Az aleppói basáról

Az aleppói basát, aki nem tudott törökül, Murad Tevfiknek hívták. Magyar neve is volt, noha magyarul se tudott: magyarul mai napig is Bem apónak hívják.

Bem apóról mindenki tud annyit, hogy - nini, mennyit is tudunk Bem apóról? Hát valamivel többet, mint amennyire az iskola tanított bennünket, az emberélet útjának felén túl csellengõ magyarokat. Abban a könyvben, amelyikbõl az én nemzedékem tanulta a haza történetét, Bem tábornoknak a neve se fordult elõ. Nem hát, mert vagy lojális nép vagyunk, vagy nem, a kiskésit neki. És mivel mi mindig lojális emberek voltunk éjfélig, a tantervet pedig rendesen éjfél elõtt szokták készíteni, különös tekintettel a hazafiságra, hát Bem apót egy kicsit kiszabták belõle. No, nem egyedül, hanem többedmagával együtt. A peloponnezoszi háborúnak hetek jutottak, a pún háborúkat hónapszámra mérték, de a szabadságharcot öt perc alatt lenyelte a tanterv minden dicsõségével együtt. S akkor is majdnem azt a fohászt küldte utána, amit a paraszt akkor szokott mondani, ha forrón nyelte le a gombócot...

Szerencsére Petõfi nevû tanítója is volt az embernek, meg Jókai tanár úrhoz is járt iskolába, s így mégiscsak tud egyet-mást Bem apóról. Osztrolenka véres csillaga... piski csata... Igen, rémlik valami. Csúnya, mogorva kis ember volt, bolondos egy kicsit. Abból is látnivaló, hogy úgy szerette Petõfit, akit a tábornok urak általában igen kellemetlen skriblernek tartottak. Aztán Tóth Béla sok anekdotát szedett össze az öregrõl, azokból is emlékszünk egyikre-másikra. Hogy is mondta csak azoknak a szász kamaszoknak, akik Löwenbundnak nevezték magukat, és elnyávogták magukat, mikor a huszárok kezére kerültek?

- Weinye nyicht, Löwe, weinye nyicht, geh zu Haus, es geschieht dir nyix.

Szóval, körülbelül tudunk annyit Bem apóról, amennyit általában tudunk nemzeti hõseinkrõl. De hogy miért lett belõle Murad Tevfik, és hogy mire végezte mint aleppói basa, arról még anekdotáink sincsenek.

A véletlen kezemre játszotta egy emigráns szabadsághõs kéziratos naplóját, egy negyedfélszáz oldalas könyvet, amely nyilván nyomtatva is adna annyit, mert olyan aprók a betûi, hogy szinte nagyító kell az olvasásához. Özvegy Kövessy Gyuláné úrasszony ajándékozta nekem nagyapjának, Árvay László honvédszázadosnak a följegyzéseit, amelyekben, úgy nézem, sok az ismeretlen adalék a bujdosók életérõl. Árvay László Sumlán elvált Kossuthéktól, s több magyar emigránssal Bemhez csatlakozott, aki Aleppóban telepedett meg lengyeleivel. Bem halála után azonban elhagyta a kolóniát, és Szíria, Egyiptom bebarangolása után amerikai farmer lett, megtanulta a mérnökséget, a szakácsmesterséget és a táncmûvészetet, majd Angliában próbált szerencsét, onnan még egy nagy keleti utat tett, s tízévi bujdosás után amnesztiával került haza. Az igazán világlátott ember teljesen visszavonult a közélettõl, s tisztes öregséget ért meg mint uradalmi tiszttartó.

Memoárjai, úgy látom, egész terjedelmükben megérdemelnék a kiadást, most csak egy-két, Bemre vonatkozó följegyzést szedegetek ki belõlük, amelyek, amennyire én meg tudom állapítani, soha nem jelentek meg nyomtatásban.

A „renegátok”: az emigrációs irodalomban állandóan így emlegetik Beméket attól kezdve, hogy áttérnek az izlám hitre, ami már Viddinben megtörtént, a bujdosás második hónapjában. A „renegátok” elég sokan voltak, Bemen kívül Kmetty, Guyon, Stein tábornok, vagy hetven tiszt, kétszázötven közember és néhány nõ a magyarok közül, a lengyelek közül is vagy százan. Az elsõ, aki kitért, Bem apó volt. Õt valószínûleg nem az a rémhír ijesztette meg, ami a többit: a törökök elhitették velük, hogy kénytelenek lesznek õket Ausztriának kiadni, hacsak az áttéréssel meg nem szerzik a török állampolgárságot. Bem, a lengyel vér, még gyerekkorában megesküdött, hogy élete fogytáig nem békül meg faja ellenségével, s esküjét megtartotta, mint Hannibál. Megtartotta még hite föláldozásával is. Úgy számított, hogy mint török hadvezér újra kezdheti a harcot a muszkával. Ha IV. Henriknek Párizs megért egy misét, Bemnek is megért ez a kilátás egy piros fezt. Neki tudniillik ennyibe került az egész kitérés, ami pedig az igazhitûeknél, mint Árvay elmeséli, elég körülményes mulatság.

Mielõtt valakit törökké keresztelnének, bejáratják vele a város fõbb utcáit, mégpedig teveháton, hogy jobban kitûnjön a tömegbõl. Elõtte jár a katonabanda õrjítõ muzsikával, mögötte pedig fehér lepedõs bajadérok táncolnak, akik a zene szüneteiben lililitet süvöltenek sajátságos trillákban. A szájtátók dülcsászával, dondurmával és egyéb émelyítõkkel kínálgatják a leendõ hitsorsost, még a moschéba nem érnek, ahol a dervis és a szakim - az orvos - várják az áldozatot.

Stein tábornok és Zerlecky ezredes csakugyan teveháton nyargaltak be a mozlemin üdvösségbe, a többiek azonban ilyen áron nem voltak hajlandók Mohamedet prófétájuknak vállalni. Erre aztán egyszerûbb ceremóniában egyeztek ki. Fölsorakoztatták õket Zia basa, a viddini mushir elõtt. Szelim effendi fölolvasott nekik a Koránból egy strófát, amit utánamormogtak, elmondatták velük az ismert török hiszekegyet, s akkor sorra járta õket egy török ezredes meg egy õrnagy.

- Mi nevet kívánsz? - kérdezte az ezredes.

Aki tudott török nevet, mondott egyet, aki nem tudott, vállat vont, bánja is õ.

- No jó - mondta az ezredes, s levévén a honvédsapkát az új igazhitû fejérõl, odaadta azt az õrnagynak, s belebújtatta a magyar fejet egy bojtos, piros fezbe. - „Szizin ad Süli olür.” (A te neved Süli lesz.)

A szertartás záradékául az õrnagy a kezébe adott honvédsapkát az arcához emelte, beleköpött, és illõ komolysággal földhöz vágta, mondván: - Szittim gyaúr!

Így lett Bem apóból Murad Tevfik basa, és hamarosan Aleppó kormányzója, akinek kijárt minden tisztesség és pompa, ami a padisah tábornokait megilleti.

Addig azonban, míg Aleppóba értek, sokat szenvedtek a balkáni téltõl. A Bem kétablakos szobáját nyolc mangál melegítette - réz parázstartó -, írás közben mégis megfagyott a tinta a szobában. Naponta kétszáz font finom faszenet tüzelt fel, éjszaka mégis ráfagyott a lehelete a fejealjára.

Egy darabig együtt ebédelt a kaszárnyákban az egész társaság, késõbb azonban Bem, aki Stein tábornokot halálosan gyûlölte, külön tálaltatott magának, segédtisztjével, Fialával és a naplóíró õrnaggyal. Õk voltak a kedvencei, s nekik kellett minden reggel megsétáltatni a kaszárnyaudvaron Bem két magyar vadászebét, a Milordot és a Komiszt. Gyakran megesett, hogy a magyar ebek összemarakodtak a török kutyákkal, s a hadi lármára az öregúr mindig odaugrott az ablakhoz, s onnan nézte a csata lefolyását. Ha Milord és Komisz vitték el a gyõzelem pálmáját, mindig kijárt nekik egy-egy szelet hideg birkahús.

Aleppóban nagy katonai parádéval és a Rákóczi-indulóval fogadta õket Szaid Musztafa basa. A „Hos geldi és szefa geldi” (légy szívbõl fogadott!) után maga kalauzolta õket a szállásukra. Külön kaszárnyát rendeztetett be számukra a szultán, francia szakácsot küldött nekik Sztambulból, s megkérdeztette, hogy van-e valami kívánságuk. A bujdosók olvasnivalót kívántak.

- Jó, meglesz - mondta a basa röviden, s feljegyezte mindenkinek a kívánságát. A legtöbb német-török vagy francia-török szótárt kért, mások Lamartine-ra ess Victor Hugóra kívánkoztak, Bem - Napóleon hadjáratait kérte.

Pár hónap múlva egész könyvtárat kaptak Párizsból.

Murad Tevfik basa azonban nem sok hasznát vette a napóleoni taktikának. Milord és Komisz az õsi taktika szerint vívott harcokat az aleppói csifutokkal, s egyébként csönd és béke volt Szíria fõvárosában. Árvay László naplói megtelnek rodostói hangulatokkal, s Osztrolenka véres csillaga kezd belefénytelenedni a polgári élet éjszakájába. Bem apó salétromkutatásokkal foglalkozik, s villát építtet magának saját tervei szerint Aleppó kertnegyedében. Egyszer az angol konzul, White úr mosolygó arccal jelenti, hogy hírt kapott Magyarországról.

- Mondja, mondja! - csillannak fel a fáradt szemek.

- Valami új konstitúció készül...

- Ej, mi közünk nekünk ahhoz! - legyint Bem apó, s elkezd beszélni a bagdadi görögdinnyérõl. Hogy micsoda nagyszerû teremtése az az Istennek! Azt mondják, kétszáz-kétszázötven fontosra is megnõ, majd kipróbálja jövõ tavasszal, ha megéri...

Ezen elmosolyodnak. Még otthonról ismert rögeszméje az öregúrnak, hogy õt 1850-ben temetik el. Fiatal korában kétszer is látta álmában a sírkövét, s mindig 1850 volt rajta.

Az 1850-ik esztendõ pedig már a vége felé jár. A sivatag arabjai már sokat nyargalásznak a városban. Murad Tevfik basa, aki járatlan az új hite szerint való kalendáriumban, azt hiszi, hogy ez valami sátorosünnepi készülõdés. Török tisztek felvilágosították, hogy ha itt ünnep lesz, abban csak a Monkir és Nakir angyaloknak telik öröme, mert õk járnak kaszával az élet vetésében. Úgy hírlik, hogy a puszták fiai lázadásra készülnek a szultán új fermánja miatt, amely az eddiginek kétszeresére emeli az adót meg az újoncot. Jó lesz résen lenni, megerõsíteni a várat, és idejében muníciót szerezni Sztambulból.

Osztrolenka véres csillagának a sors megadta azt a kegyet, hogy még egyszer ágyúdörgést hallhatott. De a sors kegye nagyon ironikus volt. Aleppó várfokairól nem a szabadság ágyúi dörögtek, hanem a török imperializmuséi, s egy szabad nép harcát fojtották vérbe, amely az élethez való jogát követelte.

1850. december 10-én a halálangyal csakugyan lefogta a magyar szabadságharc legzseniálisabb katonájának szemét. Az a hír járta róla, hogy a szíriai klímában kiújultak régi sebei, s ez a hír nem látszott alaptalannak. A vékony dongájú kis ember egész teste csupa sebhely volt már az erdélyi hadjárat idején is. Egyszer valamelyik csata közben az egyik tisztje nyugtalankodni kezdett, hogy elfogy a golyó, mire a másik azzal vigasztalta meg:

- Azért egyet se búsulj, komám, mert ha elfogy a golyónk, elõvesszük az öreget, van abban kis golyó, nagy golyó annyi, hogy kisegít bennünket.

Árvay memoárjai szerint Bemnek valami vigyázatlan fürdés ártott meg. „Kólikát kapott”, abból gyomorbaj lett, az orvosokat pedig mindig elkergette magától azzal, hogy nem élt õ soha patikaszerrel.

December 10-én reggel azonban mosolyogva fordult Kálozdy doktorhoz:

- Na, ez egyszer kapitulálok. Hozzátok azt a kotyvalékot!

Akkor azonban már nem lehetett rajta segíteni, s miután megmondták neki a konzílium eredményét, nyugodtan várta a halált este 11 óráig. Az utolsó öröme az volt, mikor halála elõtt egy negyedórával a francia konzul odahajolt fölé:

- Franciaországban kiütött a forradalom!

Ha vakhír volt is, ha kegyes csalás, nagy jótétemény volt. Az örök forradalmár fölkapta a fejét, de fölegyenesedni már nem bírt, csak a szeme lobogása mutatta, hogy szállni készülõ lelke a forradalmat élteti. Aztán visszahanyatlott az ágyba, és lecsukódott a szeme. Az utolsó sóhajtása ez volt:

- Szegény lengyel hazám, hát csak nem menthettelek meg!

Ez a halotti kép egy kicsit hasonlít a Székely Bertalan haldokló Petõfiére. De nincs benne semmi. Ha volt valaha gyakorlati fanatikusa a lengyel szabadságnak, az aleppói basa az volt.

Másnap reggel megkezdõdtek a temetési szertartások az izlám rítusa szerint. Végtelen mosdatások forró vízzel és hideg vízzel, aztán letapasztották a testet valami fehér péppel, a szabók gyolcs lepedõbe varrták, s úgy tették a koporsóba. A temetésnél a magyarok vállukon vitték ki a koporsót az udvarból, aztán átvették tõlük a pasák, a fõrangúak, a papok, s úgy adogatták kézrõl kézre. Az egész város ott volt a temetésen. Hatvan dervis énekelte a gyászzsolozsmákat, „mely alkalommal igen harapni kelletett a nyelvünket, hogy illetlenek ne legyünk” - mondja Bem apó Mikese. A halotti beszédek után kivették a testet a koporsóból, úgy tették a sírba, fejjel napkeletnek. A földet nem kellett kapával húzni rá, mert a törökök markukkal hányják be a sírt - a koldusok közt pedig néhány ezer piasztert szórtak szét.

A szultán türbét állíttatott a hõs sírja fölé, olyant, hogy „nincs párja az összes temetõkben”. A kis kápolna falai aranybetûkkel vannak televésve, egyik oldalán Bem életével, a másikon Korán-idézetekkel.

Bem hagyatékát elárverezték, valószínûleg a bujdosók kasszája javára, kivéve az elsõosztályú magyar érdemrendjét, egyenruháját és kardját.

Az érdemrend az volt, amit a piski csata után küldött neki a magyar országgyûlés egy hetven felé járó huszárezredestõl, aki megcsókolta a tábornok csonka kezét, és igen szép beszédet intézett hozzá - német nyelven. Mivel azonban az ezredes debreceni szittya volt, egy hétig kellett neki készülni a német beszédre, s akkor oly szépen mondta el, hogy Bem ezt válaszolta rá:

- Örökre sajnálom, hogy nem beszélem hazája szép nyelvét. Kérem, fordítsák ezt le nekem németre.

A félreértések tisztáztatván, Bem apó ezt üzente vissza a magyar képviselõháznak:

- Nagyon köszönöm, én továbbra is megteszem a kötelességem, de tegye meg az országgyûlés is, és bármit tesz, a habsburg-lotharingiai házzal ne béküljön ki soha.

Ezt az érdemrendet elküldték Sztambulba, a szultán múzeumába, ma is ott van, a magyar országgyûlés vissza is kérhetné Kemál pasától.

A kardot és az egyenruhát Párizsban akarták eladni, de a franciák nem nagyon törték magukat a szabadsághõs relikviái után, úgyhogy ezeket is a szultán kapta meg. Az aztán meg is váltotta õket gavallérosan. Kifizette Bemnek pár százezer franknyi adósságát, amit emigráns pályáján szerzett. Még azt a párizsi susztert is, aki Murád basa korában emlékezett meg a fiatal Bemrõl mint pár ezer frankos adósáról. Arra kérte, hogy a régi adósság fejében küldjön neki egy autogramot.

Bem apóról följegyezték a kortársai, hogy hitt a végzetben. A halála évét csakugyan megérezte. Vajon sejtette-e, hogy hazája fölszabadul, s halála hetvenhetedik évfordulóján haza fogja hívni halhatatlan fiát az aleppói sírból?