A Sándor körül

1

Tudom én azt, ha meg nem szólnak is érte, hogy egy kis nyelvtani helytelenség van ebben a címben. Hiába hívják névelõnek a névelõt, éppen a név elé nem dukál. (Aminthogy a karszék is olyan szék, amelyiknek nincsen karja. Ha van neki, akkor már nem karszék, hanem karosszék.)

A nyelvtan szerint nem gilt a Péter meg az Imre meg a Sándor, mert az igaz magyar csak Pétert, Imrét, Sándort mond, támaszték nélkül. Persze hogy igaza van a nyelvtannak, de azért nekem is igazam van. Ez a Sándor, akit egy-két tárca pajzsára akarok emelni, nem olyan akárki Sándor. Ez egy valóságos nagy Sándor, ha kis betûvel írom is az epitetonját. Ha naggyal írnám, akkor össze lehetne téveszteni azzal a másikkal, akinek kicsi volt Macedónia, s akit Világbírónak tisztel a történelem. Gondolom, azt is névelõvel emlegették a maga idejében.

- Hû, kutyafékomadta! - mondhatta Dárius király õfelsége a gaugamelai csata után -, de megadta nekem ez a Sándor!

Hát ez a mi Sándorunk nem tiedelt el annyit a világból, mint halhatatlan druszája, de azért némi kis halhatatlanságra õ is szert tett Szeged és Kistelek között. Nem akarok vele megbántani senkit, de ki kell mondanom az igazságot, hogy itt a mi környékünkön mégiscsak õ vitte köztünk legtöbbre név dolgában - igaz, hogy nem is sajnálta érte teste fáradságát. Ugyan a másét még úgy se sajnálta.

Gondolom, ezek után mindenki tisztában van vele, hogy én itt a Rózsa Sándor dicsõségét kerülgetem. Csakugyan kerülgetem, de bizonyisten nem irigységbõl. Nem vagyok irigy természetû ember, nostras-ra meg különösen nem. Egészen más oka van annak, hogy akadozik a tollam a papíron, amelyet a mi fiunk emlékezetének óhajtok szentelni.

Sokat írtam már én a Sándorról, de leginkább csak - aktát, amely iktatószámot visel. Ha valakinek nem volna jobb dolga, mint kiszedegetni a bölcs vezetésem alatt álló bibliotéka levéltárából azokat az aktákat, amiket innen-onnan harminc év óta a Sándor tárgyában szerkesztettem, egész könyvre való köteg kikerülne belõlük. De nem ajánlom az utódomnak, hogy próbálja meg, majd ha engem elvisz a markoláb, és összeszedik az irodalmi hagyatékomat. Körülbelül egy a szövege minden aktának, csak a név változik, amelyre címezve van. Tudniillik ezek az akták válaszok olyan levelekre, amelyek abban a feltevésben intéztettek a könyvtár igazgatóságához, hogy az rendelkezik Rózsa Sándor memoárjai fölött; azt hiszik, hogy e nagy ember, mint városunk szülötte, ránk testálta önéletrajzát, s azt mi féltve õrizzük külön e célra beszerzett Wertheim-szekrényünkben. De nemcsak féltve, hanem félve is, mert a lelkek órájában karikásostor pattogása és pandúrpuskák ropogása hallatszik ki a vaskasszából.

Magyar írók, igen jónevûek is, és osztrák kollégák, akik jó szívvel vannak a lovagias magyar nemzet iránt, már boldogult gazdámat, Tömörkény Istvánt is sokat nyaggatták Rózsa Sándor relikviáiért. Volt, aki regényhõst akart belõle csinálni, volt, aki tragédiát dalban elbeszélve ihlett volna róla, s volt, aki operettben szerette volna vele eljáratni a kutyakopogóst, csak történeti adatok kellettek volna hozzá. (Hogy nincs ebben a kérkedésben semmi túlzás, legyen rá bizonyság Grünwald Alfréd osztrák librettista. Nemrégiben olvastam, hogy ez a bécsi kolléga most operetten dolgozik, amelynek Vénusz selyemben lesz a címe, hõse pedig egy magyar gróf, akit Rózsa Sándornak néznek. Nem tagadom, hogy egy kicsit a szívembe nyilallt, mikor Sándorunk karrierjének errõl az új grádicsáról értesültem. Milyen szerencséje van ennek a betyárnak! Mikor fognak már egy grófot múzeumigazgatónak nézni?)

Tömörkény István igen udvarias ember volt, aki szolgálatkészen válaszolt minden megkeresésre. Postafordultával értesítette t. címeket, hogy nekünk valóban van egy unikumunk a keresett tárgykörbõl, Szegedi bûnkrónika a címe, rajta van az is, hogy I. füzet, valami Búvár nevû író-társ szerkesztette azon frissében, még 1870-ben, nyilván hivatalos adatok alapján. Alighanem ez is volt a baj, ez a hivatalosan megállapított tényékhez való túlzott ragaszkodás. A „tiltott közlésrõl” ugyan még akkor nem volt törvény, de azért az írónak úgy a körmére találtak ütni, hogy ezen búvár nem mert többet a sötét bûnök tengerébe leereszkedni, s így a krónikából nem jelent meg a második füzet. De az elsõbõl se ismeretes több a mi példányunknál, még a Nemzeti Múzeumnak sincs meg ezen nemzeti ereklye, ennélfogva az mint páratlan ritkaság a házból ki nem adható. Aki élvezni akarja, az fáradjon ide a királyi és császári székvárosokból, állunk szolgálatára, de csak a délelõtti órákban; a könyv ugyanis fönt lakik az emeleten, a fõkönyvtárban, száznéhányezred magával, oda pedig délután nem mászkálunk, mert a villanyvezetékünk elromlott.

Tömörkény István elment, a régi érdeklõdõk is elmentek, de jöttek helyettük újak. (Tömörkény helyett nem.) Pár évvel ezelõtt Amerika is jelentkezett. Csikágóból írt valami irodalmi üzletes, hogy jó volna egy Rózsa Sándor-filmet csinálni. Már hogy meg akarta-e szégyeníteni az odavaló gangstereket, vagy oktatni akarta õket, azt õ tudja. Tõlem õ is csak azt a választ kapta, amit a többi, mert én nem vagyok olyan udvarias ember, mint tanítógazdám volt.

- Intézetünk a közmûvelõdésnek van szentelve, s betyárkultusszal se szervezeti szabályai szerint, se magánhajlandóságból nem foglalkozik. Városunk dicsõségét másképpen óhajtjuk szolgálni, mint a betyárromantika ápolásával. Mindazonáltal kivételesen van szerencsénk közölni, hogy a t. címed b. érdeklõdése által megtisztelt férfiú a nyomtatásban megjelent vizsgálati akták szerint egy áldott állapotba került kocsmárosné hasát felvágatta, hogy a meg nem született csecsemõ kisujjához hozzájusson, mivel az õ társadalmi köreiben elterjedt hit szerint a golyó nem fogja azt, aki ilyennek a birtokában van.

...Hát ilyen elõzményei vannak azon ténykörülménynek, hogy némi vonakodással álltam be a Sándor panegirikusának. De meg kell vallanom, hogy mire megöregedtem, egy kicsit megváltozott a felfogásom - részben az utolsó évek világtörténelmi eseményeinek hatása alatt is -, s hajlandó vagyok átértékelni régi ítéletemet a puszták királyáról, akihez már 1848-ban verset is írtak, mégpedig németet. (Már nem tudnám megmondani, honnan kerítettem azt a bécsi kalendáriumot, amit éppen ilyen vonatkozásánál fogva adtam neki a könyvtárunknak. Kossuth Lajos képe is verssel van ugyan koszorúzva, de csak a naptár táblája belsõ oldalán, tehát páros oldalon, amin nem kap úgy a szem. A külsõn a mi Sándorunk van ábrázolva, baltája nyelére támaszkodva. A Kossuth dicsõségére írt vers rosszabb, de a Sándoré hosszabb.)

Két oka is van annak - az általános európai helyzettõl eltekintve -, hogy ma már szelídebben ítélem meg a Sándort. Rájöttem, hogy egy római császár is volt, Maxentius nevezetû, aki ugyanúgy szerezte a talizmánt, mint õ. (Lehet, hogy tõle tanult Sándor is; rajongói bizonnyal örömmel veszik tudomásul, hogy ilyen császári vonás is volt benne, és klasszikus stúdiumokat is végzett.) A másik okom az, hogy a nyáron tanyavilágunk olyan részén bujdostam, amelynek nádfödeles házai közt - novellaíróink bogárhátúaknak nevezgetik õket, noha olyan rongyoshátú bogarat a legnagyobb Brehm se ismer - még elevenen él a Sándor-mítosz. (A nevét azért nem árulom el a környéknek, hogy a többi környék meg ne legyen sértve, mintha õbenne nem volna kegyelet.) Hát itt hallottam néhány történetet Sándorról, amelyet érdemesnek tartok följegyezni. Hitelességükrõl az a kukoricacsõsz felel, mint a szájhagyomány képviselõje, akivel együtt sütögettünk odakint gyenge kukoricát. Persze lopott kukoricát, hogy stílszerûek legyünk.

2

Városi ember, ha Rózsa Sándort emlegetik elõtte, mindig a Ráday nevét asszociálja vele. Része lehet benne Jókainak is, aki errõl a perzekútorról mintázta meg Lándoryt, a lélekidomárt.

Kint a tanyák közt azonban, ahol a Sándor határozottan sokkal többet emlegetett alakja volt a múltnak, mint például Nagy Lajos király, nem Ráday az antagonistája, hanem Lócsik.

Nem mondhatni, hogy valami lelkesedéssel adóznak neki a betyárirtásért, inkább valami hideg elismeréssel.

- Kögyetlen szigorú embör vót, nagy kínzást tött a szegénylegényökön. Az vót a szavajárása, hogy ûrá úgy köll nézni, mint a kûszent-istenre.

Ez a kûszent-istennel való példázgatódzás hiteles dolog lehet, mert én már ölbeli koromban is hallottam róla Félegyházán. Tisztes nyugalomban és istenfélelemben élt ott akkor valami D. Urbán bácsi nevû, Ráday-viselt vén betyár, aki engem fia gyanánt szeretett, és sokat beletakargatott a subájába, mert a háza szomszédos volt a mienkkel. Senki engem nem kényeztetett úgy, mint ez az öreg lókötõ, növesszen a jó Isten a sírján jószagú somkórókat és szép, nevetõ pipacsokat. A nevére is akart íratni, s a nevelésemet is vállalta volna, mely esetben életem pályája bizonyosan másképp fordult volna, de az édesanyám nem eresztett el a szívérõl.

Hát ez az Urbán bácsi volt az én elsõ forrásom a Sándor viselt dolgai tekintetében. Õ nem szolgált ugyan alatta, de olyan ügyvivõ féléje volt a kiskunok földjén, s ez juttatta õt is a szegedi Zwingerbe, ahol két esztendeig élt a Ráday kosztján.

- Tudod, fiacskám, nem vót az rossz hely - merengett el néha a daliás idõkön -, húsban nem vót semmi hiányosságunk, csak kegyetlen megsózatta a Lócsik, inni meg nem adott rá, úgyhogy az ember néha a falat nyalta kínjában. Az kutya ember vót, de engem mégis kiszabadított a keze közül az a nagyon jó Isten. Tudod, a radnai Szûz járt értem közbe, mert én soha el nem mentem lopni anélkül, hogy két szál gyertyát ne gyújtottam volna a képe elõtt, és térden állva ne kértem volna, hogy segítsen meg. De meg is segített mindig, még a Lócsik kezében is. Pedig az olyan veszett jószág volt, hogy úgy kellett ránézni, mint a kûszent-istenre.

Az eltorzított névben is könnyû ráismerni Laucsik Mátéra, a rendcsináló kormánybiztos jobbkezére. Ugyan azt is lehetne mondani, hogy a fõhadsegédjére. Valami olyan misztikum borítja a két ember együttmûködését, amilyen a világháborúban a Hindenburgét és a Ludendorffét. Bizonyosat nem lehet tudni, nemcsak azért, mert az idõ sok mindent elmosott azóta, hanem azért se, mert a Ráday-korszakot szándékosan is elhomályosították azok, akik szerepeltek benne. Amit azonban a nép tud a Laucsik szerepérõl, azt az azóta napvilágra került kortársi memoárok meglehetõsen hitelesítik. Ki lehet belõlük venni, hogy a gróf csak díszveretes hüvelye volt az igazság pallosának - az éles penge Laucsik volt benne. Rádayra szükség volt, neve miatt is, szeplõtlen karaktere miatt is; a kormány tudta róla, hogy õt se fenyegetõdzés, se szép szó, se asszonycsók, se annál is kísértõbb asszonysírás le nem veszi a lábáról. Erre mind fel kellett készülni, mert sok szóbeszéd volt arról, hogy nagyon tekintélyes alföldi birtokosok, kastélyos urak kezére járnak Sándornak, mégpedig nem egészen önzetlen rajongásból. Ezekkel nem lehetett szembeállítani akárkit. Ide olyan ember kellett, aki nemcsak tiszta, mint az arkangyal, hanem olyan fényes is.

De Ráday magában nem lett volna elég. Címernek, ország zászlójának, akit tiszteljenek a jók, rettegjenek a rosszak, igen; de gyakorlati célra, nyomozásra, betyárok és orgazdák összefogdosására, kínvallatásra nem volt való. Erre kellett Laucsik Máté, székesfehérvári ügyvéd, aki a rendcsinálásból még a Bach-korszakban letette a vizsgát.

Laucsik akkor még fiatalember volt, éppen hogy a joggal elkészült Bécsben, s egy híres osztrák büntetõjogásznál, akinél patvárián volt, olyan stúdiumokat végzett, amik idehaza nem voltak divatban. Honti születés volt, az apja uradalmi ember, s valami olyan összeköttetése, hogy Albrecht fõherceg, a Bach-korszakban Magyarország kormányzója, jóindulattal volt hozzá, a fiához is. Neki köszönhette, hogy központi szolgabíró lett Fejér megyében, s hogy Bécs õrá bízta a somogyi betyárvilággal való megbirkózást. Nem könnyû munka volt, de sikerült neki. Nem kímélte se a maga munkáját, se a más érdekét, s rövid idõ alatt statáriális bíróság elé állította a legillusztrisabb betyárvezéreket. Betyárt már azelõtt is akasztottak, de Laucsik az orgazdákat is hóhérkézre adta. Erre aztán nagyon befolyásos urak kijárták Bécsben, hogy a túlságosan energikus kezet megfogják, mielõtt olyan titkokról is leszaggatná a pókhálót, amelyeknek leleplezésébõl országos botrány lenne. Igaz, hogy nagyon szavahihetõ embertõl más verziót is hallottam. Azt, hogy a fiatal Laucsik vérfagyasztó bizonyságát adta betyárpusztító zsenijének. Egy vádlottal jéghalált halatott. Nem akart vallani, ezért meztelenül bezáratta egy jégverembe. Lefagyott a keze, nem vallott. Lefagyott a lába, nem vallott. Aztán múmiává fagyott a törzse is, de még akkor se vallott, úgyhogy azt se lehetett megtudni soha, nem ártatlanul halt-e meg. A rokonai aztán egész Ferenc Józsefig mentek a panaszukkal, s a király nem volt hajlandó szentesíteni ezt a büntetõjogi reformot. Jégverembe nem záratta ugyan Laucsikot, de egész életére hidegre tétette. Soha többet rendes bírói vagy ügyészi állást nem kaphatott. Az igaz, hogy Rádaynak õ lett a jobbkeze, de csak úgy, mint „Laucsik úr”.

A kiegyezés után való esztendõben került sorra az Alföld megtisztítása, s Andrássy Gyula mint kormányelnök, Ráday Gedeont tette meg királyi biztosnak, aki addig a belügyminisztérium rendõri osztályának vezetõje volt. Vizsgálóbíróul mellé adta Kormos Bélát, aki mint Pest megye tiszti alügyésze szerzett kitûnõ jogászi gyakorlatot. Aztán Laucsikot hívatta magához Andrássy, akkor székesfehérvári ügyvédet, s közölte vele, hogy õt szemelte ki a szegedi kormánybiztos adlátusának. Laucsik szabódott a nem egészen veszélytelen tisztességtõl. Nemcsak a nyugalmát nem akarta föláldozni, hanem a családját is féltette. Tigrisvadászatra csak az induljon, aki után senki se törli a szemét. Andrássy azonban nem engedett. Ráday mellett szinte teljes hatalmat ígért Laucsiknak, s a kormány tekintélyével vállalt garanciát azért, hogy akármi érje új szerepében, családja egzisztenciája minden eshetõségre biztosítva van. Erre aztán nem lehetett nemet mondani. Laucsik elköltözött Szegedre, ahol Ráday már türelmetlenül várta.

Azzal mindenki tisztában volt, hogy a dúvadak közt Sándor bácsi a király. (Akkor már igazán bácsi volt, belelépett az ötvenötbe, 1813-ban született, mégpedig július havában, az oroszlán jegyében, amikor csupa vérszomjas emberek látnak napvilágot. Tudom magamról, mert én is júliusi termés vagyok. Nemcsak a születésünk hónapja, hanem még a napja is közös a Sándoréval. Nem dicsekvésképpen mondom, de hát nem hamisíthatom meg a történelmet csupa szerénységbõl.) Azonban csak gyanú volt, de bizonyság nem. Mert ami bizonyos volt, azért Sándor már amnesztiát kapott nem is egyszer. Az elsõt még negyvennyolcban, magától Kossuth Lajostól. Aztán Ferenc József is megamnesztiázta, mégpedig kétszer is, bizonyosan azért, hogy ezzel is lefõzze Kossuth Lajost. Igaz, hogy aztán mégiscsak lecsukatta, s amire akkor szentenciázták, azt le is szolgálta becsületesen, s így a régi bûnökért nem volt rajta mit keresni. A nagy tisztogatás megkezdése elõtt alig egy esztendõvel került haza a péterváradi börtönbõl, s úgy szemre egészen jóba foglalta magát. Nagyon tisztességtudóan jött-ment a szegedi városban, szûzdohánnyal kedveskedett a rendõrkapitánynak, erõnek-erejével kezet akart csókolni az alsóvárosi gvardiánnak, s egy kicsit restelkedve fogadta az ünneplést, ha nem térhetett ki elõle.

- Nono - mondta húzódozva, mikor a búzapiacon megéljenezték -, nem töttem én olyan különösebb dolgot, mit kurjongattok énrám? Nem akarok én követ lönni.

Mert mi tagadás benne, Sándor határozottan örvendett bizonyos népszerûségnek. A Bach-korszak még közel volt, s akadtak szittya keblek, amelyek nem gyûlölték úgy a zsiványt, mint az üldözõit. Sándor negyvennyolcban az amnesztia fejében beállott szabadcsapatával honvédõnek, mert ha valaki, õ igazán meggyõzõdéses híve volt a szabadságnak. Igaz, hogy honvédõi minõségében is hamarosan kirágta az iszákot, de azért a szabadságharcos glóriája kísérte a zsiványt is, legalább a naivabb honfiak szemében.

Ami pedig azt illeti, hogy Sándor nem akart követ lenni, enemû ambíciójáról valóban senki se hallott. Õ többre vágyott ennél: az volt az álma, hogy belõle pandúr lesz. Föl is ment Pestre Andrássy Gyulához, a miniszterelnökhöz, úgy is mint régi jó emberéhez. Tudniillik a Kossuth amnesztia-levelét Andrássy hozta le neki annak idején a fehértói nádasok közé bizonyos Jókai Móric nevû fiatallal.

A hagyomány úgy beszéli, hogy a nagyúr szívesen fogadta a betyárt, föltetette vele a levett kalapját, bársonyszékbe tessékelte, Sándor bácsinak szólította, szivarral, pálinkával traktálta, de pandúrsággal nem kecsegtette.

- Nem lehet az, Sándor bácsi.

- Ugyan már mért ne löhetne, tésúr, vagy minek tisztöljem az urat?

- Mért nem lehet, Sándor bácsi? Mert akinek annyi tarka macskája van, mint magának, nem lehet annak hinni.

- Nem, ugye? - mondta Sándor szelíden. - Hát Ferenc Jóska mért hihetött magának, mikor magának is vót ölég tarka macskája?

Andrássy sóbálvánnyá meredve nézett a betyárra. Az pedig rákacsintott, és odasúgta neki, megemelve a kalapját:

- Csak nem felejtötte tán el maga se Kossuth Lajost? Mert nézze, az nagy csúnyaság vóna ám, ha mostan muszájból más gazdát szolgál is.

Szóról szóra így volt-e, nem-e, azért én nem harapom meg az ujjamat, sõt azt is megvallom, hogy e felõl a történelmi párbeszéd felõl éppoly kétségeim vannak, mint sok történelmi párbeszéd felõl, amelyek iskolai oktatás tárgyát képezik. De ezeken a tájakon, amelyek Rózsa Sándor lábnyomait õrzik, úgy beszélik, hogy az államférfi megszégyellte magát, sõt borzasztó haragra is lobbant, csak nem merte mutatni. Sõt inkább fût-fát ígért Sándornak, de csak azért, hogy megszabaduljon tõle. Ki is kísérte egész a kis ajtóig, de aztán sürgõsen magához parancsolta Rádayt, és kiadta neki az ordrét, hogy ezt a betyárt élve-halva, de neki mindenokvetetlen kézre kerítse.

Ráday szeretett volna is eleget tenni a parancsnak, de nem tudta, hogy fogjon hozzá. Ahogy Szegedre lejött, hamarosan megbizonyosodott róla, hogy Sándor megint átvette az impériumot a Duna-Tisza közén, összeszedte a régi betyárokat, neofitákkal is frissítette a bandát, községházákat rabolt ki, vásárosokat sarcolt meg, itt-ott vért is eresztett, de mindent olyan ügyesen csinált, hogy akkor is nehéz lesz bizonyítani, ha lefogják. Egyelõre azonban lefogásról se lehetett szó, a vén zsivány eltûnt valami ismeretlen bozótban. Keresni se lehetett nagyon, mert ha neszt fog, akkor idõnap elõtt megugrik Szerbiába az egész bandájával. Olyan ketrecet kellett neki felállítani, amibe maga jószántából kerüljön bele.

Erre volt jó Laucsik, a lélekidomár. Lehet, hogy a Dunántúl rémtetteket követett el - itt Szegeden pszichológiával dolgozott az elsõ perctõl kezdve.

3

Három hónapig ült már Laucsik Szegeden, anélkül hogy a kisujját is mozdította volna Rózsa Sándor ellen. Egynéhány kapcabetyárt ugyan összefogatott, de azokkal is nagyon barátságosan bánt, még mákosrétest is süttetett nekik. Csak akkor mérgesedett meg rájuk, mikor valami bácskai úrikastély fölverését nem akarták vállalni, ahol még a csecsszopó gyereknek is átvágták a torkát.

- Ennek hírit se hallottuk soha - szabadkoztak a lókötõk, akik addig nagyon engedelmesen vallottak be mindenféle apró-cseprõ deliktumot. - Nem vagyunk mink olyanfélék, tekintetös úr. Ilyen borzasztóságot csak a Sándor cseleködhetött. Úgy segítsön mög a Szentháromságegyisten, ahogy nevirül se ösmerjük azt a bizonyos helyiségöt.

Nem is ismerhették, hiszen Laucsiknak a kitalálása volt az egész. Azért találta ki, hogy megharagudhasson.

- Sándorra meritek kenni a magatok istentelenségét, kötélrevalók? A szátokra veszitek annak a derék embernek a nevét, ti semmiházi szemétnépek, akik még azt se érdemlitek meg, hogy Sándor a hétköznapló csizmáját hozzátok kenje! Takarodjatok elülem, szedte-vedte fattyai, én nem vesztegetem rátok többet a szót, hanem majd lesz rá gondom, hogy a Sándor kezére kerüljetek!

Hát ez nagy meglepetés volt a szegénylegényeknek, még nagyobb Sándornak! Mert persze huszonnégy óra alatt megvitték neki a hírt, nem is egyfelõl. Nemcsak a Laucsik parancsára, hanem a Laucsik tudta nélkül is. (Majd késõbb kiderül, hogy volt a rablóvezérnek olyan úri barátja is a szegedi városban, akinek a házánál nemcsak a Laucsik tekintetes úr volt sûrû vendég, hanem a Ráday méltóságos úr is.)

Az öreg betyár úgy érezte magát, mint aki égõ házból szabadul ki, éppen mikor rászakadóban van a tetõ. Meg is fogadta magában, hogyha még ez egyszer segedelmére lesz az a nagyon jó fölséges Úristen, fölhagy a mesterséggel, és penzióba teszi magát. Átveszi a gazdaság vezetését az öreg Rózsa-tanyán, ahol ez idõben a sógora helytartóskodott. Soha többet vért nem ont, csak még azoknak a kapcabetyároknak kivághassa a nyelvét, akik ilyen csúf hírbe keverték a törvény elõtt. Ehhez jussa van, hiszen még ez a messzirõl jött bíró is fölszabadította rá. Nagyon rendes ember lehet ez a bíró, tán még össze is ismerkedik vele idõvel. Ugyan elfogadná-e, ha megkerítené neki azt a szép pejcsikót a gyulai ménesbõl? (Úgy vert a hír, hogy a császár õfelségének nevelgetik azt ajándékba a hatvanhetes összetestvéresedés örömére.)

Mindenesetre úgy gondolta Sándor, hogy bátorságosabban jöhet-mehet a határban, ha már így megfordult a szél. A nagy próba akkor esett meg, mikor a mételyesi buckák közt két lovas fogdmeggel találkozott. Hirtelen a szûr alá kapta a puskát, s lesz, ami lesz, nyugodtan ballagott feléjük.

- Nini, ez mög a Sándor bácsi! - kiáltott rá az egyik pandúr, de nagyon barátságosan.

- Az ám - örült neki a másik is -, no, hogy van kend, Sándor bácsi?

- Mint a többi gróf - nézett végig rájuk hidegvérûen a betyár, a szûr alatt igen szorítván magához a puskát.

- Hát aztán hol lesz az ebéd, Sándor bácsi? - kérdezte az öregebb pandúr.

- Majd ott, ahol tegnap - vont vállat Sándor. - A napnál.

- Szereti-e kend a fogolyhúst?

A betyár gyanakodva kapta föl a fejét.

- Miféle fogolyhúst?

- Ejnye, hát a fogolymadárét - nevette el magát a fogdmeg. - Ölég bolond kend, ha nem lû magának ebédöt, hiszön puskája van hozzá, látom. No, adjon Isten, Sándor bácsi!

- ...sten! - billentette meg a kalapja szélit a betyár, akivel még ilyen csuda nem történt az életben. Hogy õvele a törvény embere mint maga formájúval békességben elbeszélgessen! Még akkor is, mikor észreveszik nála a fegyvert! S hogy azt õtõle nemcsak hogy el ne vegyék, hanem még biztassák is vele orvvadászatra!

Persze ez a nagy nyájaskodás mind a Laucsik rendeletére történt így, aki úgy számított, hogy többre lehet menni egy csöpp mézzel, mint egy kád ecettel. Nem is rosszul számított.

Egy hét múlva Sándor nagy magabíztában már majd a városba bemerészkedett. Egész odáig csak azért nem jutott, mert közbeesett az Öthalom. Jeles hely volt ez mindig, valamikor az ántivilágban itt adta össze a hóhér az ördöggel cimborálókat a köteles lányával; a boszorkányok is itt szoktak diétázni, mikor a sátán összesípolta õket az akasztott ember sípcsontjából készült furulyán; ebben az idõben pedig arról volt híres, hogy ezt tartották a Sándor legkedvesebb herbergjének. Azon a tájon, ahol most egy elhagyott csordakút gémjét nyikorgatja a szél, volt akkoriban valami düledezõ duttyán, Titke Kati nevû menyecskéé, akit azonban inkább Szépszájú Katinak hívtak. Ugyan volt neki ura is, bizonyos Bodó nevezetû, de az embere Sándor volt, mint ahogy Sándornak meg õ volt az asszonya.

Volt a betyárnak ezen a Katin kívül Katája is, mégpedig Bodó Kata, testvérnénje a Kati urának. Lehet, azt is a csillagok konstellációja hozta magával, hogy egyforma nevet viselt a két fehércseléd, akik csipke gyanánt beszegték a Sándor különös életét. Az elsõ Katalin a pálya kezdetén szegõdött hozzá. Annyiban hites felesége volt, hogy pap eskette õket össze, de az valami pusztázó barát volt, akire Sándor ráfogta a puskát a látófájának használt nagy fekete nyárfa alatt - még ma is Rúzsafának hívják, pár esztendeje engem is lefotografáltak alatta -, s addig le se vette róla, míg meg nem áldotta õket. A pusztázó barátok azonban nem hordanak magukkal anyakönyvet, a nyárfa alatt kötött frigy nem került matrikulába, s a puskacsõvel kikényszerített áldásnak nem lett foganata. Kata ugyan biztosította két fiúgyerekkel a dinasztia fennmaradását, mosott is, fõzött is rendesen Sándorra, de hát mit ért az, ha Sándor sohase ért haza rendes ebédidõre, s néha csak Szentmihálykor vehette föl a Szentgyörgyre kikészített tisztát? Nemcsak meg nem értett asszonyok vannak, hanem meg nem értett férfiak is. Kata nem tudta megérteni azt, hogy Sándor hivatala nem olyan, mint egy béresé vagy egy csordásé, szegény veréb nem bírta követni a sas röptét, noha egyszer az életét is megmentette. A Tari-tanyán bujkáltak akkor, a katonák rájuk is gyújtották a nádtetõt, az égõ házból Kata szaladt ki elsõnek a gyerekkel, az õ vállát érte a golyó, s míg a katonák vele bajoskodtak, Sándor kibújt a kéményen, végigszaladt a máglyán, s olyan épségben szabadult a lángok közül, mint a bibliai három zsidó ifjú az égõ kemencébõl.

A betyár sohase felejtette el, mit tett érte az asszony; akármerre kereste kenyerét, messze földrõl is mindig bõségesen gondoskodott róla - ha úgy tetszik, mondhatjuk azt is, hogy gavallérosan fizette a tartásdíjat. Sátorosünnepre - ha éppen felsõbb hatóságilag akadályozva nem volt a megjelenésben - meg is látogatta, föltekintette a vetést, a tehenet, a lovakat, az ajtófélfán megmérte, menynyit nõttek a gyerekek, vacsoránál õ karajozta a kenyeret mindenkinek, de hálásra sohase maradt otthon.

Se írásból, se szóból nem ismerem olyan hírét Sándornak, hogy különös asszonylepkedõ lett volna, noha telt volna benne módja. Elég asszonyszelídítõ szeme volt hozzá - nézése elõl vonítva szaladt el a legveszettebb kuvasz is -, s a dicsõség lépén mindig megragadnak az asszonyok, ha az a lép akasztófára van is kenve. A betyár azonban rideg ember volt, s nem nagyon érdekelte az asszonyi nemzet, legfeljebb udvariasságból ropogtatta meg egy-egy cifra csárdásné derekát. Ebben ugyan része lehetett a csólyosi kártyavetõ asszonynak is, aki azt jósolta Sándornak, hogy asszony által éri vesztét.

Lemenõben volt már a napja, mikor az öthalmi csárdában meglátta a sógora új asszonyát. Húszegynéhány esztendõs volt akkor a Szépszájú Kati, nem olyan szép nagy darab asszony, akitõl az ágy szélére szorul az ember, sõt ha az ágy alá menekszik, akkor ott fogódzó cöveket ver a fal mellé, hogy az asszony ki ne bírja húzni az enyhhelyrül. Sándor II. Katalinja olyan kis himmi-hummi fehérszemély volt, aki elfér két tenyérben, különösen két betyártenyérben. Az ilyent szokta a kintvaló nemzet esztétikája kis hitványnak minõsíteni, akit bátran el lehet ereszteni a bálba, mert úgyse éri föl a legényt. És az ilyen kis mikulamák teremtés száján szokott fodrot vetni a nevetés, mikor így felel a tréfaszóra:

- Nem köll engöm félteni, majd lehajol a legény énhozzám.

Hogy s mint habarodott egymásba a fehérképû gyerekasszony meg a cserzettbõrû vén betyár, arról írhatna regényt akinek ez a mestersége, de hiteles históriát írni nem lehet, mert se a hõs, se a hõsnõ nem vezetett naplót. Valószínûleg úgy történt a dolog, ahogy az más társadalmi osztályban is megesett már; csak nem olyan sok teketóriával. Sándor nem véste a bicskájával a faderékba a Szépszájú Kati monogramját, és Kati nem font koszorút somkóróvirágból a Sándor bácsi babéros homlokára. Csak Sándor bácsi parancsolt, és Kati szót fogadott, vagy az is lehet, hogy ez egyszer Sándor bácsi volt az, aki engedelmeskedett.

Virágnyelv van a tanyák közt is, olyanformán, hogy az asszony a kútgémmel jelzi, ha tiszta a levegõ. Sándor jött-ment, ahogy akart, a csárdás nem elõgetett neki. Egyrészt azért, mert õ már kibetyárkodta magát, másrészt szerette a nyugodalmat, és nagyon tisztelte Sándort. Ha meghallotta a lova nyerítését, õ maga figyelmeztette az asszonykát:

- Köss tiszta kötõt, Sándor bácsi jön.

Hát ez a Szépszájú Kati volt az, akit a csólyosi cigányasszony kivetett a kártyán. Õ lett az aranycsipkéje a vén betyárnak - a szemfedõjén.

4

Mikor negyvennyolcban Rózsa Sándor szabadcsapata nem akarta a katonaregulát tartani, Osztrovszky József, a szegedi kormánybiztos maga elé parancsolta a guerillavezérré avanzsált rablót.

- Tartsd kordában az embereidet, Sándor. Hiszen azért kaptad Kossuthtól a kegyelmet.

A vezér komoran megrázta a fejét.

- Nem töhetöm, uram. Odavan a tekintélyöm.

- Hogyhogy?

- Tudom is én, mögmászta ezöknek a lelkit a büdösbogár valamönnyiét. Még betyár voltam, addég király voltam köztük. Miúta böcsületös embör híribe kerültem, azúta nincs böcsületöm. Kutyába se vösznek az emböreim.

Most megint tapasztalhatta Sándor azt az igazságot, hogy a bûnnek nagyobb a presztizse, mint a tisztességnek. Mint üldözött vad, sokszor talált menedéket az öthalmi duttyánban, s a csárdás mindig levett sapkával görnyedezett a felesége szeretõje elõtt, akit teljes jussa lett volna sógorának nevezni, de mindig bátyámuramnak tisztelt. S inkább a nyelvét elharapta volna, semhogy elárulja a kopóknak, hogy a nagy vad az õ felesége köténye mögé bújt.

Most azonban se tette, se vette a betyárt, akirõl úgy vert a szó, hogy pandúr lesz belõle. Nemcsak hogy elõre nem köszönt neki, hanem fogadjistent is csak úgy foghegyrõl vetett az adjonistenére. Nem küldte be hozzá Katit, csak odalökött elébe egy meszely bort, aztán kiállt a ház elé, perzekútort lesni. Ahogy meglátott egyet, elébe szaladt, s hátradöfött az ujjával a válla fölött a csárda felé.

- Bent van - sunyított hátra.

- A Sándor?

- Az. Most elnyomhatja, ha akarja.

- Két napja vagyok a sarkában, de nem bírom beérni.

- No kerüljön beljebb, ha gondolja...

A csárdás lábujjhegyen ment elõre, a pandúr nagy sarkantyúpengetessél utána. Ez volt a szerencséje, mert így Kati még idejében elugrott a Sándor ölébõl, ahová férji utasítás nélkül is odatalált, és kilebbent a szobából. A betyár nyugodtan ülve maradt. Még köszöntötte is a pandúrt a feje fölvetésével. Az is barátságosan telepedett le mellé a lócára.

- Mondta ez a jó embör, hogy itt találom kendöt.

- Nem hazudott - villant a Sándor vasvillaszeme a jó emberre.

- A Lócsik tekintetös úr keresteti kendöt.

- Nem üsmeröm.

- Majd mögüsmeri kend. Tudja, a Ráday bírója. Fáin embör. Mög akarja tönni kendöt perzekútornak, mert annyi szépet hallott kendrül, hogy azt tartja, kendöt az Isten is perzekútornak teremtötte. Úgy löhet, még sarzsit is kaphat kend.

- Löhetségös - biccentett Sándor.

- No ugye? Hát begyünne-e kend egy kis szóértésre a Lócsik úrhoz?

Sándor azt találta, hogy ez sok a jóból. Gõgösen rázta meg deres fejét.

- Én annyira vagyok ûhozzá, mint û énhozzám. Neki van velem dóga, nem néköm ûvele, û tögye tisztöletit énnálam. Engöm holnap ilyenkorig mindön okvetetlen itt talál ennek a jó embörnek a házában.

Edvi Illés Károly, a nagy kriminalista, aki a betyárpörökben mint ügyész mûködött Ráday mellett, memoárjaiban szintén megemlíti, hogy Sándort a perzekútorság ígéretével csalták kelepcébe. Õ úgy tudja, Ráday öreg szolgája, István nevezetû, helyébe vitte Sándornak a rajthúzlis nadrágot, sarkantyús csizmát, kardot, s úgy kísérte a parádéba öltözött betyárt, mint szolgabírót a hajdú, egész a vár udvaráig, ahol egy szakasz katona vetette rá magát. Én úgy hallottam a mendemondát, hogy Laucsik csakugyan személyesen kereste fel a vén tigrist, mégpedig azon nyomban, ahogy a követségbe küldött perzekútor beszámolt neki, s olyan egyességet kötött vele, hogy másnap délután jelentkezik a várban a börtönszabónál, aki majd mértéket vesz róla a perzekútor-gúnyához. A bíró látogatása tökéletesen lefegyverezte a betyár gyanúját. S már csak virtusból is meg akarta mutatni neki, hogy õt se a gólya költötte, s ha az nem félt az öthalmi csárdától, õ is vissza meri adni a vizitet a várban.

Elõbb azonban meg akart fizetni a csárdásnak, a „jó embernek”, aki elég meggondolatlan volt túlzásba vinni a tekintélyrombolást. Amint megbizonyosodott róla, hogy a „bátyámuram” csakugyan lemond a királyságról, és beáll betyárok kergetõjének, végképp felmondta neki a barátságot. Éjszakára csak az ereszet alá ágyaztatott neki, a Katira pedig rázárta az ajtót. Hajnalban aztán valahogy kiszökött a menyecske, és odaborult a betyár vackára. Sándor lelökte magáról a subát, és átfogta a menyecske vállát, az azonban elszisszentette magát.

- Jaj, fáj!

- Mögütött? - lobbant sárgát a Sándor szeme.

- Egy porcikámat nem hagyta veretlen.

- Nem hallottam jajszavad.

- Összeszorítottam a számat. Nem akartam, hogy ránk törje Sándor bácsi az ajtót.

- Féltötted? Te!

Olyant szorított az asszony két összetört gyerekvállán, hogy az elsikította magát. Odabukott a feje a betyár mellére, és rászorította a száját, hogy több hang ki ne jöjjön rajta.

- Még most is féltöd? Te! - lökte el Sándor az asszonyt. De az belecsimpeszkedett, úgy súgta a fülébe:

- Kendöt féltöttem, kendöt féltöm, Sándor bácsi. Kend üres kézzel van, az mög töltött puskát fektetött az ágyába.

Sándor megsimogatta az asszonyt.

- Akkor jó van, Kati fiam. Eredj most te szépen haza a Rácok kertjibe az anyádhoz, délig maradj is ottan. Addig, míg odalöszöl, majd vigyázok én a házra, hogy gazda nélkül ne lögyön addig se.

- Mit akar kend tönni? - reszketett a szépszájú Kati.

- Embörök dolga az, nem a tied. No eriggy, cselédöm, mert ami most itten tevõdik, ahhoz nem köll tanú.

Elkísérte az asszonyt a vakdûlõig, aztán visszament a tanyába, és betaszította az ajtót. A jó ember úgy húzta a bõrt, hogy a tetõt le lehetett volna bontani a feje fölül. De Sándor csak a puskát kapta föl az oldala mellõl, s annak a tusával tapogatta meg a vékonyát.

- Hé! De a füledre feküdtél, édös sógorom!

Az embernek kipattant a szeme, aztán nem is akart becsukódni. Rámeredt Sándorra, mint aki kísértetet lát.

- Nem jól viselted gondját a hálótársadnak, édös sógorom!

A csárdás csak most látta meg, hogy a Sándor kezében van a puskája. Erre aztán lecsukódott a szeme.

- Ne kezdd újra az alvást, édös sógorom. Majd kialhatod magad, ne félj, ha én elmögyök. Csak elõbb játsszunk egyet a gyöpön.

A betyár hangja egészen barátságos volt. A halálraijedt emberbe kezdett visszatérni az élet. Hallotta õ már máskor is tréfázni Sándor bácsit, nem olyan rossz ember az. Hát még ha a Kati körülsimogatná egy kicsit.

- Kati, Kati, te! - szólította az asszonyt, egy kicsit rekedten.

- Az, az, a Kati! - taszította oldalba Sándor a puskaaggyal. - A számbul vötted ki a szót. Azt akarom mögtudni éppen, vagy-e most olyan legény, mint mikor az asszonnyal elbántál?

Ezt a hangot már nem lehetett tréfára venni. Úgy csattant a vége, mint a karikásostor.

- No elõre, hozd a hajítófákat! Majd azokkal játszogatunk egy kicsit.

A csárdás csak egyet ordított, de azt nem lehetett megkülönböztetni a torkon szúrt disznóétól. Juhászember volt valamikor, tudta, mi az a hajítófa, három-négy darab esztendõk óta ott hevert belõlük a nyárikemence tövében, néha azzal piszkálták a parazsat. Ez a félméteres vadkörtefahusáng, amelyiknek a vége arasznyi hosszúságban hegyesre van faragva, olyan fegyver a juhász kezében, mint kanászéban a balta. Akit az szíven szúr, vagy lágyékon talál, az nem áll többet talpra a Jozsafát völgyéig, de még tán ott is két angyalnak kell támogatni.

- Vagy a helyedbe hozzam üket, és én igazítsak egyet a kezedbe, száradt volna el, mikor a bába fölfürösztött! Mögállj, ebadta fattya, azt is mögkapod tûlem.

Kiment összenyalábolni a hajítófákat, de mire visszatért velük, ággyal, asztallal, sifonérral el volt torlaszolva az ajtó. S mire széttaszigálta az akadályokat, akkorra a csárdás felkötötte magát a gerendára. Ezt is szebb halálnak tartotta, mint azt, hogy hajítófapárbajt vívjon a rettenetes emberrel, aki kevesellte neki a puska által való halált, vagy tán méltónak se tartotta rá.

Az akasztott ember eltorzult arcán még meglátszott, hogy felismerte Sándort, ahogy az megállt elõtte, és megcsóválta a fejét.

- Csúnya apád löhetött, sógor, nem is gondoltam rá eddig!

Aztán visszaigazított mindent a helyére, a halottra rácsukta az ajtót, és leült az ereszet alatt az ágy szélére kukoricát morzsolni, hogy ezzel is kevesebb dolga legyen a Katinak; meg öröme is telt benne no, mert gyerekkora óta nem ûzött ilyen becsületes foglalkozást. Délig õrizte a házat, ahogy ígérte, akkor megjött a menyecske, annak megmondta, hogy a szobába ne menjen be, mert ott nem asszonynak valót lát, majd õ kiküld valami igazlátókat a városból. Ami kis pénz volt nála, azt otthagyta Katinak, hogy addig se érezzen hiányosságot semmiben, még õ dolgát végzi odabent, nem tudni, mikor lesz ez, mert ezek a tükörbõl fésülködõ városi urak nagyon el szokták szuszogni az idõt.

S ezzel megindult azon az úton, amelyikrõl nem volt többet visszatérés.

Szeged utcáin nem vetett ügyet senki a szûrös, botos öreg parasztra. De a várban, amelynek mindig zárt kapuja most nyitva állt, várták, s a Ráday hajdúja vezette egyenesen a szabómûhelybe. Ahogy annak a küszöbén betette a lábát, öt pandúr ugrott rá egyszerre, leteperte és nyomban vasra verte. Tõrbe esett tigris módjára ordított, rémséges volt hallgatni. Laucsik, aki személyesen nem mutatkozott, csak úgy látatlanban dirigált egy firhang mögül, rögtön vitette is a cellába. Egy kicsit tán szégyellte is magát, mikor a veszett ember õrjöngõ ordítozását megértette:

- Hát ez az úri böcsület?

A vezér lakat alatt volt, mégpedig úgy, hogy senki se tudott róla, most már könnyû volt elbánni a bandával. Csak össze kellett rántani a hurkokat, amelyek már hónapok óta ki voltak vetve négy-öt vármegyében. Huszonnégy óra alatt ötvenhárom embert szállítottak be a szegedi várba, anélkül hogy egyik tudott volna a másikról. Némelyikrõl még a felesége se tudta, hová lett.

5

A Ráday-korszaknak tudvalevõleg nem éppen az vetett véget, mintha a királybiztosság minden gazt kiszaggatott volna már az alföldi embervetések tisztabúzájából. Valahol olvastam a visszahívott Rádaynak egy nyilatkozatát - különben nagyon zárkózott ember volt, ha természeténél, ha hivatalánál fogva -, hogy õ felét se végezte el annak, amiért küldték. Sokan azonban azt találták, hogy többet végzett, mint amennyit kellett volna...

A szegediek különösen nem rajongtak a grófért és a nevéhez fûzött módszerekért. Egyrészt azért zörgölõdtek ellene, hogy rossz hírbe hozta a várost. Ami gonosztettet húsz év alatt nyolc-tíz vármegyében elkövettek, azt a közfelfogás mind Szegedre kente. Mint ahogy a kilencvenes években minden hamis pénzt „újpesti hatosnak” neveztek, ha nagyváradi gazdaságpolitikusok gyarapították is vele a nemzeti vagyont. Másrészt súgtak-búgtak a vallató módszerek embertelenségérõl is. Ugyan beszéltek hangosan is: a városi közgyûlésen. Jegyzõkönyvbe is vették a Tisza-parti rozzant vár körül lakó városatyák fölzúdulását, hogy se éjjelük, se nappaluk a várból kihallatszó vérfagyasztó ordítások miatt. Az öreg várnagy maga tett bizalmas jelentést Dáni fõispánnak, hogy mikor a rabok alsóruhái mosásba kerülnek, elõször az aludt vért tördösik le róluk nagy darabokban.

Mi volt mindebben az igazság, mi se, abban ma már nem lehetett igazságot tenni, hiszen azon frissében se lehetett. Az öt öl magas bástyafalakkal körülvett régi várban akkor se lakhatott több titok, mikor Hóbiárt basa uralkodott benne, akinek dicsõ emlékezetét városunkban háromszáz év óta õrzi egy utcanév. (Ugyan nem basa volt, csak bég, de már mink csak basának emlegetjük, mert ezzel is nagyobb a tekintélyünk. De jeles úriember volt ez a bég-basa, mártírhalált szenvedett az igaz hitért, lehet is, hogy a török testvérnél a szentek közé van matrikulálva. Papucssarokkal verték agyon a villájában azok a szegedi menyecskék, akiket odahordatott, hogy a Korán értelmében megtanítsa õket a teremtés szépségeire.)

A mogorva épületek, amelyek közt fejetlen barátok, söprûn lovagoló boszorkányok és egyéb nagytekintélyû kísértetek suhogtak, ha a Tiszáról fújt a szél, magukban is nagyon hatásosan nehezedtek a befogott betyárok lelkiismeretére. S Rádayék nagyon értettek a hatás fokozásához. Három év alatt körülbelül kétezer embert faggattak ki a várban, s mikor azokat szakaszonként megsétáltatták az udvaron, vászonálarcot kellett nekik viselni, hogy egyik se tudja a másikról, kicsoda. Apa és fiú hónapokon keresztül mindennap találkozhattak egymással, sejtelme nélkül annak, hogy a másikuk is a Laucsik agyonsózott halát eszi. A fegyõrök csupa megbízható régi emberek voltak, s megerõsítésükre egy galíciai század volt berendelve, amely a polyákon kívül más nyelvet nem értett, s az adjonistenre szuronnyal fogadjistenezett volna. De még ilyen eszmecserére se igen nyílt alkalma senkinek, se belsõ, se külsõ embernek. Õrszemek vigyáztak a bástyafokokon, a kazamata-börtönök cellái elõtt; a legrettegettebb tömlöcöt, a Zwingert, amelynek csak az udvar felé néztek apró és homályos ablakszemei, dupla strázsa tartotta õrizet alatt, s a vár egyetlen kapuját állandó megszállásban tartotta egy szakasz cserepár. Ez a kapu éjjel-nappal zárva volt, s a hivatalos embereken kívül csak olyanoknak nyílt meg, akik nem a maguk jószántából zörgettek rajta. A szegedi Bastille jobban el volt szigetelve a szabad világtól, mint annak idején a párizsi, s nemcsak arra jelentett kárhozatot, aki belekerült, hanem azt is megnémította egész életére, akinek úgy szolgált a szerencséje, hogy tisztára mosva került ki belõle. Nem sokan voltak ilyenek, de az mind úgy hallgatott, mintha valami rettenetes eskü pecsétjét ütötték volna a szájára, s egy se vallott róla még a legmeghittebb disznótoron se, miféle fürdõkkel mosták tisztára.

Hát ilyenformán nem volt csoda, hogy a kárhozat házából akkor is ordítozásokat hallottak a szegediek, mikor nem is kényszerítettek magábaszállásra senkit a várban. Például Rózsa Sándor is heteken keresztül ordított a cellájában, pedig egy ujjal se nyúlt hozzá senki. Nagy tekintélyének megfelelõen, külön prófoszt kapott - Gazdiknak hívták, kisteleki ember volt, s kenyere javát rabok közt ette meg -, s ez a prófosz keresztet hányva jelentette Laucsiknak, hogy õ már elég sok cifra káromkodást hallott, maga is elég jártas ebben a nem könnyen megszerezhetõ tudományban, amelynek alapját még hazulról hozta, s azóta negyvenéves praxissal fejlesztette, de ahhoz foghatót még nem hallott, amilyent a Sándor mûvel.

Laucsik mosolygott:

- Nem tesz semmit. Oka is van rá, jussa is van hozzá. Senkinek se volt még több oka és nagyobb jussa a káromkodásra, mint Rózsa Sándornak.

- De avval is fenyegetõdzik, hogy mindönkibül kimetéli a szívet, ha még egyször kiszabadul.

- Abban is neki lesz igaza. Mondd meg neki, hogy azét a bolondét metélje ki elõször, aki kiszabadítja.

- De tör, zúz is mindönt, ami a kezeügyibe kerül. Csajkát, csöbröt, padot, kanalat. Nem jó volna a falhoz láncolni?

Laucsik homlokán ráncot vetett a bosszúság.

- Nagy hiba volt, hogy errõl megfeledkeztem. Még ma leszeditek róla a bilincset. Ebben az órában. És arra veretem rá, aki csak egy hajszálát is meggörbíti a vizsgálati fogolynak.

Laucsik jól számított. Sándor abban az órában elhagyta a tombolást amelyikben leszedték róla a vasat. (A múzeumnak néprajzi osztályában állítólag ez a bilincs van kiállítva a pásztoréleti felszerelések közt. Legalább Beck Pista nemzetes úr, a város néhai katonaügyi jegyzõje, akitõl harminc esztendõvel ezelõtt kaptuk, azt állította, hogy ez a bilincs ereklye, mert Sándorunk viselte. El is hiszem, hogy a nemzetes úr hitte, mert õ sohase hazudott - legföljebb könnyen hitt. Egy kécskei földbirtokos, igen tekintélyes úr, mutogatott nekem egy kostól származott kivarrott dohányzacskót, amit a vitrinjében tartogat, pompéji bögrék és egyiptomi szobrocskák közt, hogy ezt mindnyájánál többre becsüli, mert ez Rózsa Sándort szolgálta... Nem volt szívem arra figyelmeztetni, hogy a millenáris hétvezér is ki van rajta varrva, mégpedig olyannak, amilyennek az Andrássy úti emlékmû képzelteti a hét vezért. Gondolom, a bilincs is csak ilyen hiteles, de én senkinek az örömét se szeretem megrontani. S akinek jólesik hinni azt a legendát, hogy Rózsa Sándor annak a romantikus romnak volt Mariusa, amit most kioksznak nevez a szegedi nemzet, csak nézze tovább is áhítattal a csorba téglákat. Én egy szóval se mondom neki, hogy ne nézze, sõt még tódítom is, hogy az volt csak a szép világ, mikor olyan idealisták szerepeltek a közérdeklõdés homlokterében, mint a Sándor.)

De a bilincstõl megszabadított Sándor nemcsak elhallgatott, hanem meg is szólalt. Fölvezettette magát Laucsik elé.

- Mit akar éntûlem a tekintetös úr?

- Majd megmondom Sándor, csak elõbb gyújts rá. Itt a dohány a börböncében, a pipák meg ott állnak a tékában, válassz magadnak egy testhezállót.

Sándor olyan tajtékpipát választott, amelyiken ló volt kifaragva. Elsõnek ugyan egy meztelen-asszonyos került a kezébe, de attól elfordult mint jóerkölcsû ember.

Olyan jólesett neki az elsõ pöffentés, hogy el is felejtette, hol van. A szakértelem szólalt meg benne legelõször.

- Pétöri dohány ez, tekintetös úr.

- Jól mondod, Sándor - bólintott Laucsik nyájasan. - Nem is lesz itt semmi hiba se, ha most már azt is megmondod, hogy hogy állítottad meg Péterinél a vasutat.

Sándor elmosolyogta magát.

- Hát azért van ez a nagy barátság? Akkor akár le is töhetöm a pipát.

- Mért tennéd le, Sándor? Szíjad csak nyugodtan, máskor se sajnálom tõled, ha rákívánsz. De te se uraltasd magad, hanem mondd el, mit tudsz a vasútról.

- Akkor se mondhatok semmit, ha harapófogóval csipködtet a tekintetös úr - vont vállat Sándor, aki nyilván sohase hallott ugyan Dózsa Györgyrõl, de tudat alatt mégis valami fajta-ösztön dolgozhatott benne.

- Isten mentsen, Sándor - barátságoskodott tovább Laucsik. - Nem vagyok én neked rossz embered. Aztán meg ha már csipkedni kell valakit, inkább a Katihoz húz a gusztusom, mint tehozzád. Majd megoldom én annak a nyelvét, ne félj!

Most már hangosan nevetett Sándor.

- A Katiét? Maga?

- Én.

- Hát fúrt-e már az úr lószörbül pipaszárat?

- Nem próbáltam még, Sándor.

- Pedig möghiggye, az könnyebb mestörség, mint a Katit mögszólaltatni.

- Azt mondom én neked, Sándor, a te Katidat is csak abban a bordában szõtték, amiben a többi asszonyt.

- Tögyön vele próbát az úr, ha van hozzá kurázsija, én nem ellenzöm.

De egyelõre nem került Katira a sor. Laucsik más próbát tett. Egy reggel olyankor nyitotta rá Sándorra a cellaajtót, mikor az nyírfasöprûvel ijesztgette a padlót. Nem neki való mesterség volt, úgy odanyomta a söprût a földre, hogy mind fölkaristolta vele, mégis mind ott maradt a szalmazsákból kihulladozott törek.

- Ó, Sándor, Sándor, hát erre jutottál! - csapta össze a vizsgálóbíró a kezét.

- Nem esik le az ujjamrul az aranygyûrû - morgott a betyár.

Laucsik megígérte Sándornak, hogy cellatársat ad neki, olyant, aki takarít rá, ágyat vet neki, akinek elmondhatja, ha beszélgetõs kedve van, hogy mit álmodott, s a fejéhez vághatja a vizeskorsót, ha kötözködhetnékje lesz.

- Mert úgy tudd meg, Sándor, hogy nem vonok én meg tõled semmi tisztességet, ami kijár az ilyen nagyrament embernek, mint te vagy.

Sándor panyókára rángatta a vállát, de azért meglátszott rajta, hogy sokba veszi ezt a megtiszteltetést. Nemcsak nem kötelõdzött a cellatársával, hanem dicsérte is a bírónak, hogy sose volt még olyan jó minisztránsa. A bíró nem volt így elragadtatva tõle. Õ azért rendelt titkárt Sándor mellé, hogy szedegesse ki belõle a titkait, és az volt neki ígérve, hogy megmenekszik az akasztófától, ha a péteri vonatrablás részleteit kicsalja belõle. Sándor viszont azt ígérte neki, hogy ha mind a ketten kiszabadulnak, magához veszi suplencnak, s kineveli utódjának.

Mivel ennél nevezetesebb újságot két hét múlva se tudott jelenteni a titkár, Laucsik elküldte Illavára, Sándor mellé pedig új famulust rendelt. Ez egy törökbecsei szegénylegény volt, aki arra vállalkozott, hogy megveri szemmel a Sándort, úgyhogy az álmában minden titkát kibeszéli. Ennek a mezítlábas hipnotizõrnek ugyanis olyan keresztbenézõ szeme volt, hogy abból lehetetlen volt kivenni, hová néz, s ezzel rettenetesen idegessé tette, akit szemügyre vett. Sándort félnap alatt úgy kihozta nézése a sodrából, hogy lement Laucsikhoz, és megkérte, szabadítsa meg az új szobatársától.

- Miért, Sándor?

- Azért, mert nem állom azt a csollák nézésit.

- Nem ám, mert rossz a lelkiismereted, Sándor - állapította meg a vizsgálóbíró. - Félsz vele együtt lenni.

- Mögbizonyítom, hogy nem félök - szegte föl a nyakát Sándor. - Éntûlem ott rohadhat mög a cellában, de elõbb kiszödöm mind a két szömit.

- Azt csak nem teszed, Sándor - nyitotta ki az almáriumot Laucsik. - Kóstold meg inkább ezt a jó kis szilvóriumot!

- Igya mög az úr maga! - vágta rá Sándor az ajtót a bíróra.

Most került sor arra a bizonyos D. Urbán nevû félegyházi fiatalra, aki késõbb, meglett ember korában adoptálni akart engem, s azzal édesgetett magához, hogy mindig Rózsa Sándorokat gyúrt a kenyérbélbõl. A szelíd, kékszemû, csendes szavú fiú egy kicsit hasonlított a Sándor idõsebb fiához, s ezzel megnyerte a betyár gráciáját.

- Ez már kedvemre való pedintör - állított be Sándor Laucsikhoz -, most már adhat abbul a papramorgóbul.

D. Urbán nyert is a tanítómesterétõl mindenféle hasznos oktatásokat és gyakorlati tanácsokat, de a vasútrablást nem vette föl Sándor a tantervbe. Laucsiknak most már mégiscsak meg kellett próbálni, lehet-e lószõrbõl pipaszárat fúrni.

6

Nem szégyenlem bevallani, hogy nem tudom, kinek jutott eszébe elõször a mûvelt társadalomban, hogy a vonatot is ki lehet rabolni, ha ott tudja az ember megállítani, ahol akarja. Úgy rémlik, hogy elõször a Gerstäcker-regényekben olvastam ilyesmit, amelyeknek arkanzaszi lókötõk a hõsei. Ezek a kalandor-regények a Ráday idejében már megjelentek magyar fordításban, s hamarosan a legelrongyoltabb könyveivé váltak az úri kaszinók könyvtárainak. Nem valószínû azonban, hogy Sándor irodalmilag kora színvonalán állt volna, s a Vadnyugat gyermekeire szorult volna invenció dolgában. Semmi hihetetlen nincs benne, hogy a mi betyárjaink esze is szolgált úgy, mint messzi pályatársaiké. Ha a vonat vasparipa, éppen úgy meg lehet állítani, mint a vásáros kocsik lovait, sõt értelmes ember ezzel még könnyebben boldogul. Nem kell hozzá más, mint egy-két szöghúzó meg feszítõvas, s a sínek felszedése aránylag kevesebb kockázattal, de mindenesetre több haszonnal kecsegtetõ vállalkozás. Már legalább elméletileg.

Sándorék több ízben próbát tettek Kecskemét és Szeged közt, s ha a körülmények nem kedveztek is nekik, technikailag elég jól begyakorolták magukat a mesterségbe. Hogy az eredmény alatta marad a várakozásnak, az a többi vérben dolgozó iparágakkal is megesik. Éppen a péteri vasútrablás nemcsak hogy nem hozott a konyhára, hanem az egyik vállalkozó az életével is ráfizetett. (Az a fátum érte a bandát, hogy éppen olyan vonatot talált megállítani, amin egy szakasz csendõr utazott.) Mégis ezek a vasúti kalandok voltak a legsúlyosabb deliktumok, amikkel több kárt tettek az országnak, mint a patriarkális útonállásokkal és vérontásokkal. Szinte azt lehet mondani, hogy ezek az úttörõ kísérletek politikai fontosságra tettek szert. Az abszolutizmus zsoldjában álló német sajtó akkor állapította meg elõször, hogy Európa Bécsnél végzõdik. Azon túl a Betyaren és Kanaszen nevû emberevõk országa következik, akik pányvával szedik le a vonatról a civilizált európaiakat, mindjárt gollasch-sá aprítják õket, s ebben a minõségben vagy frissiben fõzetnek meg tarhonyával, vagy füstre tétetnek. Legjobb esetben internálják õket a rettenetes széksóbányákba a Duna-Tisza közén, ahol kalcinált szóda lesz abból, akit idejében ki nem váltanak.

Érthetõ, hogy Laucsikot ezek a vasútügyek ambícionálták legjobban. A többi ügyeket mind szálára bogozta, de ezeken nem tudott eligazodni, sõt még elindulni se. Az asszisztensek mind Sándorral takarództak, de csak úgy „möglöhet” és „alighanem” alapon, Sándor pedig éppen ebben az egyben megvetette a lábát. Nem is annyira önvédelembõl, hanem inkább betyárbecsületbõl meg virtusból. Egyrészt nem akarta az embereit bekeverni a vallomásával - nem tudta, melyikük van már bajban, melyikük nincs még befogva -, másrészt nem akart kezére járni a bírónak. Ha olyan nagy legény, amilyennek tartják, vágja ki a rezet a maga emberségébõl.

- Ne engöm nyaggasson az úr, hanem a magafélét - mondta gõgösen.

- Hát urak is voltak benne, Sándor? - kapott a szón Laucsik.

- Azt én nem mondtam. De azt fölérheti az úr ésszel, hogy én hatökör vagyok az ilyesmihöz.

- Nono, Sándor, ne kisebbítsd magadat! Nem mégy te senkihez észért.

- No jó, de a vasúthoz hunnan lönne neköm tanultságom? Bicskahöggyel nem löhet sínöket fölszödni.