Kevély Kereki

Kevély Kereki történetét a nagyapámtól hallottam. Õ volt a legmódosabb ember a szentmártoni határban, ahol a nagyapám zsellérkedett. Házainak, pusztáinak, majorságainak maga se tudta számát. Négylovas hintón járt tán még az udvarra is, aranyból volt tán még a csizmavakaró kése is.

No, ez nem lett volna hiba, csakhogy a kevélysége még a gazdagságánál is nagyobb volt Kereki uramnak.

- Aki pénzes, legyen kényes - ez volt a szavajárása, s ugyancsak tartotta is magát ehhez a törvényhez. Eszeért, érdemeiért senkit meg nem süvegelt, hanem azt megkívánta, hogy õelõtte mindenki lekapja a fején valót, akinek kevesebb a garasa az övénél. Arra aztán õ is rávicsorította a fogát nagy leereszkedõen, hanem a süvegét akkor se billentette meg.

- Ha én mindenkinek visszaköszönnék: mindig járna a karom, mint az óra sétálója - szokta mondogatni kevélyen.

A nagyapám nagyon szomorú alkalommal látta elõször a kevély Kerekit. Arra virradóra, mikor a falujok porrá égett. Éppen azon tanakodtak szegény kárvallott emberek, hogy rakhatnának új fészket, mikor közéjük kocsikázott a kevély Kereki.

Hej, sietett is ám mindenki lekapni a süvegét a nagy úr elõtt!

- Hátha megszállja a jó lélek - gondolták magukban -, és vet egy kis segedelmet a falunak.

Kevély Kereki mindössze csak mérges szemeket vetett, mikor a sok födetlen fej között meglátott egy darutollas süveget, valami nyurga fiatalember fejében. Hosszú, sápadt legény volt, csak nagy fekete szeme égett, mint a parázs. Valami szegény vándorló diák lehetett, látszott a szegényes ruháján, a poros csizmáján.

- Hát az miféle jöttment ott? - horkant oda mérgesen Kereki. - Tán cinegét tartogat a süvege alatt, hogy nem meri megemelni?

- Nem ismerem az urat - felelte csöndesen a diákféle.

- Micsoda, hát nem lehet énbelõlem kinézni, hogy ki vagyok, mi vagyok? - kiabálta Kereki nekivörösödve. - Kapja le a süvegét, fiatalember, mert száz sárga csikó fickándozik a zsebemben. Éppen most eresztették ki a körmöci ménesbõl õket.

Azzal ráütött a zsebére úgy, hogy megcsendültek benne az aranyak.

De már erre még hátat is fordított a legény, s csak úgy a válla fölül szólt vissza.

- Meg nem süvegelem senki száz aranyát.

Összenéztek a falubeliek, mert tetszett nekik a beszéd, de annál jobban megzavarodott Kereki.

- Nini - mosolygott kínjában -, hátha megfeleznénk a száz aranyat? Ötven aranyért már csak megbillentheti a sipkáját az ilyen szegény diák?

A szegény diák megcsörrentette a markában az ötven aranyat, becsúsztatta a mentéje zsebébe, aztán legyintett a kezével.

- Hja, atyámfia - most már csak így tisztelte Kereki uramat -, nekem is van most annyi aranyam, mint kegyelmednek, hát akkor mért köszönjek én kelmédnek elõbb, mint kelméd nekem?

De már erre egészen meghökkent kevély Kereki. Különösen mikor észrevette, hogy a falu népének bánatában is mosolyog a szája sarka. Ezt a csúfságot el kell kerülni mindenáron.

Meg is próbálta, nagy alázatosra fogva a szót.

- Kedves öcsém-uram - kérlelte szépen -, fogadja el tõlem még ezt az ötven aranyat, és tiszteljen meg érte a köszöntésével.

A diák eltette a másik ötven aranyat is, és ráförmedt Kerekire:

- Hát már mér köszönnék én kendnek, mikor kendnek üres a zsebe, az enyémet meg száz arany húzza. Aki pénzes, legyen kényes, akinek meg üres a zsebe, az háromszor is kapja le a süvegét a magam formájú módos ember elõtt.

Lett erre olyan kacagás, hogy tán még most is hallja kevély Kereki, pedig lóhalálában vágtatott a faluból. A diákember pedig arra nyomban szétosztotta a száz aranyat a leégettek közt, aztán hátat fordított nekik, és igyekezett el a hálálkodások elõl.

- Jaj, csak a nevét mondja meg legalább, diák úr - rimánkodtak neki -, hogy legyen kit áldani még az unokáinknak is!

- Petõfi Sándornak hívnak - szólt vissza a deák, és búcsúzóban meglengette a darutollas süvegét.