Triász és társai

Az Ovidius Metamorfózisai-ban - majd azt írtam: Dekameronjában - szép hexameterbe van szedve az Aktaeon harmincnyolc kutyája közül vagy húsznak a neve. Van azok közt Nyomozó (Ichnobates). Feketelábú (Melampus), Csikóölõ (Nebrophonos), Csordás (Poemenes), Bojtos (Lachne), Szárnyas (Ptereles), még farkaskutya is van, a Lyciste. Ha nagyon megszorítanának, még talán el is tudnám mondani a verset, hanem harmincnyolc magyar kutyanevet még az akadémiai nagydíjért se tudnék összehexameterezni.

Tudniillik a legtöbb magyar kutyanév folyóvíznek a neve, mert az õsi hit szerint, amelyik kutyának folyóvízneve van, az nem kap víziszonyt, ahogy a finom nyelvû hivatalosság nevezi a veszettséget.

Ez jutott eszembe a minap, mikor egy túlatiszai nagy uradalomban loptam a napot, és hallottam, hogy az öregbéres Triásznak tiszteli az udvaron csellengõ kuvaszt, bújtatván beléje az ördögöt valamely csínyjéért, amit a süldõnyulakkal szemben követett el.

- Ejnye, de furcsa neve van a kutyájuknak, János - mondom az embernek.

Azt mondja rá János, hogy van ennél furcsább is.

- No?

- A másikat mög - azt mondja - Burkusnak hívják.

Ebbõl egyrészt azt állapítottam meg, hogy az ifjabb öregbéres-nemzedék nem volt ott a königgréci nagy szaladáson, mert akkor nem találná a burkus szót olyan különösen cifrának, másrészt pedig mégiscsak nyomra találtam. A Burkus név eszembe juttatta Bismarckot, õróla pedig mindjárt ráemlékeztem a híres kutyájára, a Tyrasra. Nagy emberek dicsõségében a kutyájuk is osztozik, itt valamikor olyan uraság lakhatott, aki nagy híve volt a hármas-szövetségnek. Bismarck iránt való tiszteletbõl õ is Tyrasnak nevezte a vadászebét, ebbõl lett aztán plebejus körökben Triász. És így találkozik az ember itt, az isten háta mögött, a hármas-szövetséggel, még akkor is, mikor már egyéb sem maradt belõle, mint egy kutya-név.

Persze, az öregbéres sokkal okosabb ember, semhogy történetfilozófiai elmélkedésekbe bocsátkozhattam volna vele, hanem a tiszttartóval tettem kísérletet ebéd alatt.

- Ejnye, jó, hogy eszembe juttatod - kapott a szón a gazdám, s mindjárt kihujjantott az udvarra, hogy egy kanászgyerek hívja be a gulyától a számadót.

Ebéd végire be is ért a gulyás.

- Hallod-e, András - kérdezi tõle a tiszttartó -, hány kutyátok van most?

- Gulyánál, nyájnál, majorokban löhet összevissza vagy tizenkettõ.

- Haszonravalók-e?

A gulyás csak a szemivel kérdezte, mi a ménta leli a tiszttartó urat, hogy már ilyenekbe is beleártja magát, de azért felelt tisztességtudással:

- Hát löhetõsek. Csak mögvannak, mint afféle ebállatok. Kicsit ugatnak, nagyot harapnak.

- No jó, majd a napokban kimustráljuk õket.

András olyan hitetlenkedõ mosollyal fogadta a létszámapasztási tervet, mintha valami antant-komiszáros volna.

- Ki vannak mán ezök mustrálva, tekintetös úr! Aki hitványos van köztük, kimarja azt a többi maga közül. Az ilyen aztán addig ténförög, még be nem talál a faluba. Aszongyák, a Halbûr zsidó úgy keresködik velük, akár a csirkével, még tán külországba is szállítsa ûket. De nem hiszöm én azt, hogy vóna olyan bolond embör, aki kutyáért pénzt adna.

De már erre a tiszttartó is elmosolyodott.

- No hát akkor csak jól megnézzen kend, András, mert én is olyan vagyok. Most olvasom az újságban, hogy valami kitûnõ fajkutyákat árulnak Bécsben. Kezességet vállal értük a német, hogy a farkast is leszedik a lábáról. Igaz, hogy kereken száz pengõt kér darabjáért, de azért hozatunk próbára hármat.

- No-no - rántott a vállán András. Errefelé úgy mondják ezt, hogy panyókára rángatta a vállát, jelenteni pedig ez annyit jelent, hogy András, amint visszaért a gulyához, nagyon elkeseredve rúgott bele a Gurujj kutyába, meg a Lapujj kutyába, amikor bizodalmasan ráugráltak.

- Csiba te, a rossz nyavalya törje ki a gazdátokat! Nektök mán kitelt az esztendõtök, möhettök ürgézni, gyünnek a bécsi kutyák!

Nem vagyok tudója, milyen szisztéma szerint adnak egymásnak vészjeleket a pusztai kutyák, de az bizonyos, hogy mire beesteledett, akkorára a Triász is meg a Burkus is olyan hangulatban voltak, mintha már kikézbesítették volna nekik a B-listás végzést. Leeresztett farkkal, lesunyt fejjel oldalogtak elõre-hátra, éjszaka pedig olyan keservesen vonyítottak, mintha csak a Jack London alaszkai könyveibõl tanulták volna.

A magam részérõl örültem az ebek mélabújának, mert ettõl fogva szabadon csavaroghattam a pusztán, nem kérték tõlem a passzust a Nyomozók és Csordások, akármerre jártam. Hanem a gulyások, kanászok, béresek, csõszök nem tudtak belegyõzõdni a dologba. Konyhán, kútnál, istállóban, ha összejöttek, mind csak azon folyt a diéta, hogy lesz, mint lesz most már, ha a milliomos kutyák megjönnek.

- Úgy lössz - mondta a gulyás az öreg béresnek -, hogy a nyáron neköd köll ûket az öledbe hordanod.

- Már mér’?

- Már azér’, hogy a királydinnye bele ne mönjön abba a kényös talpukba.

- Hát a kórság! - káromkodta el magát a béres. - Hanem kend majd nyargalászhat, ha a krumplistarhonyában mögégeti a szájukat a paprika, oszt kínjukban szétugatják a gulyát.

- Nem félök én attul - legyintett a vén gulyás. - Nagy böcsben tartják azokat az úri dögöket, majd möglássátok, hogy bográcsbul kávéznak.

Erre meg a béres mondta, hogy „nono”, és azt is hozzátette, hogy ehetnek ám azok a bécsi kutyák olyant is, amitõl másnapra fölfordulnak.

- Ótott meszetöt köll a moslékjukba keverni, arra nagyot isznak, oszt úgy mögdagad bennük, hogy szétfeszejti ûket - adta a tanácsot egy nagyra menendõ bojtárgyerek.

- Nem fogod be a szád, te girhös? - förmedt rá a számadó gulyás, de a szeme összevillant az öreg béresével.

Én a sövény mögül néztem õket, ahol az uradalom sánta hollója mutogatta a bölcsességét. (Csakugyan bölcs madár, mindig azt hajtja, hogy „urak a papok”.) Láttam, hogy itt többszörös ebhalál lesz, de hát mi közöm hozzá? Lehet, hogy én is csakúgy tennék az õ helyükben. Mégse hagyhatja azt az ember, hogy mindenféle jöttment ebbel csúffá tegyék a tulajdon maga kutyáját.

Az ügy különben elég gyorsan elintézõdött. A tiszttartó utasítást küldött a maga diplomáciai megbízottjának Bécsbe, s épp eljövetelem elõtt való nap lovasposta hozta a hírt a faluból, hogy megjöttek az úri kutyák, lehet értük menni szekérrel. Akkora ólban hozta õket a vasút, hogy beillene faluházának.

Estefelé járt az idõ, mikor a szekér kiérkezett a pusztára. Ott várta a majorudvaron a puszta minden épkézláb embere. Triász és társai is mind ott szûköltek a kút körül. Érezték, hogy nagy baj lehet, mert ekkora embersokadalmat itt csak temetésen szoktak látni.

A ketrecajtót maga a tiszttartó nyitotta ki:

- No, nézzük azokat a híres bécsi kutyákat!

A híresek azonban nemigen igyekeztek kifelé. Haragos morgás hallatszott ki a ketrecbõl, mintha mindenik a másikat akarná elõreereszteni. Persze Bécsben még a kutyák is mind udvariasságra vannak nevelve.

- Bújjatok már ki no, fene belétek! - rúgta meg a tiszttartó a ketrecet.

Erre aztán csakugyan ki is ugrott a ketrecbõl - egy kuvasz. Aztán a második kuvasz, aztán a harmadik kuvasz. De nem olyan akárhová-való kuvasz ám, hanem csupa idevaló Triász-féle kuvasz. Éppen olyan lomposak, kócosak, bozontos farkúak, még a nyelvükön is értettek az itthonvalóknak. Az volt az elsõ kérdésük:

- Eh-eh-ehhehe, szokott-e még finánc erre járni?

- Ahhá-ahhá-ahhá, több, mint ezelõtt!

Andrásék nem szóltak semmit, mert tudják, hogy nem való az urakat szemtõl szembe kinevetni - csak lejjebb tolták a szemükbe a sapkát. Hanem a tiszttartó egy kicsit kelletlenül nevette el magát:

- A kutyateremtésit neki. Bizonyosan a Halbûr kuvaszaiból valók. Látod, így kell a magyar embernek még azt is a külfölditõl megtanulni, hogy mennyit ér a kutyája.

Most meg én mondtam, hogy „nono”. Nemcsak a kutyáival van így a magyar ember.