiket akarja. De mi lesz aztán a többi pénzzel? Talán a szülõfalujában, Ácsteszéren kellene egy ispotályt építtetni? Aztán az izsáki iskolára is gondolni kellene, ahol segédtanító volt, két elemi végzettséggel, tizennyolc éves korában, s egy könyvet talált a kántor gerendáján, amelybõl megtudta, hogy van egy Afrika nevû világrész is, s azt olyan emberek lakják, akiknek fekete a bõre. Igen, ezzel az iskolával okvetetlen csinálni kell valamit. Az izsáki gyerekeknek nincsen olvasókönyvük, hanem minden tanuló elviszi hazulról az imádságos könyvet vagy a kalendáriumot, s abból tanulnak meg olvasni egyenként, addig a többi birkózik vagy pandúrt és zsiványt játszik a szalmásistállóban. No, az nagy öröm lesz Izsákon, ha õ minden gyereknek egyforma olvasókönyvet vesz - ilyen iskola tán még nem is volt az Alföldön. De még akkor is tömérdek pénze marad. Örökáron megveheti a krumpliföldet az Orczy kert mellett. Aztán... aztán... talán azt a mellényt is vissza lehetne váltani, aminek az árából egyszer Vörösmarty Mihályt jóllakatta...

Pesti deák volt akkor, innen-onnan tíz esztendeje lesz már, ötödikes gimnazista, de szakállas, bajuszos. Egyszer óra közben egy felsõbb osztályos deák szaladt utána, Szalay László nevezetû.

- Miska bácsi - lobogtatott elõtte egy szürke papírtáblás könyvet -, megvan-e már ez magának?

- Mi az, öcsém?

- Ez a Zalán futása, Miska bácsi.

- Nem, öcsém, az nincs meg, de már olvastam. Greguska tisztelendõ úr ideadta elolvasni az övét.

- Vegye meg, Miska bácsi, az Isten is megáldja. Csak öt váltóforint az ára.

Az öreg diák elnevette magát.

- Hát van ennyi pénz a világon, öcsém?

Szalay László felsõbbosztályos ifjú deák nagyon elszomorodott.

- Vörösmarty Mihálynak kellett volna a pénz. Nincs neki mibõl megebédelni.

- Nincs? - mosolyodott el az öreg deák. Azon mosolygott, hogy õ már két napja nem ebédelt; de ezt nem mondta, csak megrántotta a szép fekete mellénye alját. - No, ha erre a mellényre ad a zálogos egy ebédre meg egy vacsorára valót, akkor megveszem a könyvet, és jóllakhat Vörösmarty Mihály.

Jól is lakott, mert akadt olyan zálogos, aki méltányolta a mellényt. Igaz, hogy olyan is volt a mellény, amilyent még nem szült szabóipar. Egy ácsteszéri takácslegény volt annak a gazdája valamikor, Kertész János nevezetû, aki a katonafogdosás elõl kiszökött Angliába, s húsz esztendeig ott inaskodott egy nagy úrnál, természetesen frakkban. Húsz esztendõ múlva erõt vett rajta a honvágy, visszahozta a falujába, mégpedig frakkostul. Itt Mr. Kertész söprûkötõi pályára lépett, s mivel a söprûkötés és a frakkviselés közt összeférhetetlenség esete forog fenn, Mr. Kertész levágta a frakk farkát. A Stancsics-gyerek pedig, mint élelmes ember - abban az idõben takácsnövendék - megvette és mellényt varratott belõle magának, aminek csodájára járt az egész falu. Mert az sohase lett tarkás, és sohase vörösödött ki, mint amit az ászári görög boltos árult, hanem mindvégig fekete maradt, mint a bogár, még akkor is az volt, mikor a pesti zálogoshoz vándorolt, hogy a Zalán futása költõje ebédet rendelhessen magának valamelyik csapszékben.

Hát azt szerette volna nagyon a peregrinus, ha a bécsi ezüstforintokból a maga számára is kiszoríthat annyit, hogy ezt a csodamellényt kiválthassa a rabságból.

Azonban elõre nem látott akadályok merültek fel. Bécsben nagyobb volt a rend, mint ahogy a peregrinus gondolta.

Mivel nem kiálthatott be minden kapun, hogy itt a valódi magyar nyelvmester, hirdetni akarta magát egy bécsi újságban. Ott azonban azt mondták neki, hogy a hirdetést meg kell fizetni. De fizetés ellenében is csak úgy veszik fel, ha a rendõrség megadja a nyelvmesterségre a licencet. A rendõrség azt mondta, hogy õ megadni megadja, de elõször bizonyítsa be a Herr Schriftsteller, hogy tud magyarul. Azt pedig azzal bizonyítja be, ha írást ad neki róla Márton József professzor úr, aki a bécsi egyetemen magyar nyelvet tanított volna, ha lett volna kinek.

Márton professzor egy kis dörmögés után ki is adta a testimoniumot, de a mariahilfi rendõrség húzta-halasztotta a licencet. Valósággal kirabolta a peregrinust. Mindennap tizenkét ezüstforinttól fosztotta meg! Február végére már kilencszáznégy ezüstforint vesztesége volt. Mindig ezt számítgatta, ahogy a Kärtnerstrassén hányta a havat, lényegesen kevesebb napidíjért, mint amennyire mint nyelvmester számított. S ezt számítgatta azokon a napokon is, amikor a magyarok istene rosszkedvû volt, és nem adott hánynivaló havat a bécsieknek. Ilyenkor a peregrinus a könyvkirakatokat meg a virslikirakatokat nézegette, néha magányosan, néha mecénásával, akit Bíró Miklósnak hívtak, s valahonnan Erdélybõl peregrinált Bécsbe. Mecénássága abban állt, hogy pipája volt neki, s azt a bécsi kirakatok elõtt felváltva szívta Stancsics Mihály magyar népíróval.

Tavasz felé azonban rámosolygott az ég a peregrinusra. Igaz, hogy a hó elolvadt, de Kleener gombkötõ üzent érte, hogy neki nyelvmesterre volna szüksége. Fizetni ugyan nem fizet egy ezüst forintot óránként, hanem mindennap megebédelteti a nyelvmestert.

Stancsicsnak felragyogott a szeme. Mégiscsak sikerülni fog Bécset megmagyarosítani!

- Gut Morgen! - köszönt be a gombkötõnek.

- Adjon Isten - köszönt vissza a gombkötõ. - Beszéljen csak velem magyarul, barátom, az Isten tüze pusztítsa el azt is, aki a német szót kitalálta!

- Hát nem magyar nyelvmester kell az úrnak? - képedt el a népíró.

- Dehogynem! Olyan magyar nyelvmester, aki engem a német írásra, olvasásra megtanítson, mert nem tudom rendesen kiállítani a számlákat a kuncsaftoknak, és ezért mindig becsapnak ezek a rõzsérevaló bécsiek.

Így aztán se Julcsa nem kapott házat, se Jancsi mûhelyt, s Táncsics Mihály sohase bírta kiváltani a mellényt, amelynek majdnem olyan különös volt a pályafutása, mint a gazdájának.