Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
Móra Ferenc Tápéi furfangosok IntraText CT - Text |
Egy esztendõ még Bécsben is nagy idõ, hát még egy kunsági városban! A tanár úr már emlék gyanánt se igen gondolt Thallóczyra, mikor egyszer csak benyit hozzá a bibliotékába az igazgatója, s mutat neki egy szürke táblájú, vaskos kis könyvet.
- Nézze már, kolléga, maga úgyis olyan betûféreg, hátha ezt a literátort is ismeri?
- Nem is tudom így könyv nélkül - kereste a direktor a zsebeiben a pápaszemét. - Sáska-e, Szöcske-e, de bizonyosan valami tücsök. Keresztneve Károly.
- Károly? Akkor már tudom - bólintott a tanár úr. - Sasku Károly magyar illemtana 1856-ból. A mívelt Társalkodó, vagy is az illendõség és jó erkölcsû magaviselet szabályai. Hiú útmutatás, miképp kelljen magát a társas élet különféle viszonyaiban illendõen s megkedveltetõleg viselni.
Az igazgatónak leesett az álla.
- Kollégám, ez nincs istenhírivel. Hogy lehet ezt kívülrõl tudni?
- Sokat volt kezemben a könyv Bécsben. Thallóczy Lajos egyszer valami antikváriumban talált belõle vagy ötszáz fölvágatlan példányt, s azt mind megvette.
- Ejnye, hát olyan bolond ember a maga Thallóczyja?
- De nagyon is okos ember. Mert ha valakit figyelmeztetni akart néminemû világi dolgokra, nem szólt neki semmit, csak megajándékozta egy illemtannal, ráírván annak a táblájára, hogy melyik oldalon találja meg az illetõ a számára rendeltetett üdvözítõ paragrafust. Egyszer nekem is a markomba nyomott egy Sasku Károlyt, hogy majd nézzem meg otthon a 237-ik oldalt. Meg is néztem, meg is tanultam, amit ott kékplajbásszal aláhúzott. „Ha dámával, vagyis nõi hölggyel sétálsz, ne hagyd õt az utsza közepén, hanem kísértsd el haza, vagy a hova neki jólesik.” Szabad megnézni, igazgató úr, jól tudom-e még a leckét.
- Szabad, szabad - sietett a direktor a könyvtõl szabadulni -, itt is hagyom magának, kegyetlen dohos szaga van ennek a salabakternek.
Pár perc múlva berohant a tanár úr az igazgatói irodába.
- Direktor úr! Ki küldte, kinek küldte, honnan küldte ezt a könyvet?
- Az ördög tudja, én bizony meg se néztem, honnan jött. De a címszalag itt van a papírkosárban. Tessék. Az igazgatóságnak van címezve, ugye?
A tanár úr megvakarta a fejét.
- Kérem, én már azt is tudom, ki küldte. Thallóczy Lajos, tetszik látni, itt van a tábláján. L. 119. oldal! Nézzük csak, mi lehet ott!
Hát biz ott az volt, hogy „Tisztességtudó ember még a fogpiszkálót is megköszöni”. S a margón a Thallóczy szálkás betûi: „Hát még egy cs. és kir. sasmadarat!”
- Direktor úr, nem hozott nekünk mostanában valamit a posta Bécsbõl?
- Nem vélek rá - csóválta fehér fejét a direktor úr azzal a léleknyugalommal, amely körülbelül egyetlen eredménye a philosophia propedeutika középiskolai tanításának. - Nem szoktunk mink Béccsel levelezni, kérem.
Ebben határozottan volt valami hazafias kevélység, s talán egy kis fullánkos célzás is a tanár úr éves bécsi csellengésére. A fiatalabb generáció meg is szégyellte magát, s visszavonuló mozdulatokat tett az ajtó irányában. De a direktor visszakiáltotta.
- Hohó, megálljon csak, kolléga! Valami mégis rémlik nekem, nézzük meg csak az iktatót!
Megnézték, de nem találtak benne semmit. A direktor összeráncolta a homlokát.
- Mi az ördög lehetett hát? Most már határozottan emlékszem valami vörhenyes borítékra. Vastag, nehéz papír volt. Persze, bizonyosan a papírkosárba dobtam. Majd kiderül mindjárt.
Azzal leguggolt, és kihúzta az íróasztal alól a kosarat.
- De hát mikor lehetett az, direktor úr? - izgult a tanár úr.
- Úgy négy hónapja, karácsony körül.
- Hiszen azt akkor régen elhasználta a János - tekingetett a tanár úr a kályha felé.
- Nem lehessen tudni. Vastag levél volt, esetleg leszorult a kosár fenekére. Amilyen kényelmes ember a János, kitelt tõle, hogy ott hagyta. No, nem mondtam?
Diadalmasan dobta az asztalra a nagy hivatalos borítékot, rajta a magas pénzügyi kormány K. und k. pecsétje feltöretlenül.
- K. u. k., látja? Valami girhes udvari könyvkereskedõ küldhette.
- Dehogy az, dehogy! - törte fel a tanár úr a borítékot. - A cs. és kir. közös pénzügyminisztériumból jött ez. Thallóczy Lajos õnagyméltósága tudatja benne, hogy egy kitömött boszniai sast ajándékozott az intézetnek.
Most már az igazgató vakarta a fejét.
- A fene gondolta. Õ a hibás, mért nem tett rá magyar pecsétet. Tudhatná, hogy ez magyar iskola.
A tanár úr megnyugtatja a feljebbvalóját. Hiszen még nem történt semmi baj. A fõ az, hogy nem a cs. és kir. sas került a papírkosárba.
- Az ám, ni, de hát hol is van a sas? Thallóczy azt írja hogy egyidejûleg postára adatta. Négy hónappal ezelõtt. Azóta ide kellett neki érni.
- Ide nem ért, ebben aztán egészen biztos vagyok - mondta határozottan az igazgató. -Visszarepült Banjalukába.
- Kitömve?
- Hagyja el - legyintett a direktor -, egy közös sastól minden kitelik.
A tanár urat azonban bántotta a dolog. A sas miatt is, Thallóczy miatt is. Térült-fordult, s Jánost mint koronatanút állította a direktor elé.
- Azt mondja ez a férfiú, jött valami csomag a télen Bécsbõl.
- Nem, azt nem állítom - sietett János a helyreigazítással. - Arról nem tudok, hogy kiváltottuk volna, de a frakk-levelet itthagyta a postás, én vettem át, át is adtam a tekintetes igazgató úrnak.
Az igazgató úr elgondolkozott.
- Mond valamit ez a János. Mintha a télikabátom belsõ zsebében csakugyan hurcolásztam volna egy szállítólevelet. Ejnye, ejnye, éppen tegnap cseréltem ki a nagykabátot überciherrel, azt most már bizonyosan benaftalinozta a feleségem. Nem baj na, szaladjon csak érte haza, János.
A fuvarlevél csakugyan elõkerült, s az igazgató arca egyszerre kiderült, ahogy belenézett.
- Itt van ni, ezért nem váltottam ki. Valami König és Adler küldi a nyakunkra. Márpedig én csak magyar cégtõl vásárlok. Bécsi rongy nekem nem kell. Se König, se Adler, se külön, se együtt.
A tanár úr alig mert megszólalni.
- Drága jó direktor úr, nem König és Adler az, hanem König-Adler. Királysas volt a ládában.
Az igazgatót most se hagyta el a filozófia.
- Hát ha az volt benne, akkor még most is benne van. Nézzünk csak szét a postán, megtaláljuk ott bizonyosan.
- Ha vissza nem küldték azóta.
- Mért küldték volna? Nem kért az enni.
Hát azt a csúfot csakugyan nem tették vele, hogy visszaküldték volna.
- Úgy kezeltük, mint a többi gazdátlan tárgyat - magyarázták a postán. - Egyszerûen elárvereztük, éppen ma egy hónapja.
- Ez meg ez az ügyvéd - keresték ki a hivatalos könyvbõl. - Tizenhárom korona ötven fillért fizetett érte.
Ezt a postafõnök referálta. A gyakornok közbekiáltott.
- Ez meg ez az ügyvéd verte rá.
Ez az úr szintén nevezetes ember volt helyben. A tanár úr nem tudta mire magyarázni, hogy az ügyvédi karban ekkora sas-szenvedelem tört ki. A direktor ellenben érthetõnek találta a dolgot.
- Tudja, hogy ezek mindig versengenek egymással. Az egyik kormánypárti elnök, a másik negyvennyolcaspárti elnök.
Természetesen az volt a hatvanhetes elnök, akinek kezén maradt a sas. Az õ pártkasszája jobban futotta. A két pedagógus elment hozzá. A politikus meghallgatta õket, aztán levett a szekrény tetejérõl egy nagy kalapskatulyát.
- Sajnálom, az én birtokomban már csak ennyi van a cs. és kir. sasból.
A skatulya tele volt fehérre festett sastollakkal. Minden tollhoz papírból készült zöld falevél, azon arany betûs nyomás: Éljen dr. X. Y. kormánypárti követünk.
- Tetszik tudni, a választásokra. A fõkorteseknek meg a bizalmiaknak.
- Megkopasztották a cs. és kir. sast? - kérdezte hüledezve az igazgató.
- No, nem az egészet, maradt még rajta toll.
A hatvanhetes elnök megnevezte negyvennyolcas kollégáját. Mint lovagias ellenfélhez illik, átengedte neki a félig levetkõztetett madarat, természetesen félórára.
- Õk is hadd éljenek, szegények.
- Ha már benne vagyunk, járjunk a végére - értettek szót egymással a pedagógusok, és fölkeresték a másik ügyvédet is. Az természetesen piros tollakkal kápráztatta el õket. Rajtuk az arany nyomásos zöldlevél: Éljen Y. X. negyvennyolcas követünk!
- Elszámították magukat a mungók - kacsintott az ügyvéd. - Õk a nagyját válogatták a tollnak, a farkból meg a szárnyakból, de az apraja kétannyi, s az jobban simul a kalaphoz.
- És mi lett a sassal, ügyvéd úr?
- Nemigen maradt már annak sasformája, kérem, kidobták. Ott van ni, a kutyák játszanak vele az udvaron.
- Szegényen ezen csakugyan nem maradt emberi ábrázat - vette fel a tanár úr Zeus madarát, szétkurjantván a játékos agárfiúkat.
- De talán azért múzeumba jó lesz - próbálta helyresímogatni az igazgató a maradék tollakat. - A fõ az, hogy leltári számot írhassunk a kõszínû levélre. Aztán majd ki lehet selejtezni.
De nem selejtezték ki. Jöttek az összevissza esztendõk, és elment Thallóczy Lajos is, a filozófus igazgató is. A cs. és kir. sas ottfelejtõdött a szertárban, s ott van ma is. Emléknek. Nézik egymást az óriáskígyóval.