Tetrakontaoktaéderek

Ma reggel, ahogy átmentem egy kis zöldszagért Újszegedre a füzesbe, örvendetes találkozásom esett egy régi ismerõsömmel, akihez harmincvalahány esztendeje nem volt szerencsém. Neki, szegénynek, most se volt se öröme, se szerencséje, amennyiben meglehetõsen züllötten feküdt egy pad alatt, mind a negyvennyolc oldalán.

Nem móka ez, kérem szépen; a szóban forgó egyénnek a szó legszorosabb értelmében negyvennyolc oldala van, tehát nagyszerû városatya lenne belõle. (Hirtelenében nem jut eszembe sokoldalúbb foglalkozás, de úgy látom, a városatyák csakugyan mindenhez hozzászólnak. Bizonyosan azért, mert mindenhez értenek.) Éle is van vagy hetven, tehát lehetne színikritikus is. Sarka, gondolom, huszonhat van, tehát kész politikai talentum, mert minden helyzetben a sarkára tud állni. S ez a tömérdek képességû egyén mégse megy se városatyának, se színikritikusnak, se követnek, hanem beéri azzal, hogy test gyanánt szolgál a haza ifjúságának. No, nem kell rosszat gondolni így érettségis idõben; csak olyan mértani testet értek, akin a kisdiákok a kristályalakokat tanulmányozzák.

Az én ismeretségem is még diákkoromból való a tetrakontaoktaéderrel. Innen a gyûlölség is, amely harminckét esztendõ után durva bosszút állatott velem a tetrán a világ minden kisdiákjai nevében.

- Ó, gonosz, gonosz, gonosz! - döfködtem bele a botomat az ocsmány kéregpapírfigurába, és addig tapostam a cipõm sarkával, míg nem maradt rajta mértani ábrázat.

Mert én is voltam valaha kisdiák, én is tanultam testeket szerkeszteni!

Ó, milyen öröm volt a nádtetejes házakban, mikor a szabályos jegecrendszer elsõ alakjait összebarmoltuk, mink, nehézkezû szegényember-gyerekei!

- Mártony - állt ki estefelé a kisajtóba Puci takács, a homlokára tolt okuláréval -, oktajédert csinál a gyerek! Mit szól ehhöz, Mártony?

Márton, az édesapám, nem szólt semmit e hívságos kérkedésre. Volt neki magának is elég ügye-baja - mert szûcsmester volt, s abban az idõben mifelénk még a szenátor is subában reprezentált -, és soha nem avatkozott a gyerekei dolgába. Ha tanultunk, tanultunk, ha nem, nem - bizony miértünk nem hajtogattak malacot a professzor urak udvarába. Legföljebb én voltam a malac, mire elkészültem egy-egy testtel. De azért megcsináltam õket, ha nyakig belecsirizesedtem is az igyekezetbe. A hexaéder, az oktaéder, az ikositetraéder, a pentagondodekaéder mind ott mereszkedett már a kemencenyakon. Igazság szerint nem ott lett volna a helyük, de szegény anyám így könnyebben fölhívhatta rájuk a szomszédasszony figyelmét. Most is hallom, ahogy mondja panasznak álorcázott szemérmes kevélységgel:

- Nézze már, Ágneskám, milyen bolondokat csináltatnak mostanában a szegény diákfiammal azok a kórságos perfesztorok. Nagy ész kell ehhez, tudja, meg az a temérdek petlóreum, mikor hajnalig is elkínlódik velük.

Hát még mikor a rettenetes tetrakontaoktaéder jött! A negyvennyolclapú, a hetvenélû, a huszonhatsarkú állat. A gyémánt kristályalakja! Ezzel a barommal nem boldogultam sehogy se. Összenyirbáltam a test vázának egy félmázsa kéregpapírt (most nem futná az árát egyhavi fizetésem), egy rizsma kékpapírt borítólapnak, kétannyi sárgát az éleknek - csak nem akart az szerves egésszé kövülni. Se ételem, se italom egy hétig; egyik éjszakám álmatlanabb, mint a másik; ha elaludtam, százmillió tetrakontaoktaéder százbillió csúcsa szurkált föl álmomból; sápadtan bolyongtam, mint a hazajáró lélek, s azt hiszem, fekete hajamban akkor jelentek meg az elsõ õsz szálak. Hiába, a negyvennyolc lap csak nem gömbölyödött eggyé.

Mikor aztán semmi se segített, a legõsibb metódushoz folyamodtam: a zálogos tehénéhez. Édesapám erre csakugyan tudomást vett rólam, és a nyakam közé szedett egy frissen hasított szíjjal (bárányéból hasította, nem az én bõrömbõl), hogy legyen miért sírnom. Azután kérdezte meg: mi lelt.

- A tetrakontaoktaéder... - bömböltem keservesen.

Apám megint a kezébe vette a szíjat, mert nem szerette, ha csúnyákat mondanak. Sietve siettem a magyarázattal: - Apám, nem tudom megcsinálni a testet, a negyvennyolcast...

Apámnak erre fölragyogott a mély árnyba bújt szeme. Micsoda? Negyvennyolcas? Az már beszéd! Az aztán iskola, ahol ilyent tanítanak! - S fölugrott a verpánk mellõl, kapta a görbe szabókést, fogta a kéregpapírt, s egy kis félóra múlva olyan tetrakontaoktaédert kanyarított, hogy azt a Kohinoor is megkívánhatta magának.

Ki nem mondhatom, micsoda örömmel vittem az iskolába a nevezetes állatot. Elõször annak örültem, hogy nekem van, másodszor annak, hogy másnak nincs. Negyvenünk közül egy se tudta megcsinálni. Tanárom a szívére ölelt, és genie-nek nevezett. (Persze e nélkül, de g-vel.) Én ugyan zs-vel se tudtam volna, mi az, de így is nagyon tetszett a szó. Elhatároztam azonban, hogy jogos tulajdonosának, az apámnak nem adom át, mert megint megver. Azt hiszi, csúfolom.

A tetrakontaoktaéder elemeit ilyenformán egész az év végéig az én példányomon tanulmányozta az osztály. Exámen után szétbontottam a kishúgom kedvéért. S akkor derült ki, hogy nem is negyvennyolc oldala volt, hanem negyvenkilenc. Szegény apám szélsõ függetlenségi volt világéletében.