Vallató vacsora

Molnár János híres csendbiztos volt valamikor a mi határunkban. Mikor én összebarátkoztam vele, harminc esztendõvel ezelõtt, már akkor megroskadt egy kicsit, de a rabvallató tekintete még akkor is kibírhatatlan volt.

- No, öcsém, ízlik-e a bárányleves? - szögezte rám a rabvallatót azon a tanyai ebéden, amit õ rendelt meg a tiszteletemre, Szépenlépõ Bogár Pirosnál. (Körülbelül egyidõs lehetett a szépenlépése a csendbiztos rabijesztgetõ tekintetével.)

- Hát ilyennel még nem találkoztam az életben - vallottam ravaszul, ami éppen olyan kötelezõ a kezdõ riporterre, mint öreg perzekútorra a sastekintet. - A maga nemében a legideálisabb leves a világon.

Én nemcsak ravaszul mondtam, hanem szívbõl is. Máig is azt hiszem, olyan ideális faggyúlevest az utolsó budai basa evett utoljára Magyarországon.

- No, még egy tányérral, öcsém. Sose lesz belõled újságíró, ha ilyen szégyenlõs maradsz. Szánd mög már, Piros lelköm, a nyavalyást.

Még háromszor szánt meg Piros, s akkor is megszidta a perzekútor, hogy ötödik tányérra való már nem maradt a tálban. Kinézte belõlem a híres rabvallató szem, hogy még annak is megfeleltem volna.

El lehet gondolni, mit produkált ez a szem, mikor Szerencsés Fekete Jóskára szegezõdött rá, aki szintén híres ember volt a maga idejében, noha más irányú pályán mûködött. Jóska a marhalopás terén szerzett magának maradandó érdemeket, és ezen a réven sûrûn érintkezett a csendbiztossal. Elég meghitt viszony volt köztük, s ámbár Jóska sok bosszúságot szerzett a perzekútornak, amit õ nem kevesebb kellemetlenséggel fizetett vissza, azt lehet mondani, hogy, kölcsönösen becsülték egymást. Aki diplomaták memoárjait olvasta, az tudja, hogy ilyen esetek nem ritkák a világi életben.

A nagykövetek is vacsorára szokták meghívni, akinek a veséjébe akarnak látni, s így támadt egyszer a perzekútornak is az a gondolata, hogy vacsorára invitálja meg magához a betyárt. A Tisza-parton jutott ez eszébe, ahogy meglátta a kis mokány embert, aki éppen a halászoknak segített bárkát tisztítani. Hivatalon kívül ilyen szolgálatkész ember volt a betyár.

- No, Jóska, gyere velem - nyugasztotta rá a vállára a kezét a biztos.

Jóska megrettent, de csak azért, mert nehezellette a vállán a biztos nagy markát. Amúgy a lelkiismerete most tiszta volt, egy vetélt borjú se vetett rá árnyékot.

- Mögyök én, tekintetös uram, hogyne mönnék - mondta készségesen, és egy kicsit följebb tolta homlokán a kajla kalapot. Nagy tisztesség az egy szegény betyár legénynek, ha úgy mehet végig a perzekútorral az utcán, hogy még csak hátra sincs kötve a keze.

De bizony érte Jóskát egyéb tisztesség is. Ahogy hazaértek, a csendbiztos meggyújtatta a gyertyát, s asztalhoz tessékelte Jóskát.

- No, ülj le, fiam.

A betyárnak kezdett melege lenni. Akármeddig nézett vissza a pályáján, sose történt vele, hogy ülve vallatták volna. Gyanakvó szemmel oldalogta körül a kopott bõrszéket.

- Ne félj, Jóska, nem harap - nevetett a biztos -, hanem nézd, inkább te harapj egy kicsit.

Azzal kivett az almáriomból egy tányér rántottcsirkét, és odatolta Jóska elé.

- No, legény, van-e bicskád? Hát persze hogy van, micsoda betyár volnál, ha még bicskád se volna? No, ne kéresd magad, mint éjfélkor a menyasszony, hanem láss hozzá, ha hidegen is vállalod a rántottcsirkét.

A betyár azonban csak csóválta a fejét.

- Ejnye-hejnye, tekintetös uram.

- No, mondom, ne uraztasd magad, hanem töltsd meg az oldalközt. Ne félj, nem halsz meg tõle.

- Nem is azért, tekintetös uram - nézett sunyítva a betyár -, hanem hogy mivel érdemöltem én mög ezt az embörségöt?

- Ne búsulj, fiam, majd mögérdemlöd mindjárt. Azt mondod el érte neköm, hogy hogyan szoktál te lopni.

A betyár keresztet vetett.

- Isten õrizz, tekintetös uram. Hát mán a tekintetös úr is marhalopásra akarja adni magát?

- Szamár! - nevette el magát a biztos. - Hát már hogy gondolsz olyant? Csak úgy barátilag töszöm föl a kérdést. Hiszön ilyen vén fejjel már csak nem kezdök új mestörségöt.

- Nem is való mán az ilyenkor - döfött a tányérba Jóska megvidámodva a halbicskával. - Én is suttyó gyerök voltam, mikor az elsõ próbát töttem.

- Hogy volt az, édös fiam?

- Úgy, tekintetös uram, hogy marhapásztor voltam, de mint ésszel élõ embör, hamarosan rágyüttem arra, hogy többre mén az embör marhalopással, mint marhaõrzéssel. Tíz pöngõt se láttam együtt, míg a szömöm ki nem nyílt, de aztán csak jóra fordult a sorom. Mindjárt az elsõ ökörhajtással mögkerestem ötven pöngõt. El is danoltam még azon az éccakán a madarászi csárdába.

- Emlékszök én arra, Jóska. Te is emléközhetsz rá, mert jó helyben hagyattalak, mikor elõször a kezemre kerültél.

- Hát hordtam egy hónapig a kékjit, tekintetös uram - mosolygott a betyár, és kedvetelten turkált a tálban a bicskaheggyel.

- Úgy, úgy, gyerököm, csak válogasd a nagyját, mert biz ezök apró jércikék voltak. Hát osztán ki szokott neköd segíteni, Jóska? Csak úgy barátilag kérdözöm.

- Neköm, tekintetös úr? Nem segít neköm senki a jó Istenön kívül.

- Te embör, te! Ne káromold az Istent!

- Én? Hogy káromolnám? - tiltakozott a betyár. - Nem vagyok én káromkodós embör. Osztán mög a jó Istennek se igön löhet velem baja, mert mindig mög szokott segíteni. Akinek egy-két ökre van, azét én sose bántottam, a nagygazdának mög se több, se kevesebb egy ökörrel.

- Nono - fújta a biztos a füstöt. - Aztán hány ökröt loptál már össze, gyerököm?

- Tudja a Jézus. Nem nagyon számolgattam én azokat. De nem sok híja löhet a kétszáznak.

- Aztán hányszor vesztöttél rajta?

- Azt már mög tudom mondani, kérömszépen. Kilencször kerültem a törvény kezire összevissza.

- Ügyes embör vagy te, Jóska - bókolt a biztos.

A betyár azonban szerényen rángatta panyókára a vállát.

- Nem én vagyok ügyes, tekintetös uram, hanem azok a szamarak, akik az ökröket õrzik. Nézze, legutóbb is hogy jártam! Tekintetös úrnak mán csak elmondom, barátilag.

- Mondjad, fiam, mondjad! - villant fel a perzekútor szeme. De csak az almáriumra villant. Egy üveg piros bort állított az asztalra. - Ne mondd, Jóska, hogy úgy veszejtelek el, mint ördög a feleségét.

A betyár húzott egyet az üvegbõl, és most adja vissza az elismerést.

- Jó kis bora van a tekintetös úrnak.

- Ne arról beszélj, lelköm-gyerököm. Azt mondd el, hogy mi volt az a legutóbbi eset? De azért ne hagyd ám itt ezt a kis körömfaladékot se.

- Az? - tömte magába Jóska az aprócska csülköket. - Jó kis eset volt az, kérõm. Az elsõ kakasszókor ki akarom vezetni az istállóbul az ökröt, hát nem fölébred a bérös! Mit akarsz? - kérdözi mérgesen. - Hát mit akarnék, mondok, szögény hajcsár vagyok, eltévelyödtem, itt akarok möghálni, bekötöm éccakára ezt az ökröt a jászolhoz, ha mögengedöd. - Dehogy engedöm - pattog a bérös -, ha a gazda röggel észrevöszi, mögpiszkol érte, tisztuljon kend innen vele! - Mögyök mán, édös fiam, mögyök - mondom neki -, csak ne haragudjál! Hát nem is haragudott a külüfejû, mert még az ajtót is û nyitotta ki.

Nevetett a betyár, nevette a perzekútor is, de azért utoljára mégiscsak rávetve Jóskára a rabvallató szemét.

- Aztán hová vezetted azt az ökröt, Jóska fiam?

Jóska idõváltozást érzett. Egy kicsinyég megállt benne az ütõ. Aztán összeszedte magát, és vállat vont.

- Vannak a magamfajta embörnek többféle helyei.

- Azokat szeretném én tudni, Jóska.

- Azokat nem mondhatom én mög, tekintetös úr. Böcsület dolga az.

- Ötven pengõt kapsz minden orgazdáért.

- Ötven pöngõt? - bólintott Jóska. - Szép péz. De nem böcsület.

- Ha pedig nem vallasz, akkor tüstént vasra veretlek.

Már akkor állt a perzekútor. Szúrt a szeme, mint a vasvilla. A betyár lehajtotta a fejét.

- Hát mit tögyek, tekintetös uram?

- Igyál Jóska és beszélj.

- No, írja az úr - szegte föl dacosan fejét a betyár. - De maga felel érte az Isten elõtt, ha böcstelenségre kényszerít.

- Vállalom, fiam, csak mondjad.

- Tessék. Kesdy Szabó András, Majsa.

- Jó pipa, ösmeröm. Mondd csak tovább.

- Penecilus Tót János, Makó.

- Tovább!

- Csábi Mátyás, Vásárhely.

- Van-e még?

- Csenki Ráfael, Félegyháza.

- Lössz-e még?

- Tán ölég is most mán ebbül ennyi.

- Hát egyelõre ölég, fiam. Köszönöm a szívességöd.

- Én is a tekintetös úrét - nézett Jóska a tálba, hogy hát azt a három combocskát ki eszi mármost meg?

- Papírba tösszük fiam, vidd haza - mondta barátságosan a tekintetes úr, és belecsavargatta egy protokollumba a rántotthúst.

- Isten fizesse mög a szívességit - mondta a betyár meghatva.

Ezen aztán elnevette magát a perzekútor. Ez nem is lett volna baj, ha föl nem fújta volna a két piros képét, és az öklével ráütve ki nem mondta volna:

- Brekeke.

- Tessék? - sápadt el a betyár, és a gyomrához kapott.

- Biz ez így van, Jóska - rázta a kacagás a tekintetes urat. - Ne haragudj, de az egyszer nem igazi csirkét ettél, azt hittem, te is szereted a békát.

A betyár nyöszörögve támolygott ki az ajtón. A perzekútor pedig boldogan tette el magát másnapra. Félóra múlva azonban ráverték az ablakot...

- Ki az?

- Én vagyok. Szöröncsés Fekete Jóska.

- No, mi baj már megint, Jóska?

- Mögkéröm a tekintetös urat, ne haragudjon, de ez eccör nem igazi neveket mondtam be. Ugyan van köztük egy igazi is, a majsai, de azt mög mán öt esztendeje eltemették.