Egy régi magyar stafétafutóról

Nem volt tagja se a MAC-nak, se az MTK-nak, se a KAOE-nak, s alighanem a fejéhez vágta volna a csirizestálat annak, aki megkérdezte volna tõle, hogy mint „lábon lévõ hosszútávfutó” részt vesz-e a „szenior bajnoki versenyen”. Aki pedig olyan csúnyaságot kérdezett volna tõle, hogy van-e tréningje, abba egész bizonyosan belehasított volna a dikiccsel.

Ebbõl látnivaló, hogy vargamesterséget ûzött ez a régi magyar stafétafutó, akinek se híre, se neve a magyar sport történetében. Igaz, hogy abban az idõben, mikor õ élt, a sport mint ilyen, még nem volt kitalálva, a kengyelfutást még nem tartották mûvészetnek, legfeljebb a kötéltáncost méltányolták. Nem úgy, hogy megválasztották volna követnek, hanem úgy, hogy telehányták a kalapját krajcárral, és megmondták neki, hogy õszi vásárkor is megint eljöhet, ha addig ki nem töri valahol a nyakát.

Egyszóval nagyon tökéletlen világ volt az, mikor még se Testnevelési Tanács nem volt, se labdarúgás nem volt - ámbár azért akkor is megesett az, hogy a virtusosabb legények hol a fejét verték be, hol a bordáját törték be egymásnak vasárnap délután. Csak éppen hogy az ilyesmi még akkor nem ment közügyszámba, és az újságok nem írtak róla vezércikket. Grófnak kellett annak lenni, s annak is lóháton járni, akinek az volt az ambíciója, hogy a kunsztjai belekerüljenek a Regélõbe vagy a Társalkodóba. Sándor Móric, a Metternich veje is így került bele még a mai elemi iskolai olvasókönyvek által osztogatott halhatatlanságba is. Valamelyik héten láttam egy ilyen okos könyvet egy falusi iskolában, ebben meg is van rajzolva a nemes gróf, amint Tatár nevezetû lovával a vásáros fazekasok cserepei közé rúgtat.

Jól van ez, hadd tanuljon nemzeti virtust a nép egyszerû gyereke, a kiskésit neki!

Hát ennek a legendás magyar úrlovasnak a kortársa volt az én stafétafutóm: Szombati uram. A keresztnevét nem jegyzi fel a régi újság, ahol rátaláltam, de éppen ez mutatja, milyen kiváló ember volt, hogy csak vezetékneve van, mint Blüchernek vagy Wellingtonnak. Ha közönséges csizmadiamester lett volna, akkor „hallja kend Jánosnak” hívták volna.

Így azonban Szombati uramnak becsülték a Veszprém megyei nemes urak a híres szentgyörgyi vargát, akit inkább a lába tett híressé, mint a keze. Mert a kezével csakolyan csizmákat szabott, mint más istenteremtette csizmadia, ellenben a lábával olyan bravúrokat szerkesztett mint gyalogpostás, hogy a mi sportkedvelõ korunktól bizonyosan mesterbajnok címet és plakettet kapott volna érte - már az mindegy, hogy bõrbõl-e vagy bronzból. Még tán azt a szépséghibát is elnéznék neki, hogy nem l’art pour l’art szedte tenyerébe a lábát, hanem gyakorlati célból, õ bonyolítván le hét falu közt a hírszolgálatot, egy személyben lévén posta, távíró és telefon.

Beszélték, hogy egyszer valami kõkúti kasznár éppen akkor állított be hozzá csizmát méretni, mikor a mester már a kebelébe készítette az aznapi postát.

- No, Szombati uram - rúgta le a kasznár a lábbelijét -, mérjen nekem hamar valami szép, kecsege orrú báli csizmát.

- Szolgalatjára azonnal, tekintetes uram - övezte föl magát a mester egy bõrcingulussal, amibe a kostól származó dohányzacskót illesztette -, csak átszaladok ezzel a két levéllel a szomszédba.

A kasznár, aki igen istenes beszédû ember volt, nagyot dobbantott a megcsizmátlanodott lábával:

- Hû, a kirelájszumát annak a kend szurokkal keresztelt kálomista fejének, hát ha én a harmadik határból kendhez jövök csizmáért, akkor kend itthagy engem fél lábon ugrálni a csirizes tálban? Majd megtanítom én kendet urakkal bánni! Azt a dratvával összebarmolt keserves teremtésit kendnek!

Így kezdett bele a kegyes ember a magamódján való mindenszentek litániájába, de még Szent Krispinig se jutott el - aki azért lett a csizmadiák patrónusa, mert bort lopott, csak hogy legyen mibõl csizmát varrni a szegényeknek -, mikor Szombati uram már eléje guggolt, és az ölébe vette a fölmérendõ lábat.

- No, ez már más - enyhült meg a kasznár. - Látja kend, azt káromkodás nélkül is megmondhatta volna kend, hogy nem mén el kend addig, míg engem ki nem szolgál kend.

- De hát elmentem - szuszogta csendesen Szombati uram -, már meg is jöttem.

- Honnan a pokolból?

- Csak innen a szomszédból, Lepsénybõl.

Lepsény ma is három kilométernyire van Mezõszentgyörgytõl, a táblabíró világban lehetett hatra. Ebbõl azonban nemcsak arra lehetett következtetni, hogy a mezõszentgyörgyi varga jó futó volt, hanem arra is, hogy a kõkúti kasznár jó káromkodó volt, s az egyik csakúgy gyõzte szusszal, mint a másik.

Van azonban ennél hitelesebb történet is a Szombati uram nagy tehetségérõl, s ez már egy kicsit történelem is: belejátszik a szabadságharcba.

1848 október kezdetén volt az ozorai csata. Ugyan nem is csata volt az, hanem csata nélkül való kapituláció. Philipovits tábornok itt adta meg magát Perczel Móric Zrínyi-csapatának nyolcezer horváttal és tizenkét ágyúval. A két hadvezéren kívül nem érdektelen szereplõje volt a történetnek a mezõszentgyörgyi varga sem. Azért csak a historikusok szégyellhetik magukat, hogy a nevét nem jegyezték fel. (Pedig hát egy suszterral több igazán nem tehet kárt a történetírás méltóságában.)

Úgy esett a dolog, hogy az enyingi nagykocsma kaszinószobájában nemcsak a kártya szemét ütötték a nemes urak, hanem a horvátokat is. Már csak úgy szóval, mint a kávéházi konrádok elõdei. Hogy így kellene Görgeynek, meg amúgy Perczelnek. Soponyánál sütik a makkot a Jellasics eltévedt horvátjai, ha Perczelnek hírt lehetne róla adni, a tarisznyájába tehetné az egész társaságot. De hát ki lehetne hírvivõ? Toronyiránt, árkon-bokron keresztül, de sõt a horvát táboron keresztül Fehérvárig. Azt még tán Szombati uram se merné vállalni, pedig neki szárnyas bokája van, mint Mercuriusnak.

- Nono, tehetünk egy próbát - nyikorgott ki a mester hangja a söntésbõl. Ott kenegette nyakolajjal a kocsmáros barátságából, akinek levelet hozott a kajári jegyzõtõl.

Elmagyarázták neki, hogy és mit mondjon Perczelnek, és a lelkére kötötték, hogy most ez egyszer igazán szedje ám a tenyerébe a lábát.

- De már ezt a meszelyt itt nem hagyom - simogatta Szombati uram a szakállát -, mert mit tudhassuk, nem vetnek-e pányvát a nyakamba a granicsárok?

Az urak aztán nekiláttak a tarokknak, nagyon belemelegedtek, rájuk is reggellett, s csak akkor vették észre, hogy Szombati uram még most is ott ül a söntésben, s még most is szorongatja a réziccét.

- Hát kend még most se ment el? - förmedtek rája hazafias keserûséggel.

- De bizony már meg is jöttem - mondta nyugodtan a vargastaféta.

Persze egyszerre kiment az álom mindenkinek a szemébõl.

- Igazán? Beszélt Perczellel? Mit mondott? Hogy ment, mint ment?

- Hát a lábamon - mosolygott Szombati uram, és mutatta is a lábát, amit horzsolt egy horvát golyó, de már csak visszafelé futtában. Különben pedig elvégezte, amit rábíztak, megvitte Perczelnek a hírt.

- Üzent-e valamit?

- Hasznos munkát kívánt az uraknak - kacsintott a varga az asztalra a sok üres üvegre -, engem pedig föltisztelt egy pár csizmával.

Azzal elõhúzott a pad alól egy pár vadonatúj kordován csizmát. Finom pesti munka volt, úrnak való, kivarrva a szárán piros-fehér-zöld fonállal a nemzeti címer. (Még akkor rajta volt a korona is, de már csak olyan fityegõsen.) Az egyik szolgabíró mindjárt meg is ajánlott érte egy Ferdinánd-aranyat, de a mester nagyon felmérgesedett.

- Nem eladó ez akkora darab aranyért se, mint a tekintetes úr. Hanem, ahol én kaptam, ott az úr is kaphat, ha jól szalad.

Halálos-holtáig büszkesége volt a Perczel-csizma. Fel nem húzta, arra meg nagy volt, hogy a gomblyukában viselje mint polgári hadiérdemrendet, hanem felakasztotta a tiszta szobában a tükör fölé, s akkor húzta elõször a lábára, mikor megkapta a behívót, hogy gyalogoljon át a másvilágra. A fiához pedig az volt az utolsó intelme:

- Mezítláb jöttél a világra, igyekezz úgy átlábolni az életet, hogy te is ilyen csizmában ballaghass át az Úr színe elé.

Különben élete végéig megmaradt páratlan távgyaloglónak, s mikor egy tyúkszemes kundschaftja arról vallatta, hogy hogy bírja lábbal azt a sok sebes járást, azt felelte neki:

- Úgy, hogy nem annál a csizmadiánál dolgoztatok, akinél az úr.

A futós csizmadia ugyanis mindig mezítláb járt. Csak olykor húzott papucsot, mikor messze kellett neki szaladni.

Ezt csinálják utána a mai staféták!