A Duna a Tiszán

Innen-onnan száz esztendeje, hogy a Duna elõször megnyergelte a Tiszát. Tudniillik a Duna nevezetû gõzhajó, amelyiken Széchenyi István nevezetes tiszai tanulmányútját megtette.

Ez a tanulmányút - 1833 nyarán - beletartozik a magyar történelembe, s a legnagyobb magyar életírói eléggé méltatták is már. Maradt azonban a históriai út szegedi stációjáról olyan följegyzés is, amirõl eddig nemigen tud a nyilvánosság, pedig nincs minden érdekesség nélkül. Névtelen szerzõje valamelyik szegedi piarista lehetett, aki annak idején szemtanúja volt a szegedi látogatásnak, mégpedig jó szemû tanúja. Tisztában volt vele, hogy a halhatatlan vendégnek minden lépését érdemes följegyezni.

A krónikaíró szerint Széchenyi nem annyira váratlan, mint inkább hirtelen érkezett Szegedre. Várni már augusztus elején várták, mert olvasták a Jelenkorban, a Széchenyi lapjában, hogy a gróf a Duna-torkolattól gõzhajón akar feljönni Szegedre. De hát nem jött, akárhogy várták, és így hiába esett az a szép köszöntõ beszéd, amit neki szánt Miskoltzy spektábilisz. (Aljegyzõje volt a városnak, máskülönben nagyon rendes viseletû fiatalember, csakhogy nem restellt a pesti újságokba is irkálni, és még a nevét is alája tette a theátromi levélnek.)

Történt azonban szeptember 3-án délelõtt, hogy fõtisztelendõ Gruber Nep. József, a kegyes oskola igazgatója, kiment egy kicsit szellõzködni a vízpartra. Látja ám, hogy a sörházkaszárnya elõtt nagyon sokadoznak a népek, és igen néznek lefelé a Tiszán.

(A szó köztünk maradjon: ez a „nagy sokaság” szöget ütött a fejembe. Most se nagyon sokadozik a szegedi nemzet a Tisza-parton, hát mi keresnivalója lett volna ott száz esztendõvel ezelõtt? Megnéztem az Örök naptárban, milyen napra esett abban az esztendõben szeptember 3. Hát szerdai napra esett: hetipiac volt.)

Egyszóval csakugyan sokadoztak a magyarok, s Gruber fõtisztelendõ úr fölkérdezte õket:

- Mit szömlélködnek kendtök, embörök?

Megmutatták neki, hogy valami csoda úszik víz ellen a Boszorkány-sziget felül. Olyan, mintha hajó volna, de hajó nem löhet, mert nem vontati senki. Aztán mög kéménye is van, s az úgy pipál, hogy az már nem csak, hanem ugyancsak.

Hát embörök, ilyet még nem látott az embör, mióta kétágú.

Gruber fõtisztelendõ úr se látott még ilyent, de mint olvasott férfiú, mindjárt tudta, mirõl van szó, s el is magyarázta a népeknek, milyen elmemíves szerkeztetés az a gõzhajó, és milyen gépelye van annak. (Nem érdektelen megemlíteni in parenthesim, hogy a barbár szittyák sokkal nagyobb flegmával fogadták az elsõ gõzhajót, mint a mûvelt nyugatiak néhány évvel azelõtt az elsõ vasutat. Például mikor Potsdamba befutott az elsõ gõzmozdony, s a hivatalból jelenlevõ rendõrfõnök meglátta a prüszkölõ és füstokádó masinát, eszeveszett kiabálással nyargalta be a várost:

- Meneküljön, aki tud! Itt a veszedelem!)

A magyarázatba beledurrantott a gõzhajó tarackja: három üdvlövéssel köszöntötte a várost. El lehet képzelni, mekkora lett erre a csudálkozás, sõt némely részen az ijedelem is. Aki rác volt a szájtátók közt, azt arról lehetett megismerni, hogy mind keresztet vetett ijedtében. A mi fajtánkat nem ilyen ijedõs bordában szõtték. Amikor közelebb ért a hajó, ki lehetett venni, hogy a parton versenyt futnak vele az alsóvárosi legények, jókedvû nyihározással, ki gyalog, ki lóháton. És ki lehetett venni azt a torzonborz férfit is, aki a hajóról a kalapját lengette a part felé: az volt Széchenyi István.

A Duna körülbelül ott kötött ki, ahol most Klebelsberg miniszter úr építteti az egyetemi klinikákat, és a grófot Gruber fõtisztelendõ köszöntötte az elsõ istenhozottal, s mindjárt meghívta ebédre is a kegyes atyákhoz.

- Már csak egy kis hirtelen-hamar-jóra, mert nem voltunk fölkészülve a méltóságos gróf fogadására.

Széchenyi szívesen fogadta a meghívást maga és hajóskapitánya nevében, s ahogy a nagy sokaságot látta, szokása szerint mindjárt felhasználta az alkalmat a tanításra. Elmondta, mi az a gõzhajó, hogy dolgozik az, mi a haszna, aztán megkérdezte az embereket, mit szólnak hozzá?

Hát mit szóltak volna? Azt szólták, amit ilyenkor mondani illik. Huncut portéka. Szép kitalálás. Jeles szerzet. Mindössze egyetlen egyéni vélemény hangzott el. Egy palánki magyar azt mondta:

- Úgy kapari a kereke a vizet, mint a kutya.

Azalatt Gruber igazgató úr szétszalajtotta az örömhírrel a fiatal piaristákat a városban, s meghívta ebédre a helyi notabilitásokat. Két nagyra menendõ fiatalember is volt köztük, egyik Klauzál Gábor hites ügyvéd, a másik egy fehér dolmányos dzsidáskapitány, Kiss Károly, a fõbíró fia, az Auróra novellaírója, késõbb elsõ szegedi tagja az Akadémiának. A többi úr csupa magisztrátusbeli volt, „elülülõk” és „alelülülõk”.

A szegedi urak szívbõl megvivátozták ugyan a grófot, de úgy maguk közt csekélylették egy kicsit. Mert külsõre nem mutatott olyan gigászt, mint Wesselényi Miklós, középtermetû, nem nagyon vállas ember volt, és cigánybarna arca nem különösen magyar jellegû. Maga mesélgette többször, hogy a Tisza mentén csak akkor hitték el neki, hogy mégis magyar ember, ha megduplázta a porciót a marhapaprikásból, és leöntött rá egy meszely homoki vinkót. Pedig annak akkor olyan veszett híre volt, hogy ha ökörbe öntenék, úgy meghidegülne tõle a vére, hogy hal gyanánt lehetne megenni a húsát pénteken.

Hát a gróf a piaristáknál is bebizonyította, hogy mégiscsak magyar ember. Kétszer szedett a halpaprikásból, és kegyelmet talált színe elõtt az atyák szívnyitogató bora. (Azt nem a homok termette.) „Aztán szivarra gyújtottak, és igen nyájas és szellemdús társalgás indult meg az urak közt.”

(Itt megint bele kell köhögnöm egy kicsit a memoárba. Széchenyi nem szivarra gyújtott, hanem cigarróra, mert még akkor ez volt a becsületes neve a saját bõrébe takart dohánytekercsnek. Helmetzy szerkesztõ úr ugyan - ez volt az a híres nyelvújító, „aki a szavakat elmetszi” - megpróbált magyar nevet adni az indigenának, elnevezvén azt szipának, de ezen nagyon fölbosszankodott Vörösmarty. Miért szipa, mikor az vénasszonyt jelent? Azért szipa, mert szipákolják - fûzte tovább a polémiát Helmetzy. - Az nem igaz, a tubákot igen, azt szipákolják, de ezt szívják - felelte Vörösmarty -, tehát legyen a neve szivar. Ez megint a finom ízlésû Császár Ferencnek nem tetszett, mert varon végzõdik, az pedig igen póri dolog, hanem inkább legyen szivola, mert ebben a szóban költészet van és kéjgyönyör. Széchenyi maga is nyelvújító volt ugyan - az ön szót is tõle kaptuk a durva kend és a rideg maga helyett ‑, azonban a szivart egy darabig õ se tudta bevenni, hanem cigarrónak nevezte.)

Tehát cigarróra gyújtottak az urak, és megindult a refektóriumban a nyájas és szellemdús társalgás. A fõbíró elmondta, hogy a tavaszon cserkészgetett a Makkos erdõben, és õzet lõtt, amirõl csak közelrõl derült ki, hogy nem õz volt, hanem a Gacsi cigány purdéja. A fõbíró elítélte magát tizenöt forintra, mert vagy fõbíró az ember, vagy nem, s ebbõl nyaralt ki a cigány famíliástól. Most, havi búcsúkor azonban beállított a fõbíróhoz, aki igen dühösen fogadta, mert azt hitte, hogy zsarolni akar az akasztófáravaló. Pedig dehogy akart, nagyon jó szándék vezette a jámbort: azt jelentette be, hogy van neki másik meglõni való purdéja is, azt is átengedi a nemzetes úrnak tizenöt forintért...

Aztán a gróf kezdett el anekdotázni, csakhogy oly különös anekdotái voltak, hogy azoktól az arca nevetett ugyan az embernek, de a szíve könnybe lábadt tõlük.

Például, hogy Fiuméban, az egyetlen magyar kikötõben jár az angol kereskedõ, Mr. Smith, aki nem tud, csak angolul. Tanácsolják neki, hogy ha itt boldogulni akar, akkor jó lesz megtanulni az ország nyelvét.

- De melyiket? - kérdi az angol. - A latint, a németet vagy a horvátot?

Fogalma se volt róla, hogy Magyarországon magyarul is lehet beszélni.

Minél tovább beszélt Széchenyi, annál mélyebb lett a csend. És mikor õ is elhallgatott, felállt a vicerektor. Karácsonyi Imre, hetvennégy esztendõs aggastyán, és könnybe lábadt szemmel megsimogatván a vendég homlokát, így idézte az öreg Simeont:

- Most már elbocsáthatod, Uram, a Te szolgádat, mert szemeim látták, öreg kezeim megérintették annak homlokát, akit Te küldtél közénk világosságnak.

Ez után a jelenet után nem lehetett többet anekdotázni. Fölkeltek mindnyájan, és elkísérték Széchenyit a hajóra. A sarokról a gróf visszafordult, és gondolkozva nézegette a piaristák házát.

- Ottfeledett tán méltóságod valamit? Szaladjak érte vissza? - készségeskedett Gruber igazgató úr.

- Nem feledtem én semmit - mosolyodott el a gróf -, csak úgy vagyok, mint a kvártélyos huszár, aki mikor tovább marsol, megfordul a sarokról, és visszanéz az elhagyott kvártélyra, hogy máskor is odataláljon, ahol olyan jó dolga volt.

Mire a Duna fedélzetére értek, ott már egész sereg tisztelgõ küldöttség várta Széchenyit. Mindenkihez volt jó szava. Külön is bemutatták neki Ábrahám Jánost, a leghíresebb szegedi supert, aki se rajzolni, se írni nem tudott, mégis olyan hajókat épített, hogy hírük volt az országban.

- Tudna-e ön ilyen hajót építeni? - kérdezte tõle tréfálkozva Széchenyi.

- Akár holnap, méltóságos uram, mert megnéztem tövirõl hegyire. Csakhogy amit én építenék, az erõsebb lenne ennél.

- Az ám - biccentett Széchenyi -, de annyival nehezebb is lenne, és nem lehetne vele hajókázni a Dunán.

(A sógor nem szólt semmit, hanem egy esztendõ múlva olvashatta Széchenyi a Jelenkorban, hogy a szegedi hajóács a maga készítette hajóval a még akkor meg nem nyitott Vaskapu rettenetes szirtjei közt - lásd az Aranyembert - lement a Dunán Galacig, ami olyan bravúros tett volt, hogy még az Augsburger is megemlékezett róla.)

Amikor kibeszélgette magát a gróf a szegedi polgárokkal, mindnyájukat meghívta másnap reggelre hajókirándulásra Algyõre, mégpedig asszonyostul, lányostul. Este csak néhány kereskedõ látogatását fogadta - csupa német és szerb emberét -, akiket arra akart rábeszélni, hogy vásároljanak Dunagõzhajózási részvényeket. Ennyire azonban már nem ment a lelkesedés, Szegeden egyetlen részvényt sem lehetett elhelyezni, amit késõbb bosszúsan is emlegetett Széchenyi.

Másnap reggel fél négykor ágyúdörgés közt indult meg a Duna fölfelé vagy kétszázötven szegedivel. A Tisza két partján föl Tápéig legalább tízezer ember lobogtatta a kendõjét a soha nem ért látványosság örömére. A gróf szüntelen magyarázott egy ezüstgombos nádpálcával, amit valamelyik szegedi úr támasztott a hajó oldalához.

- Igen csinos - mondta Széchenyi. - Az angol urak is ilyent hordanak, nem olyan vademberes furkósbotokat, mint amilyeneket minálunk látni.

Délre már megint bent volt a hajó a szegedi Tiszán. A kikötõhelyen. Széchenyi magasra emelte az ezüstgombos pálcát:

- Uraim, kellemes utunk véget ért, és ki tudja, jövünk-e még így össze valaha? Kié ez a pálca? Szeretném tulajdonosának visszaszolgáltatni.

A közönségbõl elõlépett Osztrovszky József választott polgár - így hívták akkor a városatyát ‑, és meghajolt Széchenyi elõtt:

- Méltóságos gróf úr, a bot az enyém, de nagyon boldog volnék, ha azt az elsõ szegedi gõzhajózás emlékére megtartani méltóztatnék.

A gróf vonakodott egy darabig, de végre elfogadta a pálcát, levitte a kabinjába, s felhozott onnan egy karneolköves aranygyûrût.

- Kedves barátom - mondta Osztrovszkynak -, a keleti népek csak ajándékért fogadják el az ajándékot. Mi is kelet népe vagyunk, viselje ön ezt a gyûrût e szép nap emlékére.

Ebéden Babarczy alispánéknál volt Széchenyi, ebéd után a városban nézett széjjel, amiben azonban, megmondta õszintén, nem nagy öröme volt. Különösen a poros, szennyes, piszkos piactér keserítette el, amivel Miskoltzy spektábilisz sohase dicsekedett el a pesti lapokban.

- Látja, kérem - mondta Széchenyi ironikusan a polgármesternek -, mennyivel okosabb volna, ha ezen a huszonhat holdas pusztaságon kolompárt termelnének!

Senki se álmodta még akkor, hogy ez a pusztaság száz év múlva az ország egyik legszebb kertje lesz, és a Széchenyi nevét viseli, aki márványba öltözve néz rajta végig...

Este a kaszinó vendége volt a gróf, s bár forrásom nem mondja, biztosra vettem, hogy errõl a vigadozásról valami nagyszerû tudósítást küldhetett a spektábilisz Pestre. Meg is találtam a Honmûvészben, oly szép, hogy érdemes szóról szóra kiírni:

- Szabadabban fakadozott minden tag vigadozása, midõn a hazai kaszinó-intézet nagymesterének, az ország elõmenetelének tollal s értékkel buzgó elõmozdítójának hosszas éltetéseért jelentett lelkes kívánatok közt ürültek a pezsgõboros áldomáspoharak.

Közpolgári nyelven ez annyit tesz, hogy éjfélig tósztoztak a nemzetes urak - szerencsére a tósztok mind elvesztek, s így nem írhatom ide õket közokulásra.

Különben ez alkalommal a nevét is beírta a legnagyobb magyar a kaszinó emlékkönyvébe. Három rovata volt az emlékkönyvnek: a vendég neve, karaktere, bevezetõje. A gróf így töltötte ki a rovatokat: Neve: Széchenyi István. Karaktere: Semmi. Bevezetõje: Kiss Károly.

Az urak nagyot néztek azon, hogy: karaktere semmi.

- Ne akadjanak ezen fel, uraim - magyarázta ki magát Széchenyi. - Nekem most nincs hivatalom, tisztségem, abszolúte semmi se vagyok, csak egyszerû napszámosa a hazának.

A haza egyszerû napszámosa másnap reggel, szeptember 5-én hagyta el Szegedet. A kerékház fedelén állt, s kezében az Osztrovszky-féle nádbottal, levett kalappal integetett búcsút a kegyes atyáknak, akik meghatottan néztek utána. Aztán bement a kabinjába, s beírta a naplójába úti impresszióit, amiket így fejezett be:

- Boldogabb jövõ nemzedékek! A ti nagyobb és szélesebb tudástok benneteket türelmesebbekké, erényesebbekké fog tenni, mint mi vagyunk. Fogadjátok egyik õsötöknek üdvözlését!

...Úgy hallottam, a Széchenyi karneolos gyûrûjét ma is õrzi féltett ereklyéül az Osztrovszky-család. Hogy ezt az írásban hagyott ereklyét õrzi-e a mai nemzedék, arra feleljen meg kinek-kinek a lelkiismerete.