A fajtám

Paulnak hívták, szõlõcsõsz volt, most halt meg Félegyházán kilencvennégy esztendõs korában. A legkáromkodósabb kiskun volt, akit ismertem - pedig ez nagy szó, bizonyíthatja Horváth Zoltán, a kiskunok követe. Viszont alighanem az utolsó kiskun volt, aki kenyéren, vízen tartotta meg a negyven napi böjtöt, ami kezdõdik hamvazószerdával és végzõdik húsvétvasárnappal. (Igaz, hogy ha még egy kicsit regenerálódunk, akkor nagy számmal lesznek olyan kiskunok is, akik csak vízen böjtölnek.) Írni-olvasni nem tudott - lehet, hogy azért élt olyan soká -, de azért igen bibliás ember volt, engem is õ ríkatott meg az elsõ teológiai kérdéssel egynapos deákkoromban.

- Megállj, te gyerek - akasztotta a gamósbotját a lábam szárába -, igaz-e, hogy te mán gyiák vagy?

- Igaz ám, Paul bácsi, már varrja is a táskát édesapám tarisznyábul.

- No hát akkor mondd meg nekem, Zebedeus két fiának ki volt az apja?

Azt hiszem, ez egyike a legfogósabb bibliai kérdéseknek, amivel talán még magát Zebedeust is zavarba lehetett volna hozni. Én semmi esetre se tudtam okosabb választ adni, mint hogy ríva fakadtam, mire Paul hátba ütött egy nevetõ nyári-piros almával. (Lehet, hogy éppen a mi szõlõnkben csõszködte.)

- Szamár vagy, tebelõled se lesz pap.

Ebben is igaza volt Paulnak, mert szamár voltam, és nem lett belõlem pap.

Különben õ is szép szál legény volt a maga idejében, 1849-ben, csakhogy az olyan régen volt, hogy még akkor nem hívták Paulnak, hanem hívták Török Nagy Pálnak, és mint ilyen cselekedett mindenféle vitézi dolgokat Szolnoktól Világosig. Ezekrõl azonban nincs mit beszélni, mert maga Török Nagy Pál se beszélt róluk, mint ahogy a mostani háborúról se a Török Nagy Pálok írják a memoárokat, hanem azok, akik nézték, hogy mit csinálnak a Török Nagy Pálok.

Világos után Pál egy darabig lappangott az éren és nádon, s csak az istenfélõ keresztapja mentette meg attól, hogy szegénylegény nem lett belõle, a népdalok hõse, akirõl még száz év múlva is kalendáriumot neveznek el a nemzet nagyobb épülésére. Pál karrierjének a tulajdon keresztapja állta útját, aki harminc pengõkrajcárért a zsandárok kezére játszotta a bujdosót. Pált becsípték cserepárnak, elnevezték Paulnak, és nyolc esztendeig oktatták a gyakorlati honismébõl, hol olyan vidéken, ahol húsvét vasárnapján is olajost esznek az emberek, hol olyan helyen, ahol krumplival fõzik a halpaprikást.

Mire én összeismerkedtem Paullal, akkorra már csak ilyen tökéletlenségek maradtak meg az emlékezetében az osztrák örökös tartományokból - az egy Galícia volt az, amelyiknek tudta a nevét, de még az esztendejét is annak, amikor ott viselte az angyalbõrt.

1854-ben volt, valahol Lemberg körül lágerozott a Paul hadteste. Förtelmes polyák tél járt, nagy máglyatüzek birkóztak a november-éjszaka szeles, havas, ködös zimankójával, s a tábortüzek körül mindenféle nyelven áldották a legfõbb hadurat, akinek dicsõségére orroknak, füleknek kellett lefagyni. Ebben egyetértettek mindnyájan, azonban nemzetiség szerint külön-külön melegedtek csehek, stájerok, horvátok, rácok, oláhok, magyarok, tótok, így is szimbolizálván a Habsburg birodalom páratlan egységét, amit már akkor sok szép pátens tett vitathatatlanná.

Egyszerre csak, hajnalon innen, éjfélen túl, lódobogásra neszelnek fel a bakák. Lószerszám is csillog a vörös fényben. Kis fekete ló gurul ki a ködbõl, tiszti sarkantyú pengését is hallani.

- Eh, csak az Ernec vizitál! - kuporodtak vissza az emberek a tûzhöz.

Erneszt fõherceg, aki se különösebben rossz hadvezér nem volt, se a politikába nem balkezeskedett bele (amiért is a genealógián kívül semmi egyéb tudomány nem terhelte meg magát az emlékezetével), nem tartozott a parádés Habsburgok közé. Szeretett a mundérviselõ plebs közé keveredni, evett-ivott egy csajkából, egy kulacsból a mancsafttal, s állítólag a császár minden katonájával a saját anyanyelvén tudott diskurálni, ami még akkor is rendkívüli nyelvtalentumra mutat, ha ez a diskurzus csak annyiból állt, hogy „na, hogy megvagy?”.

Ezúttal azonban komolyabb téma körül forgott az Ernec érdeklõdése. Kialudt a pipája - a porcelán burschpipa divatja járta akkor az uraknál -, és szeretett volna tûzhöz jutni.

Hát tûz volt ott annyi, hogy disznót lehetett volna nála pörkölni, de hosszú út az, míg téli szélviharban az õrtûz parazsából pipafüst lesz egy lovasember szájában, aki nem akar leszállni a lóról.

Elõször az oláhokhoz fordult a fõherceg. Szanaszét ugráltak, ahogy a kis fekete ló megállt mellettük.

- Ne ugráljatok, brátye, csak egy kis tüzet adjatok a pipámba.

Szaladtak is a brátyék parazsas végû gallyakkal, de mire a pipáig értek velük, akkorra kinek a szél kapta el a tüzes fejét, kiét a havas esõ égette hamuvá. A fõherceg mormogva ugratott a legközelebb melegedõkhöz. Itt szerbek tartózkodtak, azok már okosabbak voltak. Egész gerendát emeltek ki a tûzbõl, azzal se szél, se hó nem bír, viszont a lovacska se tudta elgondolni, miért akarják a szemét tûzzel kiverni, mikor õ igazán senkinek se vétett. Rántott egyet magán, fölágaskodott, szügyébe vágta a fejét, és úgy vitte vissza a lovasát az éjszakába, mintha a sátán ösztökélné pokolbeli piszkavassal. A tábortüzek mellõl csöndes vigyorgással néztek utána. Mert népszerûség ide, népszerûség oda, egy tábornok mégiscsak akkor legnépszerûbb, mikor elszalad vele a ló.

A fõherceg azonban nem hagyta magát. Utóvégre ha egy fõhercegnek pipázhatnékja támad, neki jussa van éppolyan makacsnak lenni, mint más animal fumans-nak. És hogy az Ernec milyen emberséges ember volt, abból látni legjobban, hogy se alarmot nem fúvatott, se egy falut föl nem gyújtatott fidibuszért, hanem megint sorba vette a tüzeket.

Csakhogy a tüzek egymás után föladták a küzdelmet az egyre tombolóbb vihar ellen. Az már akkor valóságos burána volt, az a hózivatar, amely a szarmát síkon lovastól szokta felforgatni a telegákat. A bakák közelebb szorultak egymáshoz, összevetették a vállukat, és ügyet se vetettek rá, hogy a lovacska odatopogott melléjük. Ilyen isten-ítélet idõben nincs diszciplina. Különben se igen lehetett látni a jégtû-hullásban semmit. A fõherceg legföljebb a füle után igazodhatott. Ahol néma maradt az emberkupac, ott tótok bújtak össze. Ahol csúfondárosan morogtak vissza a hó alul, ott cseheket sejdíthetett, ahol dühös morgás hallatszott, ott horvátokat, mert azok mindig híres mérges emberek voltak.

Valahol messze pislogott még egy máglya, abban magyarok tartották a lelket: mind csikósok, gulyások, valamennyien pásztortûz-szakértõk. Ahogy odabotorkált a kis ló, összevillant a legények szeme:

- Csak ide szorult tûzért a német!

Paul már akkor söpörgette is egy venyigével a szép menyecskeszemû parazsakat - a bal markába, s ahogy a fõherceg közel ért, fölugrott, szalutált, és odanyújtotta neki az eleven parázstartót.

- Alásan jelentem, itt állok a parázzsal!

- Keszenek - hajolt le a fõherceg a lóról, s abban a percben egy illojális szélroham kikapta az ajkai közül a porcelánpipát.

Persze puhába esett, nem is tört csontja, de keresni kellett, s míg Paul jobb kézzel tapogatott utána a hóban, baljában mint égõ áldozatot tartogatta a parazsat. S mire a pipa visszakerült a fõherceg szájába, s Paul a jobb keze hüvelykujjával és mutatóujjával beleigazgatta a legelevenebb parazsat, és megadta jó szívvel a használati utasítást, hogy „no, most már csak szíja az úr” - akkorára úgy összeégett a bal tenyere, hogy holta napjáig hordta a jegyét. „Szolgálati idõm emlékére.”

- Hát aztán megszolgálta-e kendnek az Ernec az emberségét? - kérdeztük Paul bácsit, valahányszor disznótoron, lakodalomban szóba került a virtus.

- Hát. Meg ám. Nagyon rendes ember volt az Ernec. A saját acskójából kínált meg egy pipa dohánnyal.

Hát ezért nem egészen alkalmas nemzeti szimbólumnak a Paul. Mert a nemzet mindig úgy égette össze a kezét, hogy egy pipa dohányt se kapott érte.