Nagyeszű kripóciak

A-y Péter nyírségi kiskirály volt, de a királysága szanaszét feküdt az országban. Itt is egy erdeje, amott is egy pusztája, egyik hagyaték õsöktõl, rokonoktól, a másik szerzemény, ki kártyán, ki asszonyon. (Hosszúéletû, nagy asszonyszaggató urak voltak az A-yak, Péter úr is három asszonyt nyûtt el, s õt csak a negyedik szaggatta el.)

De akármilyen jól bírta magát a nyíri kiskirály, hírül se emlegették annyit a vagyonáról, mint a tréfáiról.

- Többet ér egy tréfa száz temetésnél - ez volt a szavajárása, s ebben igen csak igazat ad neki minden okos ember. Hanem abban már nem volt igaza, hogy ott is ûzte a tréfát, ahol nem kellett volna. Ebben nem volt elõtte semmi személy válogatás. Neki mindegy volt, ha úr, ha szegény, mindenkit csúffá tett, aki útjába akadt.

Akkor is az eszét járta, mikor egyszer nyár végén valami fölvidéki fürdõhelyrõl kocsikázott hazafelé. Kocsisgúnyát szedett magára, s úgy megsüvegelte úton-útfélen a jámbor tótokat, hogy alig gyõztek neki visszaköszöngetni.

Valamelyik fatornyos falucska határában úgy megbecsülték a tisztességtudásáért, hogy még füstölt túróval is megkínálták. Merthogy éppen a reggeli falatozásnál érte a falubelieket, akik a zabocskájukat aratgatták.

Péter úr belekóstolt a túróba tisztesség okáért, a zabkenyérbe is beleharapott, aztán azt kérdezte, ki ebben a faluban a legnagyobb úr?

- Én volnék - lépett elõ a legnagyobb bocskorú ember. - Uhrin Matyejnak hívnak. Én vagyok itt a bíró.

- No szép úri név - bólogatott a kocsis -, bizonyosan ehhez mérték kelmédnek a földet is.

- Dejszen, jó ember - nyögött nagyot Matyej -, kifelejtett minket az Istenke, mikor földet osztogatott. Egynek adta ezt mind.

- Hát ki itt a gazda?

- Nagy úr az, földi, láthatatlan, mint az Isten - emelte meg Matyej a taslakalapját -, A-y Péternek hívják.

A-y Pétert hirtelen megköhögtette a füstölt túró. Hm, mégiscsak könnyelmûség az, hogy õ ennek a falujának soha színét se látta. Pedig szép darab földecske ez. Igaz, hogy az ember zabnál egyebet nem termelhet rajta, de termelt az Úristen akkora fenyõerdõt, hogy gyalog meg nem kerülné egy százasért.

Hanem azért nem szólt egyebet, csak megköszönte a vendégséget, s azt kérdezte, milyen volt a termés az idén.

- Ojjé - vigyorgott Matyej boldogan -, annyi a zab, hogy az idén még kalácsot is süthetünk belõle.

Péter úr aztán kocsira kapott, s csak úgy visszaszóltában kérdezte meg, minek hívják ezt a falut?

- Kripócnak.

Otthon aztán utána járatott Kripócnak. Kiderült, hogy az odavaló tótok nagyon derék emberek, de még most is adósak a tavalyi árendával is.

A-y Péter nem az az ember volt, aki az ilyesmiért megharagudjon. Inkább örült neki, hogy megint alkalma van megjátszani magát, s elõvette az íródeákját.

- Hamar valami szép levelet a kripóciaknak, öcsémuram. Írja meg nekik, hallottam, milyen szép termésük volt az idén. Ennek örömére megengedem nekik, hogy ebben az esztendõben kétszer arathassanak.

Nevetett A-y Péter az ötletének, de csak akkor jött meg igazán a jókedve, mikor meghozta a posta az Uhrin Matyej válaszát. Hogy alássan köszönik a szíves engedelmet, majd máskor is kérnek a nagyságos úr jóakaratából.

A földesúr csak úgy rengett a kacagástól. Megint bekurjantotta az íródeákját.

- Írja meg nekik, öcsémuram, hogy ha már két aratást engedtem az idén, most már az árendát is duplán fizessék.

Hát nem is lett abban semmi hiányosság. Igaz, hogy csak advent elsõ hetire állítottak be a tótok a dupla árendával, de legalább harmadmagával maga Matyej tette tiszteletét. Nem gyõztek hálálkodni az úrnak, akiben a világért se ismerték volna fel azt a bizonyos kocsist. Hiszen a szemüket se merték fölvetni, olyan alázatosak voltak.

- Menjetek már, no - hárította el õket Péter úr -, szót se érdemel az egész.

- De nem mehetünk, mert van még egy nagy kérésünk - motyogta a szónok zavarodottan.

- Mi lehet az? Ki vele! - nyitotta kerekre a földesúr szemét a csodálkozás.

- Szeretnénk egy kis karácsonyfának valót szedni a kripóci fenyvesben.

- Szamarak, hát mit kéritek ezt? - mosolygott A-y. - Amennyit csak jólesik.

Csak akkor futotta el a méreg, mikor Matyej írásban kérte az engedelmet.

- Mit, hogy én ezért az egy-két hitvány gallyért betintázzam az ujjamat?

De a kripóciakat addig nem lehetett kitessékelni, míg a kezükben nem volt az írott engedelem. Vághatnak karácsonyfát, amennyi tetszik.

Félóra múlva elfelejtette Kripócot bíróstul, bocskorostul. Nem is jutott eszébe vagy öt esztendeig, akkor is csak azért, mert akkorra már nem maradt más eladni valója. Eladta potom pénzért az erdõt valami nyíregyházi szálfásnak, csak azt kötötte ki, hogy még egyszer kivadássza magát benne.

Egy hét múlva meg is érkezett Kripócra vagy tizedmagával, nyírségi úri vadászokkal. Kripócot, meg is találták bocskorosaival egyetemben, de a fenyves nem volt sehol. Leúszott a Garamon az egész. A tótok mind kivágták a fenyõket karácsonyfának, s eladták szerteszéjjel az országban. Annyit pénzeltek belõle, hogy többet ért tíz aratásnál. S egy szót se lehetett szólni, mert írás volt a kezükben.

Ez volt az egyetlen tréfa, amit A-y Péter nem tudott visszaadni. Esztendõ múlva Pesten halt meg a szegények házában.