Virágnyelven

Nem tudom, azok a csúnya destruktívok mért beszélnek mindig úgy, mintha minálunk mindenkit meg lehetne vásárolni. Hiszen a korrupció, a panama, a baksis csupa idegen szó, amely csak indigenátust nyert nálunk, mint a magas arisztokráciához tartozó nagynevû famíliák. Az egyik latin, a másik indián, a harmadik török, de egyik se szittya. Nyelvészeti alapon is bizonyítani tudom, hogy a törzsökös magyarnál nincs puritánabb náció. Hiszen szava sincsen ezekre a gonosz fogalmakra.

Mert a vesztegetés honi termék ugyan, de abban nincsen semmi rossz se. Az csak annyit jelent, hogy az embertõl azt kívánják, maradjon veszteg, ne csináljon semmit. Márpedig aki semmit se csinál, az nem csinál rosszat se, aki pedig nem csinál rosszat, az jó ember. Ez olyan kifogástalan szillogizmus, hogy még akkora filozófus is jóváhagyhatja, mint Kuna P. András.

Aztán volna még a kenés. Nem lehet letagadni, hogy ez magyar mûszó, de ebben sincs semmi erkölcstelen. Ez orvosi kifejezés, amely talán még a turáni sámánok idejébõl ered. Akinek valamije fáj, arra ma is ráolvasnak a javasasszonyok, és a fájós tagot megkenik tûröm-olajjal, hogy ne fájjon. Ebben nincsen semmi kivetni való, mert a tûröm-olaj a kormány gyógyszerkönyvében is igen tekintélyes szerepet visz, és nem is igen rendelnek mást. Egyformán jó lábtörésrõl, szívfájásról, atrocitásról, koronaromlásról, szanál ez mindent. Még a mondókájuk is az a szakállas javasasszonyoknak, mint a falusi kuruzslóknak. A Jézuska nevével kezdik, és azon végzik, hogy „nyúlháj, daruháj, majd meggyógyul, ha nem fáj”. (Legföljebb a honoráriumban van egy kis különbség. A pesti doktor mindig drágább.)

Egyszóval a kenés nem tilalmas dolog, sõt nagyon is érdemes cselekedet, miért is ezt õseink is sûrûn gyakorolták, hol õk kenvén meg a konstantinápolyi basákat - azokat ugyan meg is rakták néha, ha helyükbe jöttek -, hol õk kenetvén meg a felséges ausztriai ház által. („Az Isten se gyõzi az magyari urakat pénzzel” - sóhajtott föl Ferdinánd, az elsõ „magyar” Habsburg, mikor a szabadkirályválasztás kortesköltségeit ki kellett fizetni.) De panamáról, korrupcióról ki hallott minálunk a régi jó idõkben!

Egészen másképp csinálták azt akkor, mert akkor még tudtak szemérmet az emberek.

A tanyai magyar, akit akkor még csak parasztnak hívtak, mindenféle ügyes-bajos dologban bekövetkezett a városba, és kinézelõdvén magát a piacon, bekocogott a hivataltévõ házba.

Elõször is fõbíró uramhoz ment igazságért, beáztatván elõtte azt a pokolbul szalajtott hátulsó szomszédot, aki már megint rábabonázott a tehenekre.

- Értöm - eresztette vékonyan a szót a pipacsutora mellõl a hivataltévõ nagy úr, aki soha ítéletet alapos kifaggatás nélkül nem hozott. - Most már azt kérdöm én kendtül, hogy honnan jött kend ide énelébem?

- Hát a Szremác bótjábul, mert annak adtam el a korpát. Osztán onnan mög bementem áldomást inni a Pávába...

Még azt is elmondta volna, hogy a palánki templomba is be akart menni, ami ugyan nem volt igaz, de akkor se ártott az, ha istenfélõ kegyes hírbe keveredett az ember - hanem akkorára a fõbíró közbeszólt. De olyan szigorúan ám, hogy még a pipacsutorát is kivette a szájából.

- No hát, ha igazságot keres kend, akkor máskor ne a Pávából gyûjjék kend, hanem hazulról gyûjjék kend. Érti kend? Möhet kend Isten hírivel.

A magyar megkaparta az üstökét, billegette a nyakát jobb válláról a bal vállára meg vissza, ami mind azt jelentette tanyai idiómában, hogy érti a fene. De akkor már taszította kifelé a fõbíró huszárja az ajtón, úgy, hogy a szemben levõ ajtón beesett a nótáriushoz.

No, az se volt baj, mert ott is volt valami kis eligazítani valója. Még az azelõtt való esztendõben legelõt váltott a várostól a birkáinak, de a birkák eldöglöttek, és most már az volt a kérdés, hogy ki legelje le a füvet, amelyikért elõre ki van fizetve a fûbér?

De itt még bele se kezdhetett a szíve szándékába, mikor a nótárius már rámordult, füle mögé csapva a lúdtollat:

- Honnan jön kend?

A magyar most már óvatosabb volt. Nem szólt se borról, se kocsmáról, se templomról, hanem megmondta úgy, ahogy volt:

- Fõbíró uram õkegyelmétõl.

- Úgy? - csapott az asztalra mérgesen a nótárius. - Hát akkor mönjön kend vissza õhozzá! Hát annyit se tud kend, hogy ha énvelem van dolga kendnek, akkor hazulról gyûjjék kend!

S amerre járt a város nagy házában, ott mindenütt ez volt a törvény. Utcakapitány, vásárbiztos, fertálymester, koncipista mind azzal utasította el, hogy õk nem állnak szóba az olyan emberrel, aki nem hazulról jött.

Szomorúan lógatta a fejét szegény igazságkeresõ, mire leért a kapualjba, s ott nagyot rúgott a kerékvetõ kövön.

- Vesszön mög a gazdád a nevenapján!

A hajdú, aki ott támogatta a nagy sárga falat, hogy ki ne dûljön, fölkapta a fejét a zokszóra:

- Hát kendnek mi baja az én gazdáimmal?

- Nem ögyéb, mint hogy mög vannak háborodva az elméjökben.

- Hogyhogy?

- Mind azt parancsolják, hogy máskor hazulról gyûjjek.

- Hát osztán?

- Hát ez mán csak bolond beszéd. Kinek mi köze ahhoz, hogy én honnan gyüvök?

- De nagyon is okos beszéd az, hanem kend a tökfejû - kapta meg a hajdú a magyarnak a ködmöngombját. - Mert ha kend nem hazulról gyün, akkor kend üres kézzel gyün, de ha kend hazulról gyün, mán akkor csak nem gyün el anélkül hogy vagy egy pulykát ne fogna a hóna alá, vagy egy malackát ne gurítana maga elõtt, vagy egy-két kötés dohányt ne gombolna a ködmön alá, aszerint hogy kinél keresi kend az igazságot.

- Így mán értöm - fanyalodott nevetésre az ábrázata a magyarnak, és hazasietett, hogy hazulról jöhessen a hivatal tévõ urak elébe. Közéjük számítva a hajdút is, aki utána kurjantott:

- De ha be akar kend még egyszer jutni, akkor énhozzám is hazulról gyûjjék kend!

...Hála Istennek, most már nem ilyen szigorúak etikett dolgában az emberek.