Magyarok szénája

Akkor történt, amikor a nagy körkép készült, A magyarok bejövetele. Azaz hogy már készen is volt, csak az elõteret kellett rendezni, s éppen itt akadtak meg a piktorok. Egy-két marék fûre lett volna szükségük, de olyanra, amelyik el tudja magáról hitetni, hogy õ nem polgáriasodott pesti fû, hanem valóságos honfoglaláskori, hosszú szálú, puha levelû, harsogó zöld selyemfû. A publikumnak, persze, az ilyesmi tökéletesen mindegy. Annak egyik fû olyan, mint a másik fû, mert egyikre csakúgy tilos rálépni, mint a másikra. (Ezer szerencsénk, hogy a honfoglalóknak meg nem tiltották a közrendészeti hatóságok a fûre lépést, mert akkor még most is Ugriában vigadnánk lótejen.)

Abban az idõben azonban, a millenáris esztendõben nagyon divatban volt a történeti hitel, s különösen a körkép-festõk, Feszty Árpád, Vágó Pál s Újváry Ignác nagyon sokat adtak rá, lévén külön-külön is lelkiismeretes emberek, hát még együtt! Napokig hányták-vetették az elméjüket, hol lehetne egy kis stílusos fõvárosi füvet szerezni.

- Hát sehol se - adta le a voksát Újváry. - Itt csak mûfüvet találunk. Azt indítványozom, hozassunk hiteles füvet az õshazából, Etelkuzuból vagy Lebediából.

Vágó Pál azonban ellentmondott. Miért kellene azért olyan messzi menni, mikor az õ faluja, Jászapáti sokkal közelebb van? Olyan fû sehol a világon nem terem, mint ott. Egészen bizonyos, hogy az elsõ magyar nagykövet és meghatalmazott miniszter, Kusid is ott szaggatta a magyar fûbõl azt a kóstolót, ami Anonymusba is belekerült, s a Névtelen Jegyzõ csak irigységbõl hallgatta el Jászapátit. Tudniillik õ nem jászember volt, csak dunántúli.

Feszty Árpád azonban még Jászapátit is messzillette.

- Ha idõnk volna, akkor Kingyesbõl hoznánk a füvet, az én komáromi pusztámról, mert erre a dicsõségre csak az volna méltó. De kifogytunk az idõbõl, most már be kell érni istenhegyi fûvel, szalajtsatok át érte Budára. Az is olyan szép fû, hogy éppen azért nem merek érte magam menni. Ha én azt meglátom, mindjárt hanyatt vágódom benne, és föl se kelek estig.

- No majd itt leszek én vele mindjárt - fogadkozott Vágó Pál durcásan -, pedig tudom, hogy a jászapáti fûhöz képest az csak spenót.

Azzal fölkapott a mûtermi szerelvények közül egy kis kosarat, kocsiba ült, és áthajtatott Budára.

Azaz csak áthajtatott volna, de a Lánchídon megállította egy barátja. Országgyûlési képviselõ, neves jogász, akinek késõbb tragikus vége lett.

- Hova, hova, te kosaras ember?

- Átmegyek az Istenhegyre, szedek egy kis füvet.

- Aha! Értem. Ha kedvemre való lesz a libapásztor, megveszem a képet.

- Azt ugyan nem! - nevetett Vágó. - A körképhez kell a fû. Szervusz.

- Hohó, ne szaladj csak! - komolyodott el a törvényhozó. - Van rá engedélyed?

- Mire? - hûlt el a piktor.

- Hát a fûszedésre. Arra hatósági engedély kell, mert nem a Balkánon élünk ám itt. Ha rajta ér a csõsz a fûszedésen, ráfestheted magad a körképre, mint eke elé fogott rabot.

- Ne bolondozz - hitetlenkedett a piktor.

- Eszem ágában sincs, pajtás. De tudd meg, hogy amit el akarsz követni, azt úgy hívják, hogy közvagyon eltulajdonítása. Szervusz!

A politikus intõleg emelte föl a jobb keze mutatóujját, mert hatvanhetes politikus volt. (Az ellenzéki politikusok abban az idõben a bal kezükkel gesztikuláltak.)

Vágó éppen a törvényhozó ujja tartásából látta, hogy a dolog csakugyan komoly. Visszafordította a kocsit, és a rendõrségre hajtatott. Ott azonban azt mondták neki, hogy az ügy nem rájuk tartozik, ebben az illetõ kerületi elöljáróság az illetékes.

- Hát az hol lakik?

- Fönt a várban.

- No azt útba ejthetem egy kis kerülõvel.

Útba is ejtette, elõ is adta az instanciáját. Kedvesen, mosolyogva - mindössze egy kis formalitásról van szó.

Ezzel aztán el is rontotta a dolgát. Az illetékes hatóság úgy nézett rá, mint a vasvilla.

- Kérem, ez komoly hivatal. Itt nem ismerünk formalitásokat.

- De tessék meghallgatni, könyörgöm. Egy-két marék füvet szednék az Istenhegyen. Csak amennyi a kis kosárba belefér.

Az illetékes hatóság gúnyosan mosolygott.

- Úgy? És ez önnek formalitás? Azt hiszik az urak, a közvagyon Csáky szalmája?

- De kérem, megfizetem.

- Az más, arról lehet beszélni. Tessék írásos ajánlatot tenni, aztán majd nyilvános árverést hirdetünk, s a legelõnyösebb ajánlattevõ megkapja a füvet.

- Uram - tette össze Vágó a kezét -, egy kosárka fûért alakítsunk részvénytársaságot az istenhegyi rét kibérlésére?

- Hja, én nem tehetek semmit, a szabály, szabály.

- Hát ki tehet?

- Talán a polgármester úr.

A polgármester Haberhauer János volt abban az idõben - ugyan a millenáris évben már Halmos János. Törvénytisztelõ, rendes, derék úriember, aki türelmesen végighallgatta a piktort, és igazat adott - a kerületi elöljáróságnak.

- Itt én nem tehetek semmit, kérem. A fû nem az enyém, hanem a fõvárosé. Hanem tessék a fûbiztosi hivatalhoz fordulni. Az átteszi az ön kérelmét a közkerti bizottsághoz, az a legközelebbi havi ülésén jelentést tesz a tanácsnak, s én azon leszek, hogy a tanács pártolólag tegye át az ügyet a közgyûléshez...

- De nagyságos uram, nem egyszerûbb volna az, ha méltóztatnék nekem egypár sor írást adni?

- Szó sem lehet róla. Az ellenzék rögtön rendkívüli közgyûlést hívatna össze a fõváros szénájának a polgármester általi ellopatása ügyében. Nem, nem, a fõváros nyugalma érdekében ezt én meg nem tehetem. Hanem tudja mit? Próbáljon szerencsét a belügyminiszter úrnál, az tud önön segíteni, ha akar.

Vágónak szerencséje volt. Egy miniszteriális földije protekciójával azonnal bejutott Perczel Dezsõ elé, aki mosolyogva hallgatta végig, és mosolyogva utasította el.

- Hát hogy gondolod te azt, fiam, hogy én megsérthetném a fõváros autonómiáját? Tudod, mi lenne ebbõl? Kormányválság a millennium örömére! No csak az kellene még nekünk!

Vágó Pálból most már kirobbant a jász temperamentum. Az asztalhoz vágta a kosárkát.

- Verje meg a hadúr azt is, aki a honfoglalást kitalálta! Mennyivel jobb lett volna nekünk otthonmaradni Ázsiában!

A miniszter elnevette magát.

- Okvetlen kell nektek ez a fû? Muszáj annak istenhegyinek lenni?

- Muszáj.

A miniszter körülnézett a szobában, megnézte, jól be van-e téve az ajtó, aztán megveregette a piktor vállát.

- Hát akkor eredj az Istenhegyre, fiam, adj egy hatost a csõsznek, és lop az neked annyi füvet, amennyit akarsz.

Vágó úgy elszaladt örömében, hogy tán köszönni is elfelejtett. Meg se állt az Istenhegyig, ott addig tévelygett, míg talált valami szárnyékot, abban aludt egy ember, éppen errõl a tevékenységérõl ismert rá. Aki délután négy órakor alszik, az nem lehet más, csak a csõsz.

- Hé, bácsi! - rázta életre - maga a csõsz?

- Én vagyok, tekintetes úr.

- No nézze, itt egy korona, vágjon nekem ezért egy kis kosár füvet.

- Sok lesz az, tekintetes uram - tétovázott a csõsz.

- Ne beszéljen kend annyit, hanem vágja már azt a füvet.

Egy-két kaszasuhintásra megtelt a kosárka, és Vágó boldogan rohant vele a Városligetbe. Olyan füvellõ mezõt szerkesztettek belõle elõtérnek, hogy attól féltek, reggelre megelevenednek örömükben a honfoglalók festett táltosai, s a fõváros rögtön megadóztatja õket.

De még ennél is különösebb eset történt. Másnap délután kihívták Vágót a honfoglalók közül. Az istenhegyi csõsz kereste.

- No mi baj, bácsi?

- Tekintetes uram, mitévõ legyek a többi fûvel?

- Micsoda többi fûvel?

- Hát ami még jár a koronáért, mert az úr csak egy hatos árát hozott el, a többi ottmaradt lekaszálva. Hát, mondom, csak bejövök megkérdezni, hogy ki eszi azt most már meg?

Körülbelül huszonöt esztendeje, hogy Vágó Pál, a nagy piktor ezt a történetet mesélte nekem, a kis szaladj ide, szaladj oda riporternek a kis kocsmánk bohémasztalánál. De úgy nézem, a magyarok szénája tekintetében azóta se változott a rend. Legföljebb, hogy ma már nem olyan becsületesek a csõszök.