Zsiráfok utazása

Olvastam a napokban a spanyol pillangók viszontagságos utazását Ibériától Budapestig. Ez juttatta eszembe a zsiráfok utazását, amely még viszontagságosabb volt, mint a lepkéké. Koruk és társadalmi állásuk szerint meg is illette a zsiráfokat, hogy a honi közigazgatás fokozottabb figyelemben részesítse õket. Végre is a pillangók „apró állatok”, ahogy a vámvizsgálat megállapította róluk. Hát ezt a zsiráfokra igazán nem mondhatja a legelnézõbb finánc se. Aztán a pillangók döglött állapotban utaztak, ennélfogva nem kellett attól félni, hogy fölforgatják az ország nyugalmát. (Nem is szólva arról, hogy Primo de Rivera országából jöttek, s onnan csak jó erkölcsöket hozhattak magukkal.) Ellenben az élõ zsiráffal szemben indokolt minden elõvigyázatosság, mert az olyan kalandos külsejû teremtéstõl minden kitelik. A feje ló, a nyaka teve, a füle szarvasmarha, a farka szamár, a lábszára antilop, a bõre párduc - hát akkor a világnézete milyen tarka lehet! Ma tán be se eresztenének ilyen gyanús egzisztenciát Magyarországra - legföljebb úgy, ha külön-külön megfizetné a vámot mint ló, teve, szarvasmarha, szamár stb.

Abban az idõben azonban, mikor utoljára kaptak beutazási engedélyt a zsiráfok hazánkba, az illetékes körök még nem voltak olyan rigorózusok a világfelfogás tekintetében. Tudniillik az még akkor történt, mikor Bárczy István volt Budapest polgármestere, és Lendl Adolf igazgatta az Állatkertet. Õk voltak azok, akik a fõvárossal egy zsiráfházaspárt rendeltettek Hagenbecknél az új Állatkert részére.

Hagenbeck méltóképpen akarta kiszolgálni a legmodernebb európai állatkertet. A maga stellingeni civilizált zsiráfjait nem találta méltóknak az állatkert új paradicsoma számára, hanem fogatott egy zsiráfházaspárt az õshazában, valahol a Kilimandzsáró körül, azt Mombázában hajóra rakatta, és a hajót egyenesen Fiuméba irányíttatta. A zsiráfok baj nélkül megtették a hosszú tengeri utat, csak akkor fogta el õket a honvágy, mikor a fiumei szabadkikötõben partra tétetvén, szénát raktak eléjük. Hiába, a zsiráfok ilyenek: elõször a gyomrukban ébred fel a honvágy.

- Csak nem mimózalevél ez - köpte ki a zsiráf haragosan a sovány osztrák-magyar szénát.

Erre a zsiráfné, mint neménél fogva hajlamosabb a lírára, behunyta szelíd szemét, és elsóhajtotta magát:

- Ah, Afrika! Micsoda más szaga van annak!

A mélabú azonban erõt vett a zsiráfok kísérõszemélyzetén is. Mombázától Fiuméig könnyû volt az út, mert a hajón úgy nyújtogathatták a nyakukat Afrika gyermekei, ahogy akarták. De mi lesz velük a vasúton? Zárt vagonba bele nem férnek. Ha nyílt kocsiba rakják, mikor alagúthoz érnek, az szedi le a fejüket. Ejnye, ejnye, hogy erre nem gondolt az a Lendl, hiába olyan nagyeszû ember! No pedig itt csak neki kell törni a fejét a zsiráfok fejéért. Sürgönyöztek neki, adjon tanácsot, mitévõk legyenek?

Hát az ördöngös Lendl erre is tudott kádenciát. Visszasürgönyzött, hogy bõrnyaklókat kell csinálni, a zsiráfokat nyitott kocsiba rakni, s mikor alagúthoz érnek, a nyakukat a nyaklóval le kell húzni. Hadd tanulják meg idejében az afrikaiak, hogy most már civilizált világ polgáraivá váltak, ahol bizonyos esetekben még a zsiráfok se hordhatják fönn az orrukat.

Mire a nyaklók elkészültek, akkorra Afrika gyermekei is beletörõdtek sorsukba, sõt egész vidáman szedegették el látogatóik kezébõl a kiflivégeket. A dicsõség megszédíti a legpuritánabb zsiráfkeblet is, és egészen bizonyos, hogy a Kilimandzsáró tövében soha nem ünnepelték úgy a zsiráfokat, mint ahogy a fiumeiek ünnepelték. Zsiráfné ugyan kezdetben rossz néven vette, hogy a zsiráf hosszú nyelvével leszedegeti a fiumei hölgyek kalapjáról a mûvirágokat, azonban a félreértés hamar kiderült. A zsiráf nem emlékbe gyûjtögette a fantasztikus virágokat, hanem mert ízük emlékeztetett a hazai mimózáéra. Ettõl fogva zavartalan volt a családi béke, az utolsó napon pedig határozottan derû költözött a bevándorlók szívébe. A látogatók közt volt valami magyar ember, aki azt mondta, hogy az õ gyerekkorában a zsiráfot párduc-teve-nyakorjánnak hívták magyarul. Ezt meghallották a zsiráfok, és ettõl kezdve ha egymásra néztek, mindig elnevették magukat.

Sajnos, a magyar beszédet nemcsak a zsiráfok hallgatták meg, hanem meghallotta a fiumei állatorvos is, aki nem hivatalosan tekintette ugyan föl a nyakorjánokat, csak mint magánember, de utóbbi minõségében is rendelkezett lelkiismerettel.

- Mit? - fordult a zsiráfok gondozójához. - Ezeket a hasított csülkû állatokat Magyarországra akarják vinni? Szó se lehet róla. Ott most a keleti marhavész miatt beviteli tilalom van, és én ezen hasított csülkûeket engedély nélkül innen oda ki nem ereszthetem.

Az õr és a hasított csülkûek összenéztek. Mi lesz ebbõl már megint? Kinek a nyakába teszik most már a szép szíjnyaklókat?

Az lett belõle, hogy megint szalajtottak egy táviratot Lendlhez. Tessék leküldeni Fiuméba valami okos embert, aki szót értsen az állatorvosi tudományok képviselõjével.

Hát okos embert lehetett is találni, aki birtokában volt a modern állatkertészet minden vívmányának. Le is ment Fiuméba, el is magyarázta az állatorvosnak, hogy a zsiráfok nem származnak terhelt családból, nincs is semmi tehetségük a keleti marhavészre, és oly jó erkölcsû teremtések, hogy kezességet mer értük vállalni: soha azok semmiféle tulokkal, birkával, kecskével közelebbi barátságra nem lépnek, sõt le is tagadják ezt a sok szegény rokont.

- Ezt én mind tudom, uram - rázta a fejét az állatorvos. - De ami törvény, törvény. A hasított csülkûek tilalom alatt vannak. Én nagy tisztelõje vagyok a zsiráf géniusznak, de kivételt vele se tehetek. Kivételt csak a magyar földmûvelésügyi kormány tehet.

Mit volt mit tenni, zsiráf nélkül kellett visszamenni Budapestre, és a zsiráfproblémával fölkeresni a földmûvelésügyi kormányt, mégpedig annak is a marhatenyésztési osztályát, mert a zsiráf oda tartozik rokonsága szerint.

Itt azonban szóba se álltak a zsiráfproblémával. Az osztály vezetõje éppen szabadságon volt, márpedig ilyen kényes ügyhöz, tetszik tudni, a maga szakállára senki se szívesen nyúl.

- De hát csak van helyettese õméltóságának?

- Igenis van. A lótenyésztési osztály fõnöke.

Azonban ez a probléma azt is zavarba hozta.

- Nehéz ügy ez - próbált szabadulni az osztályfõnök. - Ha a saját reszortomról volna szó, a legnagyobb készséggel adnám meg az engedélyt, mert én liberálisan kezelem, ami rám van bízva. De hát énhozzám csak a hasítatlan csülkûek tartoznak. Nem lehetne a zsiráf helyett például rinoceroszt vagy zebrát behozni?

Most derült ki, milyen jó az, hogy a zsiráfnak lófeje és szamárfarka van. Ilyenformán a lótenyésztési ügyosztály azt mondhatja, hogy üsse kõ, hát hadd jöjjön az a hasított csülkû Budapestig, ha már Fiuméig eljött!

Már írták is az engedélyt, mikor az osztályfõnök a homlokára ütött.

- Hopp, a terítésit neki, baj van! Hiszen nekünk viszonossági szerzõdésünk van Ausztriával! Csak úgy lehet behozni a zsiráfokat, ha az osztrák földmûvelésügyi kormánynak is bejelentjük a dolgot. Reméljük, ott is megértõ lelkekre találunk.

A remény nem volt hiú. Az osztrák kormány belenyugodott abba, hogy Magyarország állatállománya két darabbal gyarapodjék. Éppen csak azt kötötte ki, vállaljon a fõváros garanciát, hogy a zsiráfok nem mennek ki legelni a budai hegyekbe. (Pedig biztos, hogy nem a budafoki teheneket féltették tõlük, hanem a gödöllõi koronauradalom õzeit.) És mivel a polgármester a fõváros nevében vállalta a garanciát - még akkor olyan világ volt, hogy legalább a zsiráfokban meg lehetett bízni -, végre leérkezett Fiuméba az írás: jöhetnek a nyakorjánok.

- No, vesszetek meg - lengette meg az engedélyt a zsiráfok pásztora az érdekeltek elõtt -, holnap ilyenkor már Pesten mondják nektek is, hogy tente, baba, tente!

Zsiráfné kinyújtotta a nyakát az írás felé, szippantott egyet, és boldog bõgést hallatott.

- Mi lelt? - nézett rá a másik zsiráf.

- Hat hét óta elõször érzek hazai szagot. Ó, Afrika!